4. Látomás - Kérdések

Fogalmam sem volt mennyit aludhattam.

Az éjjel leplét szövő pók már ránk eresztette a sötétség hálóját és ezzel együtt a csöndet is. Félek a sötétben, kint az erdőben különösen. Hogy mitől, azt nem tudom. Felültem és próbáltam meresztgetni a szemeimet. Ahogy megszoktam a sötétet, lassan kibontakozott "beszélgetőtársam" sziluettje is  mellettem. Ugyanabban a pózban és ugyanott ücsörgött. Már nem kántált, csak ült és bámulta valamelyik holdat. Igen ! Mert kettő volt az égen. Növő hold volt és az egyik hatalmasnak mutatta magát, bár a fénye közel sem volt olyan, mint a földi holdé.  A másik jóval kisebb volt, fényileg hasonló, mint óriás testvére. Rendesen rácsodálkoztam erre a látványra, mert ezt lehetetlen megszokni azt hiszem. Felér egy csodával, és sok mindent megadnék, csak hogy minden este láthassam őket!

Próbáltam a nagyobbik égitestnek a felszínét szemügyre venni. A mi holdunk mintázata változatos, sok titokról árulkodik, katasztrófákról, változásokról. Ennek a holdnak nem volt olyan változatos a felszíne. Nem láttam benne krátereket, sem egyenetlenségeket.... csak olyan sima-szerű volt. Enyhén acélkék fénnyel világított, de semmi különös. A mi holdunk varázslatosabb!

Tán a szám is tátva maradhatott, mert egy pillanatra hal kuncogás ütötte meg a fülemet. Csak egy másodpercnyi.... de az volt! Ránéztem, próbáltam meglátni a csibészséget a szemében, de nem ment. Sötét volt.

Most már beszélhetünk? - kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak törökülésbe tette a lábait és monoton hangon elkezdet valamit mondani. Nem tudtam mit, de én is felvettem a pózt és becsuktam a szemeimet. Hallgattam a hangját a sötétben és éreztem valami bizsergést a testemben. Egyre jobban ellazultam és  rájöttem, meditáluk. Hagytam magam a hangja által vezetni, és hamarosan érzésekkel telt meg a szívem, a lelkem, a tudatom és a testem. Már ha ott, akkor, volt még testem. Nem zsibbadt a lábam a kényelmetlen és számomra szokatlan tartástól. De amúgy meg teljes valómban zsibbadtam.

És ekkor meghallottam a hangját. Most komolyan beszélt, magyarázott, éreztem a hangsúlyon. És mondta, mondta....

Lefestette a lehetőséget, ami vár ránk, rám is többek között. Választás -  a miénk és senki másé. Magunknak kell döntenünk magunkról. Nem figyelembe venni senki mást, mert itt egy ember, egy döntést hozhat meg, egyetlen testről, egyetlen lélekről. Vagy elfogadjuk ezt, vagy nincs tovább kérdés a számunkra. Ha az a döntés megszületik, át kell engednünk magunkat egy felsőbb segítőnek, aki vezet és megmutatja mit kell tennünk, mert azt mi még nem tudhatjuk, csak a legfelsőbb utazó. Vele mehetünk és megmenekülünk,  a lelkünk tovább élhet, tovább léphet. De a döntés az rajtunk áll.

De az idő nem kedvez most nekünk. Az ősök egészen idáig eljöttek és most segítenek majd mindenkinek, aki úgy döntött, - de meg kell tanulnunk még rengeteg dolgot, amit nem is érthetünk még, csak érezhetjük, hogy az a helyes irány. Az érzés, a lelkünk visz majd magával bennünket oda, ahová mennünk kell. Fejlődés, -azt mondta, minden szinten fejlődés lesz, annak, aki halad. A többiek maradnak, de nem kell aggódni.

Nem  tudom miket mondott még, de azt hiszem elaludtam, vagy elájultam, mert az agyamnak ez rengeteg információ volt. De megértettem és tudtam, bárhogy is döntök, valaki veszít azzal a döntéssel. Vagy én, vagy akiket szeretek. Nincsen jó vagy rossz döntés, de ahogy döntesz, az a feladat utána, hogy azt elfogadd és megéld.  És  Isten velünk lesz akár így, akár úgy döntöttünk.

Az agyam folyamatosan és automatikusan működött és csak külső szemlélőként vehettem részt a munkában, beleszólásom nem volt. Most már abban sem vagyok biztos, hogy az agyam volt, ami dogozott. Nagyon összetett történés volt ez, aminek a szemtanúja lettem itt, ezen az ismeretlen helyen. És a kérdésekre még mindig nincs válaszom! Bosszantó. De nem aggasztó...

Amikor felébredtem, akkorra már egyedül voltam a rét szélén, a fáknak olyan hajnali fény színe volt. Otthon hajnalnak nevezném. A honvágy nagy úr.....

Gondolom napkelte előtt járhattunk, bár a napot még mindig nem láttam, de a fény határozottan erősödött. A levegő kellemesen hűvös volt, de nem fáztam. A kérdéseimre sajnos nem álmodtam meg a választ. Tanácstalanság volt bennem: az ittlétem miatt, a sárkány miatt, az idegen miatt.... és az összes többi számomra ismeretlen, de mégis ismerős dolgok miatt. Válaszok kellenek mielőbb, mert megőrülök. A malom!

Talán Einthon majd hajlandó lesz nekem mesélni, ha elég határozott leszek vele. Ez megnyugtató volt, hát elindultam a malom felé. Ki kell találnom mit kérdezzek tőle, mert a kérdésekkel van a baj. Nem tudom hogyan kell kérdezni, hogy választ is kapjak rá. Sosem a helyes kérdéseket tettem fel!

Valahogy nem közeledtem a malom felé, pedig egy ideje már mentem feléje. Nem értem. A fény mostanra egészen erős volt, melegebb is lett, kellemes érzéssel töltött el. Nem kell sietnem.

Körülnéztem, hátha magam is rájövök hol vagyok, meg esetleg a miértre is rájövök. De  ez a csodálatos világ őrizte a titkát erősen. Nem mesélt semmit. Ismeretlen volt számomra az égboltja- nap nélkül-  a rét virágai és a színei, a malom sem  mutatta meg eredetét, csupa-csupa megválaszolatlan kérdés. És ott van az idegen! Mit mondott? Ki vagyok és miért itt? És a sárkány??

....surrogás. Tudtam ott van felettem, a hangot már beazonosítottam. Talán ő válaszol majd.

Gyere! - gondoltam és egy pillanat múlva előttem landolt. Nagyon vigyáztam mit gondoljak. Kicsit vártam és igyekeztem kizárni a gondolataimat, ahogy tanultam.  Ahogy tanultam??!!?  Hol tanultam én ilyesmit?  Fészkelődött, türelmetlenkedett kissé.  

Jó - gondoltam - akkor menjünk a dolgunkra.....

3. Látomás - Az idegen

A világon talán az egyik legeslegjobb dolog a repülés, már ha emberről van szó. Nem ismertem olyan embert eddig az életem során, aki ne akart volna szállni valamilyen módon.  A magasság mámora, a szabadság érzése, oly erővel tölti fel minden részedet és olyan hamar megszokod, hogy büntetésnek érzed a földönjárást ezek után.

Menjünk haza! - gondoltam, de nem sok sikerrel jártam. Sárkány mintha nem értette volna mit akarok.

Vagy  - uram atyám - nem akarta érteni?!?  Vagy csak pontatlanul fogalmaztam?  Vigyél vissza a malomhoz.... -és már fordultunk is.  Áhhááá...értem én a dörgést. Pontosan kell fogalmazni, ennyi az egész  -  halk morgással nyugtázta.  A malom mellett landoltunk, a súlytalan repülés után megtartania  súlyomat, kicsit nehéz feladatnak tűnt. A fejét felém fordította, megsimogattam, és megköszöntem neki a délutánt, majd határozottan arra gondoltam: menj most haza, pihenj! Ja! És nehogy eltüsszentsd magad a gabonatábla fölött.....

Mintha egy röpke mosoly játszott volna a szája körül, ami ugye nem valószínű....

A malom felé indultam, Einthon már az ajtóban állt és nagyon elégedettnek tűnt. Vízzel kínált és elmondta, hogy a hír már elérte a távolabbi falvakat is, hogy visszatértem és rendezem a sárkányokat. Örvendeznek a népek.

Bent leültünk, halkan iszogattam a vizemet, mikor megkérdezte, hogy holnap mit akarok tenni?

Holnap? Mit is kellene tennem? Fogalmam sincsen, majd kialakul. Látta rajtam, hogy nem vagyok beszédes hangulatomban így nem beszélt tovább ő sem.

A fény most nem volt olyan erős, mint napközben, de csak sejtettem, hogy este lehet. A zene is valahogy más volt, olyan nyugtató, vagy inkább altató hangzása volt.

Kimentem, mert még sosem láttam nap nélküli naplementét. A fény valami csodálatos színre változtatott mindent. A gabonát most nem arany színűnek láttam, hanem inkább narancs-vörösnek, de valahogy annyira tele volt élettel! A rét színe sem az az üde zöld, a kékes-lilás virágokkal, hanem megmondhatatlanul változatos színeket produkált! Életemben nem láttam még ennyi élettel teli színt egy helyen, a hegyek tetején csücsülő hósapka fehérjét, a napraforgó vakító sárgáját, a karmazsint és a barnának az összes árnyalatát a fű színeiben. A mély tenger kékjét, a kis hegyi patak ezüstjével, a rózsák rózsaszínével, és a tenger opálos kékjével összekavarodva, mégis külön-külön. És mindez ragyogott! A levegő változatlanul friss volt, de olyan sűrűnek éreztem, hogy akár rá is feküdhettem volna. Csak álltam ott és csodáltam ennek az ismeretlen világnak a szépségét. A szemem fájt, mert annyira meresztettem, hogy semmiről se maradjak le, hogy az agyam beihassa minden részletét e rengeteg szépségnek!

S egyszer csak a perifériában megpillantottam valakit. A rét erdő felőli szélén ücsörgött a fűben és engem nézett. Szinte hallottam a gondolataiban a kíváncsiságot, mert nem tudta ki vagyok és mit csinálok itt. Vagy ez inkább a saját gondolatom volt?

Valami legbelül arra késztetett, hogy beszéljek azzal az emberrel, de nem mertem elindulni felé. Mit mondjak neki? Hogyan kell egy idegent megszólítani? És nem is érti a nyelvet, amit én beszélek! De oda kell mennem, nincs mit tenni. Elindultam felé. Azt láttam, hogy a fejét felém fordítja, de az arcát ilyen távolról nem sikerült kivennem. Ahogy haladtam feléje, azon tűnődtem hogyan is kerültem én ide? Miért? És mi dolgom van itt ezekkel az emberekkel?

Meg sárkányokkal, amik hát legyünk őszinték- nem is léteznek, ugye? Legalább is az én valóságomban nem.

De a legutolsó emlékem az otthonomról, hogy mit is tettem....nos...az az volt, hogy.....hát.....nem emlékszem. Meg kell tudnom, mert otthon várnak. És itt is dolgom van, tehát teszem, amit kell és utána el kell hagynom ezt a csodálatos földet, mert nem otthonom nekem. Bár lehetne!

Közeledtem az idegen felé. Most már láttam az arcát, és azt is, hogy egy fűszálat rágicsált, miközben engem fürkészett a tekintete. Nem a kíváncsiság volt az arckifejezése, hanem valami más. Talán mintha türelmetlen lett volna. Határozottan azt éreztem, hogy már egy jó ideje engem várt, és én nem jöttem azonnal, mert hezitáltam. Arca markáns volt,ellentétben szemének szelídségével. Nem volt szép, de nagyon érdekes, akit minden körülmények között észrevesznek az emberek. Volt valami kortalan bölcsesség a szemében,  a tartásában. A korát képtelen voltam megállapítani. Lehetett akár 28 is, de akár 55 is. Lenvászon ing és nagyon egyszerű szabású, kicsit szürkébb nadrágot viselt, a nyakában egy medál lógott, amit már láttam azelőtt otthon is.

Mellé értem, és szó nélkül leültem kicsit távolabb tőle, de mellé. Nem nézett rám, nem szólt, csak egy pontra meredt a távolban. Követni próbáltam a tekintetét, de lehetetlen feladatnak bizonyult. Egy darabig jól esett hallgatni. A zenét nem is vettem észre mióta nem hallom, helyét a madarak éneke vette át, minden átmenet nélkül, mert akár zene is lehetett volna, olyan szépen szólt. Ránéztem és vártam, hátha megszólal. De nem tette. "A bölcs nem beszél" - jutott eszembe egy könyvből, talán  Lao Ce írhatta. És tényleg, olyan bölcsnek tűnt, ahogy ott ült a fűszállal az ajka közt.

Miért jöttem ide? - néztem rá, de nem fordult felém, csak halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Hát kinevet! Csak néztem rá, és észrevettem, hogy a medál alatt egy sárkányfog, vagy szarv lóg.  Döbbenten meredtem rá. Ilyent nem lehet akárhonnan szerezni! Végre rám nézett..... Tekintete csalódottságot árult el.  -"Miért kell itt lennem?"

-"Nem kell!" - csak ennyit bökött oda. - "Hanem?"- tele voltam kérdésekkel, mert tudtam: ő mindre egytől- egyig tudja a választ.

De rám sem nézett, csak foghegyről válaszolta: a kérdéseimmel hátráltatom a dolgában!  És többet nem szólt hozzám. Néha rám pillantott, de a szememben csak a kérdéseket láthatta, mert csak azok kavarogtak a fejemben. Olyan hosszan ücsörögtünk ott, hogy észre sem vettem mikor lett szürkület, és hogy mikor kezdett lágy, dallamos hangon kántálni valamit. Jólesett hallgatni, de hamar éreztem, ahogy  a zsibbadás elindul a lábamból és hamar elérte a szemhéjamat is. Amitől be kellett csukjam a szemeimet. És ha már egyszer becsuktam, kinyitni nem volt erőm.

Hogy mikor aludtam el nem tudom, de a kántálás olyan képeket hozott elő a fejemben, amikről még csak nem is sejtettem, hogy lehetségesek.....