4. Látomás - Kérdések

Fogalmam sem volt mennyit aludhattam.

Az éjjel leplét szövő pók már ránk eresztette a sötétség hálóját és ezzel együtt a csöndet is. Félek a sötétben, kint az erdőben különösen. Hogy mitől, azt nem tudom. Felültem és próbáltam meresztgetni a szemeimet. Ahogy megszoktam a sötétet, lassan kibontakozott "beszélgetőtársam" sziluettje is  mellettem. Ugyanabban a pózban és ugyanott ücsörgött. Már nem kántált, csak ült és bámulta valamelyik holdat. Igen ! Mert kettő volt az égen. Növő hold volt és az egyik hatalmasnak mutatta magát, bár a fénye közel sem volt olyan, mint a földi holdé.  A másik jóval kisebb volt, fényileg hasonló, mint óriás testvére. Rendesen rácsodálkoztam erre a látványra, mert ezt lehetetlen megszokni azt hiszem. Felér egy csodával, és sok mindent megadnék, csak hogy minden este láthassam őket!

Próbáltam a nagyobbik égitestnek a felszínét szemügyre venni. A mi holdunk mintázata változatos, sok titokról árulkodik, katasztrófákról, változásokról. Ennek a holdnak nem volt olyan változatos a felszíne. Nem láttam benne krátereket, sem egyenetlenségeket.... csak olyan sima-szerű volt. Enyhén acélkék fénnyel világított, de semmi különös. A mi holdunk varázslatosabb!

Tán a szám is tátva maradhatott, mert egy pillanatra hal kuncogás ütötte meg a fülemet. Csak egy másodpercnyi.... de az volt! Ránéztem, próbáltam meglátni a csibészséget a szemében, de nem ment. Sötét volt.

Most már beszélhetünk? - kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak törökülésbe tette a lábait és monoton hangon elkezdet valamit mondani. Nem tudtam mit, de én is felvettem a pózt és becsuktam a szemeimet. Hallgattam a hangját a sötétben és éreztem valami bizsergést a testemben. Egyre jobban ellazultam és  rájöttem, meditáluk. Hagytam magam a hangja által vezetni, és hamarosan érzésekkel telt meg a szívem, a lelkem, a tudatom és a testem. Már ha ott, akkor, volt még testem. Nem zsibbadt a lábam a kényelmetlen és számomra szokatlan tartástól. De amúgy meg teljes valómban zsibbadtam.

És ekkor meghallottam a hangját. Most komolyan beszélt, magyarázott, éreztem a hangsúlyon. És mondta, mondta....

Lefestette a lehetőséget, ami vár ránk, rám is többek között. Választás -  a miénk és senki másé. Magunknak kell döntenünk magunkról. Nem figyelembe venni senki mást, mert itt egy ember, egy döntést hozhat meg, egyetlen testről, egyetlen lélekről. Vagy elfogadjuk ezt, vagy nincs tovább kérdés a számunkra. Ha az a döntés megszületik, át kell engednünk magunkat egy felsőbb segítőnek, aki vezet és megmutatja mit kell tennünk, mert azt mi még nem tudhatjuk, csak a legfelsőbb utazó. Vele mehetünk és megmenekülünk,  a lelkünk tovább élhet, tovább léphet. De a döntés az rajtunk áll.

De az idő nem kedvez most nekünk. Az ősök egészen idáig eljöttek és most segítenek majd mindenkinek, aki úgy döntött, - de meg kell tanulnunk még rengeteg dolgot, amit nem is érthetünk még, csak érezhetjük, hogy az a helyes irány. Az érzés, a lelkünk visz majd magával bennünket oda, ahová mennünk kell. Fejlődés, -azt mondta, minden szinten fejlődés lesz, annak, aki halad. A többiek maradnak, de nem kell aggódni.

Nem  tudom miket mondott még, de azt hiszem elaludtam, vagy elájultam, mert az agyamnak ez rengeteg információ volt. De megértettem és tudtam, bárhogy is döntök, valaki veszít azzal a döntéssel. Vagy én, vagy akiket szeretek. Nincsen jó vagy rossz döntés, de ahogy döntesz, az a feladat utána, hogy azt elfogadd és megéld.  És  Isten velünk lesz akár így, akár úgy döntöttünk.

Az agyam folyamatosan és automatikusan működött és csak külső szemlélőként vehettem részt a munkában, beleszólásom nem volt. Most már abban sem vagyok biztos, hogy az agyam volt, ami dogozott. Nagyon összetett történés volt ez, aminek a szemtanúja lettem itt, ezen az ismeretlen helyen. És a kérdésekre még mindig nincs válaszom! Bosszantó. De nem aggasztó...

Amikor felébredtem, akkorra már egyedül voltam a rét szélén, a fáknak olyan hajnali fény színe volt. Otthon hajnalnak nevezném. A honvágy nagy úr.....

Gondolom napkelte előtt járhattunk, bár a napot még mindig nem láttam, de a fény határozottan erősödött. A levegő kellemesen hűvös volt, de nem fáztam. A kérdéseimre sajnos nem álmodtam meg a választ. Tanácstalanság volt bennem: az ittlétem miatt, a sárkány miatt, az idegen miatt.... és az összes többi számomra ismeretlen, de mégis ismerős dolgok miatt. Válaszok kellenek mielőbb, mert megőrülök. A malom!

Talán Einthon majd hajlandó lesz nekem mesélni, ha elég határozott leszek vele. Ez megnyugtató volt, hát elindultam a malom felé. Ki kell találnom mit kérdezzek tőle, mert a kérdésekkel van a baj. Nem tudom hogyan kell kérdezni, hogy választ is kapjak rá. Sosem a helyes kérdéseket tettem fel!

Valahogy nem közeledtem a malom felé, pedig egy ideje már mentem feléje. Nem értem. A fény mostanra egészen erős volt, melegebb is lett, kellemes érzéssel töltött el. Nem kell sietnem.

Körülnéztem, hátha magam is rájövök hol vagyok, meg esetleg a miértre is rájövök. De  ez a csodálatos világ őrizte a titkát erősen. Nem mesélt semmit. Ismeretlen volt számomra az égboltja- nap nélkül-  a rét virágai és a színei, a malom sem  mutatta meg eredetét, csupa-csupa megválaszolatlan kérdés. És ott van az idegen! Mit mondott? Ki vagyok és miért itt? És a sárkány??

....surrogás. Tudtam ott van felettem, a hangot már beazonosítottam. Talán ő válaszol majd.

Gyere! - gondoltam és egy pillanat múlva előttem landolt. Nagyon vigyáztam mit gondoljak. Kicsit vártam és igyekeztem kizárni a gondolataimat, ahogy tanultam.  Ahogy tanultam??!!?  Hol tanultam én ilyesmit?  Fészkelődött, türelmetlenkedett kissé.  

Jó - gondoltam - akkor menjünk a dolgunkra.....

2. Látomás - A sárkányidomár

A malomban ébredtem. Életemben ilyen mélyen még nem aludtam....főleg nem egy széken ülve:)

Pihentető volt és mély - nagyon mély. Álmodni nem álmodtam semmit. A zene még most is ott szól körülöttem, mostanra már ismerősnek mondhatnám. Talán tudom a dallamát is dudorászni. Szép lassan, kényelmesen emelem a fejem, tudom nem kell itt sehová sem kapkodnom. Az öreg Einthon sehol, gondolom a dolgát teszi. Kicsit körülvezetem tekintetem a malom belsején. Takaros, egyszerű, pornak nyomát sem látom. Sehol egy pókháló, pedig minden tisztességes malomban laknia kell póknak.

Talán ott a sarokban legfelül....mintha mégiscsak egy inciri-finciri pókocska lenne, de az is lehet....hogy csak árnyék.....

A berendezés fából van, leginkább arra hasonlít. A fenébe, hogy semmiben sem vagyok biztos.  Itt minden annyira más. Fehérek a bútoroknak nevezett dolgok, szerény formavilág, a másik életem régi falusi stílusát idézi leginkább. Valami szalma-féle díszítő anyaggal van valami minta rajtuk. Talán olyan kalász forma....

Magasan van a plafonja, öt-hat méterre is lehet. És olyan szép boltíves. Világos van idebent, csakúgy, mint odakint, de nem látok ablakokat sehol. A levegő friss és illatos, szintén, mint kint a réten. Nem is értem....

Talán nem is kell... :)

Még egy helység van, konyhának nevezhető. Nagy tűzhely, főzésre és fűtésre is alkalmas talán, bár nem hinném, hogy itt szükség lehet a fűtésre.... Csak egy olyasfajta megérzés.

Szép formájú edények mindenfelé a falon, mintha cserép és réz ötvözete lenne. Súlyuk alig van, kézi munkának tűnnek, de gyönyörűek. Praktikusak és díszesek is egyben. Ötletes.

Szomjas vagyok.  Hol lehet a víz?  Körbefordulok és el sem tudom képzelni, hol lehet a csap, és ha van is, milyen formában keressem?  De semmi, ami arra emlékeztetne, amit én keresek.

Kilépek a másik szobába, és ahogy visszanézek egy nagy  - leginkább dézsának nevezhető valamit veszek észre a fal mellett. A kupa is ott van mellette. Ezt miért nem láttam odabentről??? Megmerítem, belekortyolok: mennyei. Iszom, ameddig el nem oltja szomjam. Bele sem merek gondolni, hogy amikor ez kifele kívánkozik, hol találom a megfelelő helyiséget?!?...

Az öreg sehol.

Kilépek a malomból és elém tárul a mesébe illő táj látványa. Az illatok még mindig a már megismert friss rét illata, a lágy szél, mintha a tenger felől hozná a sós víz illatát. Talán távolabb tényleg ott a tenger is.

Az öreg a sárga kalászos szélén áll, amint észrevesz, barátságos mosollyal felém int.

Mögöttem ekkor megint a surrogás! Meg merjek fordulni? Ott lesz a sárkány. És ha nem ismer föl?

Vagy mégsem én vagyok az, akinek hisznek?.....akkor megesz!

A félelem velem maradt ezek szerint és szép lassan, ahogy kell, elkezd kúszni felfelé a gerincemen. Nem merek megfordulni. Csak rémülten bámulom az öreget, aki int, hogy nézzek a hátam mögé már végre. Kényszerít a kíváncsiság, hogy megforduljak. Életemben még nem láttam sárkányt, hát legalább mielőtt megesz megnézzek egyet szemtől-szembe.

Megfordítom a fejem, a testem becsülettel követi a mozdulatot. Igyekszem a félelmet nem mutatni kifelé, hátha akkor azt hiszi, én vagyok a bátrabb és nem harap azonnal. Amit látok....na azt nem értem. Valami krokodilbőr-szerű akármi van előttem. Meg egy árnyék, ami rám vetül és hirtelen sötétebb lesz körülöttem. A szél is felerősödött, lehelet szerűen orkánerejűvé válik - meglepő ritmusban.

O-ó....már értem. Amit nézek, az a lába. A sárkány maga, feljebb van. Emelem a fejem, mert kicsit nagyra nőtt a drága. Akkora kb, mint egy négyemeletes épület, nem is értem, hogy nem tett kárt a malomban, amikor leszállt. .....surrogva!  Nem robbanás szerű zajjal, hanem surrogva! Ez tud valamit.  És végre szemébe nézek. Nagy és sárga. Semmi gyalázatos gonoszság nem látszik benne. Inkább mondanám "Bodri-tekintet"-nek, barátságos, hűséges, tán még alázat is van benne. Mi a fene?!?!....

Ez csóválja a farkát! Még ha finoman, alig érzékelhetően, de esküszöm azt tette! Na akkor ma túlélem a vacsorát. Legalább is ma nem én leszek az. Várakozó állásponton vagyok. Szeretem az állatokat, és általában mindet azonnal megsimogatnám, amint a kezem ügyébe kerül, de ez nem ugyanaz azért! Ám mintha értené a gondolataimat, a feje lassan megindul felém. Némi fogmosás nem ártana....és már a földszinten van és bámul rám.... valamit vár. Jutalomfalat! -villan át az agyamon, de magamon kívül itt nincs mit harapni....ajjajj, erre nem voltam felkészülve. De a kezem az ösztönre hallgatva, megindul a feje felé.

És hozzáérek!

Nem hideg annyira, mint egy hüllőtől várható lenne, inkább langyos és sima a bőre. Cseppet sem rossz érzés megsimogatni. Nem nyálkás, nem dorozsmás a felülete, mintha csak egy kedves háziállatot érintenék, aki nem szőrös, nem tollas, hanem, hogy is mondjam.......kissé pikkelyes.

Tetszik neki is, bár a hangja inkább vad morgásra emlékeztet. A türelmetlenséget érzem leginkább rajta. De nem tudom mit vár, mire vár? Mit is kellene most tennem???

 Hiszen méretes foga van! Meg szarvai....

A szemei, mintha mindig mérgesre lennének beállítva, de a tekintete szelídnek, majdhogynem emberinek tűnnek. Fogalmam sincs mit kell tennem vele, hát maradjunk a simogatásnál, ami tetszik neki, de már tenne valami mást is. Csak tudnám mit is! Halkan duruzsolok neki, mint egy kutyának, de nem értékeli különösebben. Ekkor megrándul, és én mozgást érzek a hátam mögött. A sárkány szemében, mint egy tükörben megjelenik egy alak. Megfordulok.

Ő volt bent  az öregnél a malomban. Ismerős, nagyon, de nem tudom ki ez az ember. Alacsony kis köpcös alak. Inkább gyermeket formáz, mint felnőtt embert, csak őszülő haja jelzi korát. Valamit mond, de megint nem értem. Talán köszöntött, hát én is ezt teszem. A sárkány nyugtalanabb lett kicsit, de nem agresszívabb. Az idegen sem mutatott félelmet miatta, tehát ismernie kell. Talán segít elindítani a jószágot. De csak hadar valamit és azzal otthagy.

Hát a feladat megvan, de megoldásom az nincs. Repülni kellene......

És már száll is! Nem mondtam neki semmit, de huss itt hagyott. Fogta magát megunta a várakozást és elment. Einthonra nézek, aki elégedetten mosolyog ismét. Nem értem, de boldog és barátságos, így én is elégedett vagyok. Megyek megnézem mit is csinál a kalászosban, ám a surrogás megint felettem hallatszik. Felnézek, és a sárkány ott repdes felettünk, nem túl magasan. Hát nem lesz könnyű lerázni, az biztos.  Az öreg mond valamit, de még messze van nem értem. Ám ahogy közeledek, hiába próbálom érteni, egyszerűen nem hallani a surrogástól. Menj már innen te!, nem látod, hogy zavarsz?....és elmegy.

Remek. Végre értem, amit kell. Az öreg azt mondja, meglepődött, hogy ennyi idő után is így szót fogad nekem, valószínűleg ő azonnal felismert.

Szótfogad? Nekem? Nem is mondtam neki semmit, lévén nem tudom hogyan és mit kell.  De mindegy, a lényeg, hogy mindenki elégedett.

A kalászok érettek, jó lenne, ha a sárkány nem köhögne a közelükben, amíg el nem kezdik a betakarítást- mondja az öreg. Nem is értem eleinte, mire akar kilyukadni.

Sárkány és köhög? De egyszerre csak leesik! Ha köhög, akkor az tűzzel jár valószínűleg és akkor a száraz gabona ég, mint a....száraz gabona.

Visszafelé a malomba, az a gondolatom támad, hogy valaha templom lehetett, nem tudom miért, annak semmi nyoma, de az volt az érzésem. Maradtam volna még, hát hanyatt vágtam magam a fűben és azon tűnődtem, ha nincs nap, mint égitest, akkor mi a fenét takar ki előlem a sárkány.........mert megint ott repkedett felettem jó magasan.

Jó lehet repülni...... bár én is tudnék!

És akkor becsapott a ménkő! Lecsapott rám, mint sólyom a zsákmányra, és irdatlan nagy lábaival átnyalábolt, elragadott és repült velem valamerre. De oly finoman markolt meg, hogy fájdalmat nem okozott, meg tudtam fordulni a karmai között. Hason fekve láthattam az alattunk fekvő gyönyörű tájat, és csak suhantunk halk surrogással a mezők felett, a malom felett, az erdő felé. Bár visszafordulna, mert azt ott még egyszer megnézném....és már fordult is.

De hülye vagyok! Hát így működik! Gondolattal kommunikálok vele. Hallja amit gondolok! Próbaként kanyarodtunk jobbra, balra, fel-és le. Ment minden rendben. Szeretem ezt a sárkányt - a gondolat hatására hatalmas nyáladaggal lettem átitatva.

Tehát ő is szeret.

Jó ezt tudni!

1. Látomás

A rét...

Bársony puha fű, benne virágok. Aprók, mindenféle színben és formában. Oly kicsinyek, hogy le kell hajolnom, hogy pontosan kivegyem a formájukat, csodálatos mintázatukat. Van benne a kék és a lila minden árnyalata. Néhány apró, fodros szélű sárga is, a száruk lágy és törékeny. Óvatosan kell lépdelni közöttük, mert letörnek. Nem érezni, hogy van-e illatuk, de csodaszépek. Talán a sárgák a gólyahírre emlékeztetnek. A kék pedig, mint az erdei kökörcsin, olyan finom és selymes színe van, mintha nem is valóságos lenne....

Nem akarok felnézni, hiszen annyira szép itt lent minden. Ha felnéznék elrontanám ezt az érzést, had gyönyörködjek bennük! Ki tudja mi vár rám, ha felnézek? 

A szél....

Csak finom fuvallat, lágyan ér a bőrömhöz, inkább simogat, mint fúj. Nem hideg, de nem is meleg, csak jó érzés, hogy fújdogál. Mintha valami illatot is hozna, olyan frisset, édeset. Nem ismerem ezt az illatot, még sosem éreztem, de szeretem. 

Madarak....

Nagyon szép dalokat fújnak. Nem látom milyenek lehetnek, mert nem merek felnézni a fűről. Túl szép ez a rét, hogy levegyem róla a pillantásom. Itt még kis bogár is szívesen lennék.... De a madarak hangja, mint  szépen komponált muzsika - olyan. Nem nyomják el egymást, egyik a másiknak emeli ki szépségét, aláfestés a paradicsomi rét látványa mellé. Ezer hang ez!  Sosem hallottam még ilyeneket. Bizonyos, hogy nem otthon vagyok.... Nem tudom mikor és hogyan keveredtem ide, hogy valóságos-e, vagy csak álmodom, képzelődöm....de ez most cseppet sem lényeges.

Csak az számít, hogy itt lehetek.

Ruha.  Nini, ruha van rajtam! Mármint nem az a fura, hogy van rajtam, hanem, hogy hosszú női ruha. Lágy esésű anyaga van, érdekes a szabása, nőies, de teljesen kényelmes. Valami nagyon halvány pasztell kék, azt hiszem. Legalább is arra hasonlít leginkább. Szép, olyan .....olyan felhő-érzés....

Huh...valami surrogott és mégiscsak felkaptam a fejem...

Nem bántam meg! A táj szintén fantasztikusan szép. Ahol állok az egy hatalmas rét, hol magasabb, hol alacsonyabb fűvel és virágokkal. Süt a nap, érzem a melegét a bőrömön, a hajamon. Jobbra, messzebb egy erdő húzódik, magas.....nagyon magas fákkal. Túl magasak és szálfa egyenesek. Nem sötét az erdő, szépen beengedi a fényt és látni az erdő alját is..... kevés aljnövényzettel, hangulatos....

Szemben velem valahol a távolban sárga mező - talán érett búza kalászai, vagy éppen virágozni készülő repce tábla....nem tudom megállapítani. Kicsit közelebb egy malomhoz hasonló épület, nem vagyok benne biztos, még sosem láttam hasonlót sem. Nem tudom milyen a színe sem, olyant sem láttam még. Világos, kicsit a napra hasonlít. És forog a lapátja, szélmalom lehet?....de nem fúj a szél, csak lágyan simogat. Akkor nem értem. Vizet nem láttam.

Balfelől olyan, mintha megművelt kertek lennének, dús növényekkel, de azokat sem igazán ismerem fel, hogy mik lehetnek ültetve. De pompásan virágzóak is vannak közöttük. Némelyeken, mintha valamiféle termés, vagy gyümölcs is megbújna a buja zöldben. Nem értem miért nem tudom megállapítani mik ezek.... és hol lehetek?? Nincs mozgás. Sem ember, sem állat....

De  a  hely nagyon vonzó, és főleg  békés. Szeretek itt lenni. Otthon érzés, bár fogalmam sincs hol lehetek.

Talán el kellene indulnom a  malom felé, hátha lakik ott valaki. Amerre csak a szem ellát minden a maga legszebb, legpompásabb formájában mutatkozik meg. Egy azon évszakban ez nem lehetséges.... azt hiszem....

Nem tudom miért ez jutott eszembe....

De nem baj. Gyönyörű a hely, és itt akarok maradni. Nem hiányzik semmi, nem tölt el félelemmel, ha itt ragadtam esetleg....

Olyan mintha valami muzsikát hallanék, de nem valahonnan szól a hangja, hanem itt van a fejemben, ami lehetetlen, mert én ezt a dallamot még sosem hallottam, de lágyan szól, kellemes. Valami dob, meg fúvós, meg nem is tudom mik szólalnak meg benne, és nem is lényeges, csak szóljon. Békés - ez a pontos megfogalmazása. És haladok szépen lassan a malom felé. Most vettem csak észre, hogy mezítláb vagyok, ami fura, mert normális esetben nem szoktam. Most kimondottan jó érzés, mert a fű puha és könnyű rajta a járás. Nem sietek, tudom, hogy nem kell. Nem látom a napot. Tényleg - akkor mi adja ezt a fényt?? Hol a  nap?? De semmi az égen...sehol.  Ez tovább nem is kérdés számomra, csak élvezem ezt a világot, bárhová is kerültem.

Haladok a malom felé, szép lassan közeledek, nagyok kellemes építménynek tűnik. 

Nem tudom megállapítani miből építették. Téglából? Kőből?....semmi nem látszik rajta, bár régi épületnek mondanám, ha otthon lennék, de nem ütött -kopott....
Csak érzem, hogy régi.

A fű itt magasabb, nem kell lehajolnom, hogy elérjem, ahogy sétálok bele-beleakad a kezembe egy-egy hosszú fűszál. Nem láttam bogarakat sem. És itt megváltoztak a virágok is. Mintha nemesebb és nagyobb fajta lenne mind.

Közeledik a malom.... hamarosan bekopoghatok az ajtaján. A színe megváltozott valahogy, most inkább fehérnek tűnik. Barátságos épület. Vajon malomként működik?...

Még vagy tíz-tizenöt lépés és ott vagyok...

....kinyílik az ajtaja....eddig nem is láttam, hogy ott van egy ajtó....

Valaki kilép rajta..........
Szép nagy szalmakalapja van. Kedves, öreg arcú ember. Úgy száz évesnek mondanám, de biztos vagyok benne, hogy attól sokkal több, bár alig látszik hatvannak.  Enyhén napszítta a bőre, fehér az a kevés haja, ami kilátszik a kalap alól. Valamit mond.... Nem is, inkább kérdezett valamit. De nem értem, nem az én nyelvemen beszél! De nagyon barátságos  a hangja és a kézmozdulat....nem értem, de érzem, hogy barátságos akar lenni. Megfordul, egy pohár, vagy inkább kupa- féle forma van a kezében. Mond valamit és felém nyújtja. Elfogadom.

Belenézek, azt hiszem tiszta víz van benne. Megkóstolom: valóban friss, hideg víz. Selymes, cseppet sem kemény , és biztosan nem is klórozott!

Finom.
Azt hiszem azt kérdezi kérek-e még egyet. Megrázom a fejem. Ismét kérdez valamit, azt mondom nem értelek. Erre aprót meghajol és azt mondja a kezét a mellkasára téve, hogy "Einthon". Tehát ez a neve.  

Én is hasonlóképpen cselekszem, meghajlok és mondom a nevem. Mosolyog. 

Aztán félrelép az ajtóból és mutatja, menjek be. Minden mozdulata kedvességről és szeretetről árulkodok. És ez átragad rám is. 

Bár nem ismerlek, de tudom megbízhatok benned és már most a szívembe zártalak. 

Jesszusom ezt én mondom???

 Megbízom benned????? Én??!!?? Soha, senkiben.....vagyis ebben sem vagyok már biztos. 

Belépek hát a malomban. Kellemes az idő odabent. Nincs dohos szag ( valamiért arra számítottam ), kellemes félhomály van, de nem a sötétebbik fajta, csak nincs erős fény, mint kint.  A zene innen jön, de nem tudom megmondani pontosan honnan. Székkel kínál és miközben kényelembe helyezem magam, valamit folyamatosan mesél.
De nem értelek, ne haragudj!  Nem haragszik, és csak mondja tovább. Az egész olyan ismerősnek tűnik, és mégis oly távolinak, ismeretlennek.

Aztán egyszer csak érteni kezdem a beszédet....nahát!  Ez nagyon meglep... De figyelek, mert az elejéről lemaradtam.

Valami nagy sárkányról beszél. Mintha azt mondaná, hogy az enyém és haza kellene vinnem, mert félnek tőle az itteni népek.   

Itteni népek?... Senkit sem láttam errefele...  házat sem, csak a malmot.  De nem kérdezek, kicsit elálmosodtam. Ő mesél tovább. 

Valamikor, amikor még itt éltem, én idomítottam a sárkányokat, nekem fogadtak szót. És amióta elmentem nem tudnak velük mit kezdeni. Ugyan nem bántottak senkit, de nem szeretik, ha szabadon kószálnak. És arra kér, ha megpihentem, akkor menjek és rendezzem el azt az egyet, amelyik most is itt van valamerre.

Jó, majd ha pihentem megyek....

Megint hallottam a surrogó hangot.  Most már tudom, a sárkány lehetett.

A szemem félig csukva van már, de még látom, hogy bejön egy fiatalabb férfi is, valamit mond neki az öreg, amaz rám néz.  Ismerem.... de most nem tudom megmondani honnan. Mond valamit.... a nevemen szólít.... tehát ő is ismer....

De most fáradt vagyok, pihennem kell, majd ha felébredtem, akkor megkérdem: kicsoda is ő valójában...

Szép lassan csúszok bele az alvásba, már nincsen testem, könnyű vagyok és a muzsika is felerősödött... Hallok mindent tisztán, de nem zavar, kellemes. 

Mintha emelkednék, zsiborgok; ám nem félek, mert tudom ez a természetes. A tudatom közli, amiket kell. Otthon vagyok, ismerem ezt a helyet, tudom mi a dolgom. Maradnom kell, most már biztosan tudom, nekem itt van dolgom, még ha sárkánnyal kapcsolatos is az a dolog. 

A szívem kalapál, a tudatom bólogat, helyesel, valamit mondanom kell valakinek, de nem látom az arcát pontosan, tisztán. Azt sem tudom mit kell elmondanom, csak egy érzés, ismerem, tudom,de hogyan??

....és kinek is??.....

Rá kell jöjjek, mert nagyon fontos lenne!  Valami ezt mondja odabent és arra a tapasztalat szerint : hallgatnom kell! 

A zsibbadás nem múlik, erősödik. 

Tudom az érzést....ezt kell elmondanom, ez az üzenet....és a lényeg, hogy  ÉN VISZEM A HÍRT!

Keresek... ..........keresnem kell!!!......... folyton és türelmesen, mert meg kell találnom.

Az üzenete nálam van, oda kell adnom annak a valakinek....