Ősz

Sokan nem szeretik ezt az évszakot....

Pedig csodálatos az ősz is. Bár hidegebb van már, mint szeretjük, köd is akad bőven.

...ma reggel amikor kinyitottam a szemem éppen a köd volt az első észlelésem. Szép, homályos, tejes idő, misztikus gondolatok beindítására....

De nem ezért szeretem!

A színei, illatai, a sok ajándékként kapott gyümölcs és zöldség, a bogyók, és termések sokasága... Kreatív embernek ez a  legnagyobb kincs.

A legszembetűnőbb, amit minden ember szeret, a természet kreálta színes falevelek. Mindegyikben ott az alig elmúlt nyár színei,  a naplementék és napfelkelték aranya, megszámlálhatatlan árnyalatban. A nap sárga színe, a föld barnái és zöldjei..... Csodálatos!

Az illatok, amiket észre sem vesszük, ha csak nem éppen bemegyünk az erdőbe és ott megcsap a tömény avar illata. Az a jó fanyar illat, ami nagy lélegzetvételekre kényszerít, hogy megjegyezhessem és eltárolhassam magamban jó hosszan.

 De itt a kertemben is kis odafigyeléssel, pompás illatokat lehet felfedezni.... Kedvencem a krizantém illata, pedig temetővirágnak mondják szegényt! De olyan csodálatos kis virágokkal borítja be a kertet, hogy öröm kimenni közéjük!

Változatos színei, kis kerek virágfejei csodálatosak!

(Itt jegyzem meg: gyűjtöm a töveket :)) )

Aztán van itt még két körtefa... hát a leveleik!!! Minden évben kísérletet teszek a levelek lepréselésére és színei  megőrzésére, de nem hagyja magát! Sötétbarnákká változnak száradás után sajnos. De most a mézszínű levéltől a sötét pirosig, a narancstól a aranybarnáig, minden színben ragyognak a napsütésben. Varázslatos.

És itt vannak még  a termések, bogyók. Ezerféle színben és formában, alkotásra csábítanak (már ha végre lesz egy kis időm! )

Ajtóra vendégváró koszorú, madáretető, ablakba szemgyönyörködtető csendélet belőlük, persze madáreledel lesz belőle is. A megszáradt somot, kökényt, hársfa bogyóját pedig fel is fűzhetjük karkötőnek, nyakláncnak kis fantáziával csodálatos idényékszer lehet belőlük!

    

És kapunk még ettől az évszaktól elemózsiát is!

Ott vannak a sütőtökök, a dió, mogyoró, a birsalma, a naspolya és sorolhatnám mi minden még! A legfinomabb ízekkel, és rákényszeríti az embert némi kísérletezésre a konyhában:)) Éppen ezen agyaltam tegnap is, hogy a sütőtök állományom miként alakulhatna át  teszem fel - kenyérré, levessé, süteménnyé... De az ötletek az éjjel megérkeztek :DD Remélem nem  lesz lázadás gyerek fronton majd emiatt :))

Szóval, ha valakinek még kétségei vannak ezzel a borongós évszakkal kapcsolatosan, és ezekkel sem sikerült eltántorítanom a véleményétől, akkor idézze fel a tavalyi képet, amikor a hűvös, szeles őszi délutánon ücsörgött az ablak előtt, nézte a zord időt odakint a kezei között egy csésze forró gyümölcsteával, esetleg forralt borral..... Nincs is ennél jobb: bentről a melegből, csodálni a természetet! És ha akad otthon egy üvegcse méz..... hmmmm.... néhány kanállal, csak úgy magában: valódi hangulatjavító!

Tehát menjünk ki a természetbe, nyissuk ki mind a két szemünket, de ne csak nézzünk ám! Lássunk is! Vegyünk néhány mély lélegzetet, érezzük az illatokat, nyissuk meg a lelkünket a természet felé és ha jól figyeltünk az ősz csodáit is megláthatjuk! A színei mind a szeretet és a gyógyítás színei, próbáljátok csak ki!  Egy ilyen séta után, tele az orrunk illatokkal, a szemünk ezer színárnyalattal, a lelkünk békével és a természettel való összetartozás érzésével - ez már önmagában is gyógyító erővel bír! Nem mindig sikerül elsőre, ne érezz csalódottságot! A mai sűrű anyagi világban elég nehéz kikapcsolni..... 

 

Tegnap este tele aggattam a fáimat apró kis mécsesekkel. Emlékeztem az eltávozott enyéimre... És azt vettem észre, az az érzetem volt, nem távoztak el.... hiszen velem vannak. A szívemben, a lelkemben. És nem volt bennem szomorúság, nem éreztem a elvesztést..... 

Csak a szeretet volt bennem.

A korlát hatalma

 

A biciklis minden nap megtette ugyanazt az utat, kis hátizsákjával. Az üres, használatlan füves területen át. Nem zavart senkit, nem tett kárt semmiben. Még a fűben sem, mert már egy kitaposott kis föld csapás volt ott, ahol ő ment.

Nap, mint nap.

Aztán egy reggel, egy nagyobbacska kő került a kis csapás elé. De a biciklis lazán kikerülte és folytatta mindennapos útját.

Majd egy másik napon egy tábla került elébe, rajta reszketeg írással:
                                                              
                                    A FŰRE LÉPNI TILOS!

 Ám őt ez sem tántorította el céljától, mert mennie kellett.

Néhány nappal később már egy méretes tábla volt leverve a gyalogút elejére, hogy  

                   MAGÁNTERÜLET, IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS!

Ezen egy pillanatra meglepődött és átgondolta, miféle szabálysértést is követ mostantól el, kinek, mekkora kárt okoz azzal, hogy mégiscsak megszegi a táblába vésett törvényt.
De a mérlegelés arra indította, hogy áthajt a magánterületen. Neki dolga volt arra...

Aztán egy szép napon a területre behajtva polgárőrök állították meg, számon kérve a szabálysértését, majd figyelmeztetéssel elengedték, mert becsületes képe volt, de figyelmeztették, többet ne tegye, mert bajt hoz magára. A biciklis nem értette, mivel meggyőződése volt, hogy senki tulajdonában nem okoz kárt, senkinek nem árt azzal, hogy átteker a földdarabon.
De elfogadta. Nem akar bajba kerülni. Más utakon jár ezentúl....

...a   kicsi házból egy idős bácsi csoszogott ki rozoga , kapunak alig nevezhető tákolmánya mellé. Szeme végigpásztázta a háza előtti üres földdarabot.

A kapu mellett a nagy, lapos kő magában állt ott, szürkén és magányosan, de főként üresen. Az öreg mélyet sóhajtott és visszabotorkált a házikóba.

- Semmi?

- Semmi.  Csak nem esett baja!  Lehet más dolga van! -  azzal fogta a kis vödrét és elindult a közeli kútra vizet húzni.

Közben azon járt az agya, hol lehet az ismeretlen segítőjük, aki minden áldott reggel letett két nagy üveg ásványvizet és egy citromot a nagy lapos kőre....




                                                                                                                                          CsJ

Miért van a pitypangoknak külön őre?

Na, kicsi manócskám, Dóri, csücsülj kényelmesen, mert utánajártam a dolgoknak! Tudom már, miért kaptak külön tündéreket a pitypangok!

Valamikor régen, amikor a föld még lapos volt, még sokkal kevesebb ember élt, a tündérek szabadabban és az emberi szemnek is láthatóan repdestek szerte e világban. Az emberek tudtak a létezésükről, tudták mi a feladatuk a tündéreknek és hálásak voltak nekik, szerették és tisztelték őket. A legtöbb tündérnek gyógyító ereje van és válogatás nélkül az útjukba akadó halandó embert és állatot egyaránt meggyógyítottak, ha betegség, baj érte.

Kérniük sem kellett a bajba jutottaknak. De a tündérek fő feladata a földön a növények védelme, ápolása és gyógyítása volt elsősorban.

Hát ez a történet akkor kezdődött valamikor, amikor élt az öreg félszemű halászkirály,  a tengerek és óceánok mindentudó úszóbajnoka. Akkortájt történt.....

Az egyik erdei tündérke egyszer egy bajba került bagolyfiókán próbált éppen segíteni, de szüksége lett volna a pitypang nedvére.

Szóval, szegény bagolyfi belecsippentett a mérges szömörce bogyójába, amitől bedagadt a nyelőcsöve, és így bizony a levegő sem ment annyira befele. Na meg a bagolyköpet kifele!  Nos, erre jó a kutyatej! De se közel, se távol egy fia pitypang nem volt az erdő alján!  Bizony elkeseredett a tündérke, hogy akkor ő most hogyan is javítgassa meg szerencsétlen bagolyvári királyfit?! Se pitypang - se kutyatej. 

Elővette az erdei tündérport, amit a szentjános bogarak gyűjtenek be nekik minden negyedik holdtöltekor, mert az annyira ritka, mint esti mesében a tehénszaros gumicsizma. Nem is használják állandóan, mert kevés adatott meg nekik belőle. 

Szóval elővette a port, rászórt magára egy keveset és máris suhant a fény sebességénél is gyorsabban a rét felé! Az első útjába akadó pitypangból letört egy nagy fejű virágot és vitte, vitte vissza bagolyfihoz. Szegény feje már kékült-zöldült a levegő hiányától. Tündérünk gyors mozdulatokkal a nyelvére kente a gyógyító növény nedvét a kutyatejet és bagolyka szemlátomást azonnal jobb állapotba került. Hamar helyre jött szegény feje, nem győzött hálálkodni a kicsi tündérnek, hogy megmentette az életét. Azzal huss, el is tűnt az árnyat adó lombok között, meg a a bagolyköpet kifele jövet nem valami szép....

Így maradt ott tündérke fáradtan egy hatalmas problémával. Szegény feje egészen belesajdult, amikor nekilátott kiötleni, hogyan lehetne a pitypangot  átültetni az erdőbe, a keze ügyébe...

Abban az időben ugyanis még úgy nőtt a pitypang, hogy ahová tavaszanyó elültette, minden évben ugyanott dugta ki a sárga fejecskéjét. És csakis ott. Így nem sok akadt belőle  szerte a világban, ezért nagy kincsnek számított akkoriban.

Így gondolt egy nagyot a mi kis okos tündérünk és elindult Tavasz anyó birodalma felé. Útközben ki is találta mi a  megoldás a pitypang ügyben!

Tavasz anyó nagy örömmel fogadta az apró látogatót és amikor megértette mi a problémája a kicsi repdesőnek a pitypanggal, igen gondterhelt arcot vágott. De a kicsiny tündér elmesélte a nagyszerű ötletét. Tavasz anyó tegye lehetővé ennek a ritka növénynek, hogy  magja teremjen, így a tündérek a begyűjtött magvakat el tudnák szórni mindenfelé, akár az erdők talajára is. Tavasz anyó megígérte, hogy jövő tavasztól már eként fog cselekedni.

Eltelt egy ősz, majd egy didergető tél is és amikor a tavasz beköszöntött és kibújtak a pitypangok, tündérünk ott repdesett körülöttük, hogy megcsodálja a változást. De semmi újat ne látott rajtuk. Semmit! Elszomorodva indult haza, mert azt gondolta, hogy Tavasz anyó megöregedett és elfelejtette az ígéretét. Nincs mit tenni, más megoldás után kell nézni.

Így is tett, heteken keresztül próbálgatta titkosabbnál-titkosabb módszereit a kutyatej tárolására, konzerválására. De eredményre nem jutott.

Aztán egyik alkonyatkor, amikor szokásos erdei körútjáról hazafelé tartott, egy nagyon furcsa dologgal találkozott reptében! Valami, vagy valaki majdnem elütötte a levegőben.

Bátran utánaeredt a dolognak és olyant látott, amit még sosem!

Le is szállt, hogy szemügyre vegye az új csodát. A szára és levele pitypang, az illata pitypang... de mi ez a furcsa jelenség a virágja helyén??? Fehér és selymes, könnyű és csinos volt ez a valami, de nem tudott rájönni mit is talált. Ekkor szél úrfi, akivel kergetőzni szokott néhanapján, belekapott a valamibe és azok - láss csodát! - felemelkedtek a szárról és amerre a szél vitte őket,  repdestek könnyedén messzire, távolra,  befelé az erdőbe is! 

Nem értette mi történik itt, cseppet sem értette a mi kis tündérünk.

Ám néhány hét elteltével azt vette észre, hogy mindenfelé az erdő alján pitypangok dugják ki a fejecskéjüket az avarból, a fűből, a fák tövénél.

És ekkor megértette Tavasz anyó ötletét! Nem csak a problémát oldotta meg, de széppé tette azt és játékossá is! 

Azóta az erdő alján minden tavasszal, amikor levirágzott az összes pitypang, csilingelő nevetéstől hangos az erdő. A bohó muslicák belekapaszkodnak a pitypang szálló magjába és azzal repkednek szerte széjjel az erdőben. A kabócák a kalapjuk mellé tűzik a csodát és büszkén feszítenek vele a cincérek előtt. A tündérkék a tavaszi bálon a ruhájukat díszítik vele, és a hőscincér a cimbalmához használja ütőnek.

De bölcs Tavasz anyó szerette volna megőrizni örökre ezt a csodát, ezért a kicsi erdei tündért kinevezte a pitypangok őrének. És az ő leszármazottai lettek a pitypangtündérek.

Azóta is minden kertben, ahol megterem a pitypang, ott repkednek és őrzik, vigyázzák a kis reppencsek ezt a nagyszerű gyógyító növénykét.

Hát így történ....

Ha nem hiszed el nekem, akkor bizony hajóra kell szállnod bajánál és lehajózni a Dunán a tengerig, ott az öreg halászkirály ükunokája meg tudja erősíteni a történetet. Én is tőle hallottam.

Annyi tengervizet ittam közben, hogy még most is sósat pisilek... :)

Pitypang tündér története Dórinak

Ma reggel, amikor jól megérdemelt reggelijét tálaltam Boginak, nem a szokásos ugrabugra táncot adta elő nekem, hanem valamit mutatni akart. Már nem virágzik a pitypang, mert már nyár van, de ő talált egy utolsó szálat. Azt kellett velem tudatnia. Hát megnézegettük közelebbről...mit is keres itt, ilyenkor egy pitypang?!? Nem tudom tudtad-e, de a pitypangoknak saját, külön bejáratú tündéreik vannak. Még nem sikerült rájönnöm miért, de rajta vagyok az ügyön! :)

Na szóval, amikor közelebbről megvizsgáltam ezt a rejtélyes pitypangot - nagyítóval! - mert a szemem már nem a régi, akkor vettem észre, hogy egy virágtündérke ficereg a levelei között. Nagyon vékonyka és fáradt volt már szegényke, mert régóta próbált szabadulni! Öreg, vaksi pókuraság véletlenül beleszőtte a hálójába a lábacskáját, majd elfelejtkezett a légyfogó szerszámról és Isten neki fakereszt! - azonmód el is költözött onnan. Így ragadt ott tündérke. 

Én sem voltam ám rest, kerestem egy vékony mogyorófa ágacskát és szép finoman letekergettem a pókhálót a riadt kis tündérről. Ahogy kiszabadult, azonnal a mellette álló rózsabokorhoz reppent és jó hosszasan ivott a levelein megtapadt harmatból. Nagyon megszomjazott már szegényke az utolsó eső óta. Aztán ahogy a szomját oltotta, felcsücsült szépen egy rózsabimbóra, hogy kipihenje a fáradalmait. Nagyon hálás szemekkel nézett fel rám.

Én meg nem annyira hittem a szememnek, de a fiúk még aludtak, hát sajnos egyetlen megbízható szemtanúm sincsen a történtekre..... Talán csak a Bogi, de ő meg nagyon tud titkot tartani :)

Majd azt mondta nekem ez a csöpp leányka: "Köszönöm, hogy segítettél, hálás vagyok érte! Cserébe, ha bármikor bajod esne, én szívesen viszonoznám a segítséged!"

Azt tudni kell, hogy az a hír járja szerte a világban, hogy a tündérek nagy gyógyító erővel bírnak. Hát nekem meg éppen bajom akadt az izületeimmel. Gondoltam, akkor ezt itt meg is oldhatnánk.

De aztán eszembe jutottál Te Dóri és azonnal tudtam mit kell tennem. Én ezt a tündérkét elküldtem hozzád, mert tudom,  nálad is elkél a segítség!

Szóval ez a kedves tündérke most úton van felétek. Kérlek fogadd majd szeretettel és hagyd, hogy segítsen neked is. Ja és mellesleg rengeteg szebbnél szebb mesét ismer:))

Szóval hallgasd és gyógyulj kicsi manócskám!

Egy Vacsuti, innen a szomszédból:)

6. Látomás - Angyal

A gondolatok őrült iramban száguldoztak a tudatom legmélyén.
Most voltam a zavar legképtelenebb sűrűjében, a semmi és a minden határán, ahová nem ér el külső hang, sem fény és az értelem itt csak hiábavalóság.
Segítség nem volt, csak az érzésekre, érzékelésre támaszkodhattam.
Minden kérdésemre bennem megvolt a válasz, de a lehetetlent nem fogja könnyen az emberi agy.  Hallottam Mihael szavait, hogy "ne gondolkozzak", csak az érzéseimre hallgassak, a felső vezető rendelkezésemre áll! De ezt nehéz elfogadni a semmi közepén, az őrület határán. Mert ott voltam...
A halál lebegett felettem ....

De hát felettem egy sárkány lebegett!!
Egyre lejjebb süllyedtem az értetlenség mocsarába, a fejem és a szívem majd szétrobbant...
Amikor Mihael halkan megszólított, hangjából olyan szeretet és törődés érződött, hogy automatikusan felnéztem rá. Megváltozott a fény, mások voltak a hangok.
Jobb kezét kinyújtotta felém és ahogy emeltem a sajátomat, hogy belekapaszkodjak, váratlanul kitárta hatalmas szárnyait.
A kezem megállt félúton a levegőben - életemben ilyen gyönyörűt még nem láttam!
Mint egy angyal!
Valami kékes fény vibrált a teste körül, és olyan erő sugárzott belőle, hogy magam is erőre kaptam tőle. Arcán gyengéd szeretet és végtelen türelem...
-Mihael . . .  hiszen Te . . . 
-Ahogy te is! - mosolygott. Átnéztem a vállam fölött a hátam mögé - de semmi nem volt ott. 
-Nekem nincsen szárnyam.
-Mert nem érezted szükségét. A sárkány . . . 
Igen, a sárkány! És ekkor vált minden világossá! Hogy nem éreztem szükségét....
Ez a hely Eeron. Az angyalok iskolája.
A saját halálomtól sosem féltem, csak a másoké miatt, az elvesztés miatt, az otthagyott űr miatt. Hát így vállaltam én ezt a feladatot....
..... hogy megtanuljam a halált. Így lettem én a fekete angyal. Angyala a halálnak....
A sárkány pedig az eszköz, a segítőm. A kaszás felújított változata. Én választottam...
Elmentem hát, mert túl nagyot vállaltam, megfutamodtam...
De valami visszahozott Eeronba, egy kérdés ..... egy válasz ...  ki tudja?
Einthon az élet őrzője, Mihael arkangyal, a 7 közül a legnagyobb tudású, a fény őrzője és a tanítóm is egyben. Azzal, hogy elmentem, bukott angyalnak kezdtek tartani, egyedül ő volt, aki hitt bennem kitartóan, tudta: meg kell küzdenem a bennem lévő félelemmel. 
-Elfogadás...., elengedés,..... megnyílás.  Szeretet,....kegyelem,....... erény. Őszinteség,...becsületesség,.....hűség!  Tudtam miket sorol : erények - amelyekkel rendelkeznem kell ahhoz, hogy felemelkedett angyal és ne bukott legyek. Fejben kipipáltam néhányat, de a többiben nem voltam bizonyos, rengeteg volt ugyanis.
 -Higgy önmagadban -ezzel indul! Én hiszek benned, tedd hát te is ezt! -mondta nagyon határozottan. 
Jó, hát akkor hiszek! 

...és akkor a bizsergés, mint áramütés indult meg bennem, azt hittem a fájdalomtól összerogyok. Ám amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is múlt, csak a bizsergés maradt meg a hátamban, meg az a furcsa érzés. A megmagyarázhatatlan érzés, viszketegséggel párosítva. Nem illik vakarózni társaságban, futott át a fejemen, de nem tudtam megállni, hát átnyúltam a vállam felett, miközben Mihaelre pillantottam: mit szól majd hozzá. A szája szegletében csak halvány mosoly jelent meg, de inkább a szemén látszott, mint az ajkain. A kezem megtalálta a viszketés kiindulópontját, heves vakarózásba kezdtem, de valami történt akkor. Az egész mindössze néhány másodperc alatt zajlott le, és a döbbenet, amit kiváltott, émelygéssel járt. A lapockámon egy dudor jelent meg, aztán a egy roppant kellemetlen hang - a kihasadt bőré - , majd nőni kezdett, gyorsan és csendben, éreztem a súlyát is. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam mi történt, nem is mertem volna! Hiszen mindig erre vágytam legbelül, most mégis inkább enyhe undort éreztem az új testrészem ellen. Igyekeztem nem mozdulni, nehogy a látóterembe kerüljön bármi.....   abból az "izéből"...
De ez úgy látszik akaratlan, ösztönös mozdulattal működik, mint például a pislogás. Kell és kész! A perifériás látás hátránya, hogy látsz széles spektrumban is , így történhetett meg, hogy sötétszürke tollakat kellett látnom, akaratom ellenére. De a kíváncsiság erősebb volt, hát fordult a fejem utána. Hatalmas szárnyak, gyönyörűek.
-Mihael.... nem fehérek!
-Hamarosan az lesz- mondta - a türelem... emlékszel? Az erények egyike, most gyakorolhatod! És akkor már eszembe is jutott: de legalább nem feketék - ha már a halál angyala vagyok! Lehetne rosszabb is...
-Repülni is tudok?
-Ha akarsz - tudsz. De most egy sokkal fontosabb kérdésed van, amit mielőbb helyre kell tenned odabent. 
. . . .
A  halál  maga...
De már emlékszem a tanításra és megtanultam. Megtanultam könnyedén, mert megéltem, volt benne részem és így könnyebb volt a tanulás. Elmém mélyéről szavak úsztak be a tudatomba, éreztem a mély igazságot bennük. És a közhelyek, amiket vigasztalás gyanánt kaptunk, most váltak igazzá. A lélek örök. Csak a test hal meg. A halál csupán a kezdet - egy másik, szebb és jobb valóság kezdete. Egy ajtó egy másik valóságba. ...
A körforgás része, amit igazán most értelmeztem megfelelően, mint egy virágnál, ami kinő a magból, fejlődik, virágot nevel, majd magot terem - amit elhint a termékeny talajba, és majd elszárad- elpusztul, de a mag, a tudásával, ott marad és szebb virágot hoz. Minden így működik a világegyetemben. És ezt a tudást tálcán nyújtották elénk, ismerjük, mégsem tudjuk elfogadni az elmúlást.  Az érem két oldala: az elmúlás oldalán az ajtó egy kijárat, de a másik oldalról nézve.... 
 
Körforgás.

Lecke megtanulva, most már csak nem szabad elfelejteni!
És a fájdalom? A szívbe markoló, jeges fájdalom? Az természetes. A sírás feloldja a fájdalmat. 
Egy oldás.
Az elmúlás fájdalommal jár. De ha el tudjuk fogadni, és ha az emlékezés megmarad, akkor megmarad a mosolya, a kacagása, halljuk, ahogy egy dalt dúdolgat, látjuk a szemeiben a szeretetet, láthatjuk, ahogy táncolt lejt egy önfeledt pillanatában, hallhatjuk a hangját, érezhetjük a szeretetét, amit irántunk táplált. 

Minden megadatott nekünk. 

A tudás bennünk van....

A feladat: megtanulni használni!

5. Látomás - A tükörkép

- Menjünk a víz fölé! - mondtam neki, és ő várta, hogy felülök rá, de más volt a tervem. A karmai közt akartam utazni, a hűs, kék víz fölött, hogy kezemmel megérinthessem a hullámokat. Akartam valamit magamnak, ami ugyanolyan, mint otthon: és ez a valami a víz .... talán.

Átrepültünk a kalászos fölött, majd megint egy terjedelmes rét következett, Az illata nagyon csábított a leszállásra, de uralkodtam  magamon.

- Feljebb! - mert látni akartam nagyobb perspektívából a lent elterülő tájat. Egy kis erdő felett húztunk el, de fáinak színe és a levelek formája teljesen ismeretlen fajnak tűnt. Amióta itt vagyok észrevettem, hogy sokkalta tisztábban látok és hallok, és az illatokat is szelektáltabban érzem.

Végre megpillantottam, amire úgy vágytam már - a víz!

-Lejjebb repülj! Alacsonyan a víz felett! - mert éreznem kell végre valami ismerős érzést.

Meredeken ereszkedett, az adrenalin ettől végigdübörgött a fejem búbjától a a talpamig. Amint elég alacsonyan szálltunk, a kezemet a vízbe merítettem. A sebességtől élesen hasította bőrömet a víz, de cseppet sem bántam. Víz szaga volt. Víz érzete volt! Mint otthon. Hatalmas érzés volt! Hagytam, hogy a bőrömre, arcomra fröccsenjen, minden pillanatát érezni akartam ennek a kalandnak.

A víz nem volt sötét, gondolom nem volt akkor mély sem. De az árnyék, amit rá vetettünk, mi a sárkánnyal - annál inkább! Szokatlanul sötét árnyék volt. De csak pancsoltam a vízzel, élveztem a repülés adta szabadság élményét.

Ám a bogár ekkorra már ott motoszkált bennem. 

Nem szeretem a sötét árnyakat . . .

-Menjünk magasabbra és kicsit lassabban is, kérlek! - és felkönyököltem a markában.

-Feljebb!

És életem legborzalmasabb képe vetült elém a víz fodrozódó tükrében. A jeges rémület markolt meg és tartott fogva abban a pillanatban!

A saját arcképem felett maga a halál lebegett!!!

Feketén, kérlelhetetlenül, arctalanul -  a legrémisztőbb formájában. Tehát végem van! Most van itt az időm.... Behunyt pilláim mögül csak a visszaverődő fényeket érzékeltem, nem tudtam mire számítsak .... és mikor...

De akkor nem történt semmi, csak róttuk a köröket a sárkánnyal. Ám tudtam a halál már ott lebeg felettem.

Kinyitottam a szeme, de a sötét angyal nem állt odébb!

-A malomhoz! - préseltem ki magamból a szavakat, mert kínomban gondolkodni is elfelejtettem. Hamarabb visszaértünk, mint gondoltam. Kiugrottam a sárkány karmaiból és rohantam a kalászos túlsó vége felé, az erdő szélére. Ahogy az adrenalin szertefoszlott testemben, úgy kúszott be suttyomban a helyére a rémület. Könnyek folytak ekkorra már az arcomon, a félelem könnyei. Nem is tudom mitől féltem, mert a haláltól sosem. . . .

A felismeréstől, ami kezdett bennem összeállni.

Az erdő szélére érve körbe-körbe forgattam a fejem. ....-Hol vagy?!?

Mint nyári zivatar előtt az eget-földet megrengető dörgés, úgy hasítottak bele a  némán sikított szavak a koponyám lágy részeibe. Kapkodtam a levegőt és minden egyes légvétel, mintha késhegyek ezrei sebeztek volna odabent.   Erőtlenül  rogytam le a zöld fűre, fejem a mellkasomra csuklott és odabent csak a NEM!  NEM!  NEM!  hallatszott. Nem volt sem madárdal, sem lágy szellő, sem virágillat. Csak a  NEM!

Az erdő csendes léptű őre észrevétlen lépett mellém, leült a fűbe - kényelmes törökülésbe.

- Mit   "NEM"? - kérdezte.

Nem néztem fel rá, és nem válaszoltam,  mert megszólalnom lehetetlennek tűnt. Nyelvem, mint hatalmas harang, amit ha mozdítanak - a halált jelzi szerte a világba. Gondolataimban rémfilmek véres jelenete rajzolt fekete árnyékot. . .   Bénult voltam.

-Lazítsd el magad! Ne tiltakozz ellene, hagyd, hogy átjárjon és megérted! De ne harcolj ellene. Olyan ez, mint egy görcs - ha lazítasz, lassan felenged. Olyan halkan és megnyugtatóan mondta e szavakat, hogy eszembe sem jutott ellenkezni. 

Tettem, amit mondott és lassan oszolni látszott a köd, ami megbénított, megvakított.

-Amit láttál. . . . miért rémített meg?

-A halál lebegett felettem, Te is megrémültél volna!

-És mit tudsz? Mert a látás, csak a csalható szemed képe. Minden igaz tudás - emlékezés! A többi - csak találgatás.  De már tudod; már emlékszel.   MOST - beszélgethetünk...

Nem tudtam beszélni. A kuszaság odabent nem hagyott egyetlen véget sem, aminél fogva kibogozhattam volna. És ez a fonál végtelennek tűnt...   Csak lett.  És volt.

-Hát jó! Amikor visszatértél, ragaszkodtál a testedhez, és magaddal hoztad. A te döntésed volt. Ez nehezítette az emlékezést, de tudod, hogy egy vagy közülünk!

-Mihael. . . . -mondtam ki hangosan, mert ez a név jutott hirtelen eszembe.

-Ó.... szóval már van nevem is! - azzal ültében szembe fordult velem.

 

4. Látomás - Kérdések

Fogalmam sem volt mennyit aludhattam.

Az éjjel leplét szövő pók már ránk eresztette a sötétség hálóját és ezzel együtt a csöndet is. Félek a sötétben, kint az erdőben különösen. Hogy mitől, azt nem tudom. Felültem és próbáltam meresztgetni a szemeimet. Ahogy megszoktam a sötétet, lassan kibontakozott "beszélgetőtársam" sziluettje is  mellettem. Ugyanabban a pózban és ugyanott ücsörgött. Már nem kántált, csak ült és bámulta valamelyik holdat. Igen ! Mert kettő volt az égen. Növő hold volt és az egyik hatalmasnak mutatta magát, bár a fénye közel sem volt olyan, mint a földi holdé.  A másik jóval kisebb volt, fényileg hasonló, mint óriás testvére. Rendesen rácsodálkoztam erre a látványra, mert ezt lehetetlen megszokni azt hiszem. Felér egy csodával, és sok mindent megadnék, csak hogy minden este láthassam őket!

Próbáltam a nagyobbik égitestnek a felszínét szemügyre venni. A mi holdunk mintázata változatos, sok titokról árulkodik, katasztrófákról, változásokról. Ennek a holdnak nem volt olyan változatos a felszíne. Nem láttam benne krátereket, sem egyenetlenségeket.... csak olyan sima-szerű volt. Enyhén acélkék fénnyel világított, de semmi különös. A mi holdunk varázslatosabb!

Tán a szám is tátva maradhatott, mert egy pillanatra hal kuncogás ütötte meg a fülemet. Csak egy másodpercnyi.... de az volt! Ránéztem, próbáltam meglátni a csibészséget a szemében, de nem ment. Sötét volt.

Most már beszélhetünk? - kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak törökülésbe tette a lábait és monoton hangon elkezdet valamit mondani. Nem tudtam mit, de én is felvettem a pózt és becsuktam a szemeimet. Hallgattam a hangját a sötétben és éreztem valami bizsergést a testemben. Egyre jobban ellazultam és  rájöttem, meditáluk. Hagytam magam a hangja által vezetni, és hamarosan érzésekkel telt meg a szívem, a lelkem, a tudatom és a testem. Már ha ott, akkor, volt még testem. Nem zsibbadt a lábam a kényelmetlen és számomra szokatlan tartástól. De amúgy meg teljes valómban zsibbadtam.

És ekkor meghallottam a hangját. Most komolyan beszélt, magyarázott, éreztem a hangsúlyon. És mondta, mondta....

Lefestette a lehetőséget, ami vár ránk, rám is többek között. Választás -  a miénk és senki másé. Magunknak kell döntenünk magunkról. Nem figyelembe venni senki mást, mert itt egy ember, egy döntést hozhat meg, egyetlen testről, egyetlen lélekről. Vagy elfogadjuk ezt, vagy nincs tovább kérdés a számunkra. Ha az a döntés megszületik, át kell engednünk magunkat egy felsőbb segítőnek, aki vezet és megmutatja mit kell tennünk, mert azt mi még nem tudhatjuk, csak a legfelsőbb utazó. Vele mehetünk és megmenekülünk,  a lelkünk tovább élhet, tovább léphet. De a döntés az rajtunk áll.

De az idő nem kedvez most nekünk. Az ősök egészen idáig eljöttek és most segítenek majd mindenkinek, aki úgy döntött, - de meg kell tanulnunk még rengeteg dolgot, amit nem is érthetünk még, csak érezhetjük, hogy az a helyes irány. Az érzés, a lelkünk visz majd magával bennünket oda, ahová mennünk kell. Fejlődés, -azt mondta, minden szinten fejlődés lesz, annak, aki halad. A többiek maradnak, de nem kell aggódni.

Nem  tudom miket mondott még, de azt hiszem elaludtam, vagy elájultam, mert az agyamnak ez rengeteg információ volt. De megértettem és tudtam, bárhogy is döntök, valaki veszít azzal a döntéssel. Vagy én, vagy akiket szeretek. Nincsen jó vagy rossz döntés, de ahogy döntesz, az a feladat utána, hogy azt elfogadd és megéld.  És  Isten velünk lesz akár így, akár úgy döntöttünk.

Az agyam folyamatosan és automatikusan működött és csak külső szemlélőként vehettem részt a munkában, beleszólásom nem volt. Most már abban sem vagyok biztos, hogy az agyam volt, ami dogozott. Nagyon összetett történés volt ez, aminek a szemtanúja lettem itt, ezen az ismeretlen helyen. És a kérdésekre még mindig nincs válaszom! Bosszantó. De nem aggasztó...

Amikor felébredtem, akkorra már egyedül voltam a rét szélén, a fáknak olyan hajnali fény színe volt. Otthon hajnalnak nevezném. A honvágy nagy úr.....

Gondolom napkelte előtt járhattunk, bár a napot még mindig nem láttam, de a fény határozottan erősödött. A levegő kellemesen hűvös volt, de nem fáztam. A kérdéseimre sajnos nem álmodtam meg a választ. Tanácstalanság volt bennem: az ittlétem miatt, a sárkány miatt, az idegen miatt.... és az összes többi számomra ismeretlen, de mégis ismerős dolgok miatt. Válaszok kellenek mielőbb, mert megőrülök. A malom!

Talán Einthon majd hajlandó lesz nekem mesélni, ha elég határozott leszek vele. Ez megnyugtató volt, hát elindultam a malom felé. Ki kell találnom mit kérdezzek tőle, mert a kérdésekkel van a baj. Nem tudom hogyan kell kérdezni, hogy választ is kapjak rá. Sosem a helyes kérdéseket tettem fel!

Valahogy nem közeledtem a malom felé, pedig egy ideje már mentem feléje. Nem értem. A fény mostanra egészen erős volt, melegebb is lett, kellemes érzéssel töltött el. Nem kell sietnem.

Körülnéztem, hátha magam is rájövök hol vagyok, meg esetleg a miértre is rájövök. De  ez a csodálatos világ őrizte a titkát erősen. Nem mesélt semmit. Ismeretlen volt számomra az égboltja- nap nélkül-  a rét virágai és a színei, a malom sem  mutatta meg eredetét, csupa-csupa megválaszolatlan kérdés. És ott van az idegen! Mit mondott? Ki vagyok és miért itt? És a sárkány??

....surrogás. Tudtam ott van felettem, a hangot már beazonosítottam. Talán ő válaszol majd.

Gyere! - gondoltam és egy pillanat múlva előttem landolt. Nagyon vigyáztam mit gondoljak. Kicsit vártam és igyekeztem kizárni a gondolataimat, ahogy tanultam.  Ahogy tanultam??!!?  Hol tanultam én ilyesmit?  Fészkelődött, türelmetlenkedett kissé.  

Jó - gondoltam - akkor menjünk a dolgunkra.....