...amit értetlenségben, bizonytalanságban töltesz, lelkiismeret furdalással, kétségekkel a lelkedben, fájdalommal a szívedben. A veszteség érzésével...
Talán rosszat tettél. Talán rosszat mondtál. Lehet, hogy csak rosszkor, rossz helyen és rossz
szavakkal. A múlt emlékeibe kapaszkodva, néha nevetve az emlékeken, néha csak egy mosollyal a szád sarkában, mert boldog emlékek ezek.
De találsz egyet, ami nem vidám.... látod magad, ahogy állsz a Lakits laktanya sarkán, a szakadó esőben - vele egy esernyő alatt, zokogva, egy másik barát élete elvesztésének félelmétől rettegve....
Ám ez is egy szívmelengető emlék lehet, mert ott állt veled, ott sírt veled, mert megengedhetted magadnak, hogy sírni lásson, és biztos lehettél abban, hogy megért, tudja mi zajlik a lelked legmélyebb zugában, szégyenkezés nélkül potyoghatnak a könnyeid....
Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy nincs már az életedben többé.
Majd a sok önvád után, egy beszélgetés meggyújtja a fényt benned: az az ember már nem létezik többé. Akit ismertél nincs. Semmilyen formában - leszámítva a fizikai megjelenését.....
A felismerés döbbenettel, majd megkönnyebbüléssel jár, magyarázatot ad arra, amivel az évek során szinte naponta szembetaláltad magad. "Nem tehetek róla. Nem én tehetek róla...."
Nem én léptem ki a barátságból, nem követtem el a vélt bűnt, ami miatt "elbaráttalanodtam".
Eljutsz ekkor egy olyan pontra, hogy megszabadulsz az önvádtól, ám oly régen történt, hogy már harag sincs, maximum az értetlenség egy enyhe változata leng körül még rövid ideig.
És akkor, valami történik odabent. Finomabb egy lágy, kis apró fuvallatnál, de érzékelhető.
Az elengedés pillanata nem fáj. Nem marad űr utána. Talán a megbékélés az egyik jó szó rá.
Elengedni évek önvádját - megkönnyebbülés, feloldozás.
Elengedni a hiányát, amit hátrahagyott - mint kiadós sírás után az a nagy sóhaj....
