Magamról

Saját fotó
Pécs, Baranya, Hungary
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle... Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. ... Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik..." (Hamvas Béla) Én ebben hiszek.... Akinek van -adnia kell! Ha nincs is semmid, van szeretet a szívedben -hát adj belőle! Van mosoly a lelkedben -hát osztogasd bőven! Van segítő szándék benned -hát segíts! Mindenkiben van valami jó, amit megoszthat másokkal - hát tegyétek!

2018. szeptember 14., péntek

Utolsó simítások... - a Dóri sztori- 4. rész

Hát elérkezett ez is.... Vége lett a munkanapoknak, Dóri visszakerült a klinikáról a Dóri házba.
Délután még adott egy interjút a Tv-nek, és a rádiónak is, remélem nem izgult nagyon miatta, mert nem szeret nyilatkozni. Tudod eléggé izgulós ilyen esetekben, pedig nagyon intelligensen megoldja ezeket a feladatokat is.

Megszámolgatta a tőletek kapott euróit (nagy köszönet mindenkinek, aki küldött!), az aprókat, a papírokat, és teljesen képben van már, hogy melyik mennyit ér, lehet ő lesz a bankosunk az utunk alatt. :))))
 
Nézegettem, ahogy számolgat, ahogy beszélget a riporterrel, a rádióssal, Barbarával, és nyoma sincs rajta az izgalomnak, a pániknak, mint rajtam. Ők ketten Rebekával már átérzik az utazás örömét, már terveznek, készülnek, hogy OTT mi lesz.

Nekem a "zabszem sem....." egyelőre...
Még ez a két nap izgalom, hogy rendben van-e minden, hogy ne legyen valami elmaradás, amire nem gondoltam... de mindenre gondoltam!

Murhpy-t megölelgettem, megszeretgettem és megkértem, hogy most kivételesen - menjen az anyjába!  (bocsánat)
Megemelte a kalapját és áttette székhelyét máshová, ígérete szerint minket békében hagy jönni-menni.

A kép Tonchinak készült, mert nélküle sehová...

Megírtam a listákat, bár a fejemben minden megvan, de ismerem magam, ha erre most jön valami nyomás más ürügyén, akkor elszelel minden összerakott fájl, és kezdhetem előröl. De lepapíroztam - minden eshetőségre felkészítve magam.

Holnap elrendezem még, amit kell itthon, és már csak az útra koncentrálok.

Aki jóban van a Janival - odafent- kérem tegye meg, hogy pár jó szót.... az érdekünkben... esküszöm jó voltam... és Dóri is... Sosem árt egy kis plusz segítség egy ilyen hosszú úton.

Tudjatok róla: ezek ketten Rebekával, énekelni fognak, veszettül hamisan. Ezek ketten minket nem kímélve, tréfálkoznak majd a kárunkra. De most megengedem nekik. Sőt: megígérem, hogy képekkel, vagy akár videókkal illusztrálni fogom a tetteiket, hogy ne csak én szenvedjem el a látottakat és hallottakat.

Mindenhonnan jelentkezem majd az utunk során, kérlek vigyázó szemeiteket vessétek reánk!

Köszönet mindenért, a támogatásért, a segítő szándékért, a jó szóért, a szerető gondolatért!

Köszönet és hála a szponzorunknak és a kollégáinak, aki névtelen akar maradni, pedig pont őt kellene még kiemelnem, mert amit tesz... csodával határos!

És a legnagyobb köszönet Gyura Barbarának, aki megálmodta és véghez is vitte Dóriért ezt az egészet!

 

2018. szeptember 11., kedd

Vágjuk a centit - a Dóri sztori / 3. rész

Kedd van...
Azaz mindjárt itt a vasárnap.
Dóri a légúti osztályon várja a napot, ő már érzi, már pezseg, tele elképzeléssel és a várakozás okozta izgalommal. (Senki ne aggódjon: nincs baja. Nővérhiány van és a lélegeztető gépét kell ellenőrizni...)

Néha odahív, hogy -"Gyere, fogd meg!"- közben mosolyog...

Ilyenkor a kis mellkasára kell tennem a kezem, hogy érezzem a szívdobogását... 

És ahogy a kezemet odateszem finoman, egyből el is tűnik a jókedvem, mert az a szív a tenyeremben nem is dobog, hanem hatalmas erővel üt-vág mindent, amit ér... 
Ijesztő, és nem is tesz jót neki, de az élet biztos jele.

És ő most él. 

Nagyonis!



Hétfőn Tonchi barátom elindított egy "zsebpénz" akciót neki, a Szemem Fénye Alapítvány ötletét megtámogatandó, hogy az úton ha valamit szeretne magának (de szerintem előbb akar majd másnak ajándékot hozni...) - akkor ne kelljen matekoznom, hogy mennyi, az annyi.
És tegnap óta érkeznek HArts-osoktól a zsebpénzek hozzá, amiért leírhatatlan hálát és köszönetet érzek. 

Tegnap, hogy kicsit oldja az izgatottság okozta mellékhatásokat is, Tonchi nekiállt vele gombfocizni a világhálón keresztül. Amikor felértem hozzá munka után némi rágni valóval, meg üdítővel, már nagyban játszottak. 
Kérdem tőle: - "Mit csináltok ti ketten, jómadarak?"
-"Tonchival gombfocizunk, de szerintem csal: hagyja, hogy nyerjek!"- válaszolja enyhe sértettséggel a hangjában.


...gombfoci... Nincs külvilág.

Mert ugye kinek-mi a csalás!?... 

Csendben ráírtam Tonchira, hogy ne engedje nyerni, mert pipa lesz, de magyarázatként csupán annyit írt, hogy "csak eleinte, hogy gyűjtsön egy kis virtuális pénzt...."

Jah... az más :)))))))))))))

Megint osztályrészemül a széken ücsörgés művészete jutott, nézni, hogy ezek ketten... 

...még ekkora távolságból is...

Elvesznek kettecskén valahol egy másik dimenzióban. 







Köszönet Nektek, akik segítitek, akik támogatjátok, akik szeretettel követitek a sorsát, akik imáitokkal segítitek, akik ellátjátok, ápoljátok, vigyáztok rá.

Legyen szép napotok Nektek is!


2018. szeptember 9., vasárnap

Öreg Pajta - avagy az otthon melege idegen földön....



Váratlanul érkezett a meghívás, egy e-mail formájában... Lényegében arról szólt, hogy az Öreg Pajta vendégház tulajdonosa meghívta a Dóri ház gyermekeit és családjukat 4 nap teljes körű ellátással összekötött pihenésre Orfűre. Számomra nem is volt kérdés, hogy köszönettel elfogadom a lehetőséget, mert Dórit ki kell mozdítani a házból, amikor csak lehet...

Orfű gyönyörű. Itt van a szomszédban, az idő pont Dórinak kedvez, nincs az a nagy meleg, amit ő nem bír, de szél sincs akkora, hogy ne lehetne kivinni.


Hát mentünk....


Rebekát kértem meg, hogy csatlakozzon hozzánk, mert nem is árt egy kicsit összeszokni az utazásunk - a Nagy Kaland előtt. Szerencsére meg tudta oldani, így hármasban töltöttük azt a 3 csodálatos napot...
Hétfőn délelőtt érkeztünk, bár az úton jöttem rá, hogy nem is tudom pontosan hová megyünk, csak a nevét. Mivel nem vagyok egy elveszett lélek, van szám (állítólag sokat jártatom ), hát majd megérdeklődöm valakitől, ha eltévednénk Orfűn.... Hamar odataláltunk, bekopogtattunk...

Edit asszony fogadott minket a maga természetességével, a végtelen kedvességével meg két termetes eb: Roni a labrador és Brúnó a golden retriver. Ők is közvetlenek és rendkívül barátságosak voltak. Dóri nagy állatbarát, így ahogy kiemeltem a kerekes székébe, azonnal 2 liter kutya nyállal és másfél kiló kutyaszőrrel gazdagodott... És a mosolyt, hogy simogathatta őket érdemes volt látni... Bár Roni többször olyan vehemenciával nyalta körbe az arcát, hogy majd kitolta a székből, az öröm kölcsönös volt.



Amikorra mindenki befejezte ezt a kitörő örömködést, végre körbenézhettem az udvaron. Mindenütt virágok tarkállottak, rendezett és tiszta udvaron álltunk, előttünk az Öreg Pajta, ami nevét meghazudtolva igen fiatalosnak és rendkívül jól karbantartottnak tűnt. Díszes tégla fala vonzotta szemet, boltíves ajtaja, ablakai felettébb csinos hatást keltettek. Minden rendezett és tiszta volt, mégis természetes... A szeretettel való gondoskodás nyomai már itt érezhetőek voltak. Az apró részletek, dekorációk, a sok-sok színes virág, az illat - otthon érzés...

Mindezek mellett akadálymentesített bejárat is tartozott a Pajtához, így Dórit simán be tudtam juttatni a pajta belsejébe. (csillagos 5-ös!)
Amikor átléptük a ház bejáratát, akkor jött az igazi ámulatba esés. Ezt látni kell, érezni kell, mert szavakkal nem könnyű kifejezni ..
Dédimamám mondta mindig: "A szeretettel készült otthon befogad, átölel... az összes többi csak beenged!"
Hát itt azonnal a karjaiba zárt a nagy méretű nappali, puhán, tele melegséggel, érzéssel, a maga szelídségével, békebeli hangulatával.
Dóri fogalmazta meg jól: "AZTAAA!!"

 Igen... Aztaaa...




A tégla és a fa csodás elegye, a színek harmóniája, a friss illat, a napfény játéka, ahogy becsorog az ablakokon, ajtókon, egy régi mesevilágba húzott bele egyetlen szemvillanással. A gyönyörű faragott bútorok... békebeli kárpitozással... a búbos kemence... az eredeti fa
gerendák, amiket nem takartak el egy plafonnal, hanem meghagyták a teljes és eredeti belmagasságot és csak egy függő lépcsősorral oldották meg a feljárást az emeletre. Ezzel a megoldással átlátható és szellős maradt a tér, megmutatva a teljes méretét a pajtának.
Ahogy Dórit átültettem egy kanapéra, azonnal hanyatt akart dőlni, hogy kedvére megnézegethesse azt a cseppet sem szokványos látványt. Elég hosszan elmondta amit gondol, egyik ámulatból a másikba esett, amit nem értett kérdezett... megfordult a fejemben egy pillanatra, hogy ráülök... akkor elhallgat... :o)
Miután kicsodálkozta magát, és Edit asszonnyal is megismerkedtek, berendezkedtünk a szobánkba, ami Dóri esetében egyszer gépesítést jelent, majd kényelmesítési hadműveletet. A gépesítés a legfontosabb, mivel őt gép lélegezteti alvás közben, így első körben azt kell összeszerelni, meg hozzá a párásítót, és azonnal hálózatra kell kötni a szívóval egyetemben. ez nem egy rövid feladatsor, de az évek, meg a rutin.... sok mindent meg lehet tanulni na...

                                          Miután ez megtörtént, megérkezett a gazda is, Fábrics István maga! Egy
végtelenül szimpatikus, kedves arcú, szinte állandóan mosolygó, nagy és erős, csupaszív fiatalember.
(Csajok... csak szólok, hogy még szabad!!! Bár Edit asszony nem fogja könnyen adni....) Csatlakozott hozzá fent említett fiatalember öccse is, Fábrics Csabi (szintén szabad... és jóképű... jólelkű... stb)  Miután megbizonyosodott, hogy minden a legnagyobb rendben van és minden kényelmük ki lett szolgálva, mentek és hagytak bennünket kicsit átszellemülni, összeolvadni a pajtával.

Mert annak... ott... szelleme van. Na nem egy fehér, huhogós/ijesztgetős fajta. Hanem egy szelíd, barátságos otthon-lélek. Befogadott, körülölet, átadta magát nekünk, melegséggel, szeretettel, a biztonság érzetét keltve bennünk. Dóri azonnal kijelentette, hogy akár maradhatunk örökre is, ő - köszöni - megérkezett! Az "AZTA" szó 10 éves készletét kb 3 óra alatt elhasználta, így azt nem kell hallgatnom most egy ideig... :)))

Ezeket követően sikerült rávennem, hogy ragyogó szeptemberi napsütés van, nem égető, hanem
cirógató - húzzunk ki a tópartra, visszapakoltam az autóba és kimentünk a Tekeresi gát oldalára. Ott leparkoltunk és a tó azon oldalát végigsétáltuk. Akik ismerik tudják mekkora túra, ja + kerekes szék...
Majd visszafelé megéhezett, Rebeka megvendégelt minket egy virsli uzsonnára, így lett elég erőnk, hogy visszaballagjunk az autóhoz közeli végére a tónak. Ott a székét a tó felé leparkoltam, két oldalról lehuppantunk mellé a járdára és csak léteztünk jóllakva. Néztük a víz színének változásait, a hullámok forgolódását, a kenusokat, hallgattuk a víz által közvetített viccelődésüket.
Ahogy ott élveztük a természet adta csodálatos tájat, egyszer csak hangos fékcsikorgással egy tokától-bokáig sáros és meglehetősen sármos fiatalember  állt meg mögöttünk túrabicajával (bocs, ha nem is az), és kedvesen, lazán megkérdezte:- "Na kijöttetek kicsit csavarogni? Nézelődni?" Persze ugyanolyan kedvességgel feleltem is az "idegennek", majd szokásomhoz híven, teljes ártatlansággal megkérdeztem:
-Amúgy te ki vagy?? :)
-"Hát nálunk szálltatok meg!"  ... Csabi... bakker... nem ismertem meg, annyira sáros volt, meg a bicikli, a biciklis fejvédő, stb.  Jót nevettünk, ő ment tovább, mi napoztunk...és énekelni kezdtünk.
Itt kérnék elnézés a horgászoktól a halak elvándorlása miatt, a természetvédőktől a gémek és a hattyúk távozását illetően, a hallgatóságtól az ízlésrombolásért, és mindenki mástól is, akinek fültanúja kellett lennie a kornyikálásunknak. Nekünk amúgy tök jó volt...

Séta közben kagyló is találtunk, nagyobbat, mint a tenyerem, Rebeka semmire sem rest és eléggé vállalkozó szellemű, felemelte, és mint egy jó mosómedve, kimosta a kagylót Dórinak a tóban. ezt a mozdulatsort is megörökítettem... bár a kagylót azóta sem tudom hová tette el, hogy meglegyen...


Estére értünk vissza a Pajtába, kicsit fáradtan, kicsit álmosan, de tele élménnyel. A biztonság kedvéért, meg csak megszokásból, pihenésképpen megverettem magam Rummikub-ban Dórival, mert le kellett vezetni a sok élmény okozta szívdobogást. Közben némi vacsora is lecsúszott, meg magunkra rántottunk még este 1-2 liter kutyanyálat....

Fürdés után, bekábeleztem Dórit, kicsit rácsatlakoztunk a világhálóra, hogy jelezzük barátaink felé, hogy megvagyunk, méghozzá nagyon jól megvagyunk, majd egy kis TV nézést követően eltettük magunkat másnapra...

Reggel nem túl korán keltem, hagytam Dórit pihenni úgy fél 11-ig... Nem könnyű egy bagollyal a reggel..
11 lett mire kikászálódott és átestünk a rutinon.
Addigra már a terülj asztalka is megtette a magáét: Edit asszony és Pisti ellátott minden földi jóval...


Dóri életében tán először nekiveselkedett és megkente a saját kenyerét vajjal... Nem is tudtam erről én sem, mert neki ez nem egy egyszerű mozdulatsor, az állapota okán. De becsülettel megdolgozott a betevő falatért, amit marha nehéz elviselni, lévén maximalista...
A vajnak körbe kellett érni a kenyeret, simának kellett lennie, egyenletesnek....
20 perc alatt sikerült is, bár el kellett vennem tőle a kést erőszakkal.
Szemmel verés 2 percig... de lepereg rólam, nyugi.

 Pisti elvitt minket sétálni a Malmok felé, ameddig a kerekes szék engedi.. A két kutya természetesen őrző-védő szolgálatba lépett mellettünk, és elszórakoztattak bennünket, mert igazi egyéniségek!
Roni például már a téli tüzelőről kívánt gondoskodni, az ennél kisebbeket kikérte magának... Szénné röhögtük magunkat azon, amit művelt teljes odaadással és komolysággal.



valamint az isszappakolás áldásos hatásáról is példát mutatott, bár nem értette, hogy iszapfürdője után, miért sikítozással küldözgettük távolabbra.
Profi módszere van a bundáról-emberbőrre, vagy ruházatra (mert ott is hatásos)  átcuccolásáról a sárnak...



...majd irány Abaliget....



Csak neki kvákkogtak aznap...



A cseppkőbarlang bejáratáig levittem a terméskő lépcsőkön, bár nem kis feladat volt. De éreznie kellet a 11 fokos hideget, ami a barlangból áradt kifelé... 

Bemenni sajnos vele nincs lehetőség... nyilvánvaló okokból, de legalább ott volt, megnézte, érezte... Elolvastuk, amit tudni kell róla, szóba elegyedtünk a barlangtúrára meleg holmi nélkül érkezőkkel.
Hálásak voltak a tanácsért, hogy így meg se próbáljanak lemenni, mert befagy a s... sejj-hajuk!


Érdekes nap volt ez is, szerette a tájat, a csendet, a természet szépségét...

Csak kiültünk a tópartra, néztük a vizet, hallgattuk a kacsákat, beszélgettünk a történtekről...
Sikerült a jelenben lenni, ami boldoggá tette és élvezte, hogy gondtalanság van... nyaralás van... kacsa és rózsa van...

Hogy mi vagyunk... egymásnak.

Ilyenkor felértékelődnek a hétköznapi megszokások is.


Az este érkezését Pistivel, Edit asszonnyal és a később csatlakozó Csabival fogadtuk, egy méretes pizza elpusztításával és jóféle borok kóstolgatásával.
Igen.
Dóri is kóstolta, fröccs formátumban. Tanítom neki a kulturált borfogyasztást, a bor zamatának ismeretét. Dóri 17. Jelezném a rosszalló megjegyzések előtt zárójelezni...

És szerdán ismét kései kelést követően, megszálltuk a tó partját...




...csak nézni a vizet...



... beszélgetni emberi dolgokról...

...vagy a mulandóságról...



... új barátokról...



Sikerült rávennie, hogy a stégre kitegyem, amennyire még számomra elfogadható - de közel a vízhez. Nekem ez itt már túl közelinek tűnt, neki túl messze volt még. Hol az arany középút??
Szerintem legalább 2 méternyire attól a víztől. De mindketten kibírtuk infarktus nélkül. Órákig lehet ezt csinálni...

Ezek a hétköznapi csodák, oly sokat adnak az embernek ... annyira feltöltik, hogy napokig elegendő energiával lehet tovább csinálni a mindennapokat.

Emlegettük, hogy milyen jó lenne, ha néhány közeli baráttal együtt osztozhattunk volna ebben az élményben, de hiszem, hogy azzal a szeretettel, amivel róluk beszélgettünk, ott voltak velünk...


Ezek az élmények kellenek!
Mondogatom egy ideje, immár hangosan is: kérlek, ne tárgyakat adjatok, küldjetek Dórinak. Természetesen, van amikor arra van szüksége...
Az élmény az, ami egy életre az ővé, egy életre szól... még ha esetleg ez az élet nem is olyan hosszú lesz, mint azt mi szeretnénk.

Se ettől boldog. Ez építi. ez ad erőt neki a következő nehézség leküzdéséhez.


Köszönöm neked Te Nagy Ember Fábrics István (és itt most nem a fizikai megjelenésedre értettem), hogy ezzel az élménnyel megajándékoztad ezt cseppnyi lányt! Elvarázsolódott egy időre megint nálatok, tőletek, általatok!


Az emberi nagyság egyre több árnyalatát ismerjük meg, egyre többször találkozunk vele. És ez megnyugtató, szívderítő és boldoggá tesz.

Köszönet az Öreg Pajta Vendégháznak és a Fábrics családnak ezt a fantasztikus élményt!
Isten áldjon benneteket!

                                                                 Szeretettel ölellek mindannyiótokat!

Teszem hozzá: ők már Dórival leegyeztették a jövő szeptembert megint!







2018. augusztus 22., szerda

...minden jel arra mutat.... - a Dóri sztori / 2. rész

Minden jel arra mutat, hogy tényleg megtesszük! 
Megyünk...
Még nem hiszi el Dóri sem, én sem, pedig de... megyünk.
Innen -onnan érkeznek a jelek: egy cikk az Eiffel toronnyal kapcsolatban, hogy hányszor unták meg a párizsiak és le akarták bontani. Érdekes...
Meg az személyes kedvencem, az Öreg Hölgy. A Notre Dame.  Számomra a látványa is hidegrázást okoz, annyira csodálatos. Dóri most kezdi felfedezni, ahogy nézegetjük ezzel kapcsolatban a képeket, hogy mennyi csoda van a világban, amiről hallott, olvasott már ugyan, de amíg az ember nem látja a saját szemével.... Ki tudja tényleg létezik-e?!

Ábrándozunk: merre menjünk, mit csináljunk? Mennyi csavargás mehet az alvás rovására, hogy nem fárasszuk túl őt?! Tudod, Dóri bagoly forma: éjjel bárkit lepipálna az ébrenléttel, ha engednénk.  Na itt majd határokat kell(ene) húzni.... Ügyesnek kell lennem, mert ha a varázsa engem is a csapdájába ejt a párizsi éjszakának, lehet engem is figyelmeztetni kell majd...

Azt tudjuk, hogy csodát fogunk megélni, az indulás előtti 1-2 órás bepakolástól kezdve, az utazáson át, Milánóba érkezéskor....stb... Ezt "tudjuk". 
Vagy mégsem. Csak beszélünk róla, hogy ez lesz, meg az lesz, de majd ott kell a pillanatoknak élni! Trenírozzuk egymást, hogy nincs aggodalmaskodás, nincs jajj mi lesz, ha későn érünk oda... jajj mi lesz ha... Nincs ha! Ott és akkor azt a pillanatot kell majd élvezni, tágra nyílt szemekkel, befogadó elmével és kitárt szívvel, hogy minden beáramolhasson és átjárhasson minket. Főleg őt!

Érkeznek hozzá a nyaralásokból megmaradt eurók, eurocentek. Számolgatja is őket becsülettel és gyűjtögeti.
És ahogy elnézem, tudom mi jár a kis fejében: hogy kinek mit szeretne hozni ajándékba...

Lassan elkezdem a saját feladatomat is megvalósítani: összeírni, hogy mit kell becsomagolni, hogy ne maradjon itthon semmi és mindenből legyen alternatív megoldás. Ez a legfontosabb része ennek az utazásnak. A lélegeztető gép hozzá a légzőkör és egy plusz, minden esetre. A szívó, amivel a tüdejét tisztítjuk meg a váladéktól. És hozzá sok-sok szívókatéter. Ja meg a biztonság kedvéért a kézi szívó is... Mert ha ne adj' Isten....  Tudod ott a világ másik végén, meg kell tudjunk oldani mindent. Szerencsénkre kaptunk magunk mellé egy intenzíves szakápolónőt, aki nagy tapasztalattal és rutinnal bír, elég régóta ismeri Dórit és az ő állapotát, így nagyon-nagy segítség számomra az ő jelenléte. Ő Flórián Rebeka.

Kaptunk hátitáskákat az útra, én tuti nagy örömmel viszem!



Az indulásig még van egy kis időnk....
Közben megkezdődik majd az iskola is, arra is kell koncentrálni. És ő azzal kezd szeptemberben. Hát nem lennék a helyében! A tanulásra figyelni, miközben a lelke és a vágyai a világ egy jóval távolabbi részére csalogatják. A bezártságot felcseréltük a szabadságra idén. Olyanokat tettünk meg, amit sokáig még csak elméletben sem mertem vele.
De úgy döntött, ő bírja. mennie kell, világot látni. És ehhez nagyon sokan hozzásegítettek minket. Akár egy út benzinköltségével, akár a szállással, akár egy ebédmeghívással, akár csak a szeretettel, hogy gondoltatok rá.... és azzal, hogy az imáitokba fogadtatok minden utunkat, hogy az Őrangyalok mellettünk legyenek és épségben, problémák nélkül érjünk célba, majd haza! 
Köszönöm nektek!
Mindent...






Melinda, Dóri és Niki...















Melindától egy nagyon vagány pénztárcát kapott és benne egy szép summa volt: 100 euróval lepte meg Dórit, hogy a párizsi út során ha talál valami igazán csajos dolgot, megvehesse magának. <3


A jövő héttől nagy erőkkel vetjük magunkat a tervezésbe, kitaláljuk a programokat, és örömmel vesszük a javaslatokat, hogy mit érdemes -és lehetséges- megnéznünk.
Bár a kerekes székkel sokfelé el lehet jutni, de Dóri különleges eset, mivel nem tud benne ülni az általunk ismert módon, így jelentősen óvatosabban kell közlekednünk, és az akadálymentesített helyek közül is csak korlátozottat tudunk emiatt használni majd. DE!!! mi nem a feladós fajzatok vagyunk...
Ami megoldható, abban biztosak lehettek, hogy meg fogjuk oldani. :o)))))

Ha szeretnél többet megtudni a gyermekhospice működéséről, vagy támogatni szeretnéd ezeket a csudálatos kis emberpalántákat, az alábbi link segít ebben:

https://szememfenye.hu/

Köszönöm Neked!

2018. július 21., szombat

...még nem hiszem el! - a Dóri sztori

Tegnap  délután elhoztam kicsit Dórit a pécsi gyermekhospice házból magamhoz, mikor elállt a szél végre. Tudod ő nem bírja a szelet: ha nagyon fúj, egyszerűen nem tud levegőt venni, sem a száján, sem a kanüljén keresztül.

Most sokan vannak napközben, öt gyermek kap ellátást nappal a házban és mivel megszokta a csendet maga körül, pár nap alatt lefárasztotta a nyüzsgés...

Gondoltam kicsit kimozdítom... megvacsoráztatom, mert nem ment neki az evés...
Autózni vittem volna, mert azt nagyon szereti, de mindkét hátsó lengéscsillapító elhalálozott a szuzukin, így azt nem kockáztatom meg, hogy úton legyünk és bajba kerüljek vele.
Nálam meg csend van és nyugalom. Zajmentes övezet....

 Kiültünk a teraszomra, ette az enyhén csípősre sikeredett paprikás csirkét, és csak sziszegett időnként, mint egy kis kígyó, amikor csípte a száját, a nyelvét az étel.
Mondtam neki, ennyi csípős íz jót tesz... kell a vérkeringésnek :o))))
Becsülettel megette, mert szereti a főztömet.
Majd tejet kért inni, az csillapítja a csípést.... pszichésen :)
Kérdezte meddig maradunk? Mondtam, amíg fel nem jönnek a csillagok....
Mert feltettem a tető alá fény- füzéreket, és erről még nem tudott.

Közben kérdeztem Párizsról, Milánóról, hogy mit nézzünk majd meg, ha már ott vagyunk?
-Hát mindent! - válaszolta, majd hozzátette: - Nem tudom elhinni, hogy ott leszünk! Hogy a tejföl torony (Eiffel torony) lábainál állunk majd és csak nézzük-nézzük majd azt a  monumentális vasépítményt.... Most még elképzelhetetlen számára. Hogy külföldre megy!
Hogy eljut Párizsba és Milánóba.

Felfoghatatlan, hisz nemrég merészkedtünk csak el messzebbre Pécstől, mint a szomszéd falu.
Amikor a Balatonra úgy megyünk le, mintha a világ végét készülnénk meghódítani.

Persze, mert tudod vele az hatalmas készülődést jelent. Az egészségügyi kiszolgáló "személyzet" becuccolása nem kis feladat, és nem maradhat el semmi, mert akkor nincs ottalvás! Mostanra rutint szereztem, hogy mi - hogyan fér be a kis szuzukiba, hogy bent legyen a kerekes szék, a lélegeztető gép, annak tápkábele, a párásító és a tápkábele, a szívó és a tápkábele, az éjszakai kanülbetét ... kézfertőtlenítő. Leszívó katéterek. Fecskendő a cuffhoz. Szemüvegtok, hajgumik, fésű, tisztálkodó szerek és ízlésesen összeválogatott váltóruhák. Nedves törlőkendő nélkül egy lépsét sem...
De innivalónak is ott kell lenni, meg az észnek is, hogy megfelelő időközönként megfenyegessem, hogy igyon is, mert irgum és burgum. Néha nem megy az ivás. Ha nincs meg a minimum 600mili, akkor erőszakhoz kell folyamodni. Néha...

De még nem hisszük el, hogy hová is készülünk, egy kedves és határozott ember adta eséllyel.
A legeleje úgy indult, ha jól emlékszem, hogy Gyura Barbara annakidején, amikor Dóri borzalmas körülmények közepette megérkezett a hospice házba (3 évvel ezelőtt), hogy kicsit felderítse a kislányt, ígéretet tett neki, hogy valamilyen úton-módon, de eljuttatja a párizsi Disneylandbe. Nem tudja mikor, nem tudja miből, nem tudja hogyan, de megkeresi rá a megoldást és a szponzorokat...
És ezt nem felejtette el Barbara, rendszeresen felemlegette Dórinak, hogy készüljön lélekben, mert egyszer csak indulni kell majd.

És ez az év, Dóri szerint az utazások éve - már év elején megmondta... ha hallottad volna tőle, milyen határozottan jelentette ki még februárban, te is elhitted volna neki.
Én mondjuk nem, de beigazolódott, hogy neki van igaza.
Na azóta utazunk ...

De ezt a Párizs/Milánó dolgot fel nem tudjuk fogni!

Na, had kanyarodjak vissza a jóemberhez.... Egyszer csak jött. Az alapítványhoz. És adományt hozott.
Innentől nem egyértelmű számomra, hogy mi és hogyan történt egészen pontosan, de azt tudom, hogy a fiatalember úgy döntött, segít Barbarának eljuttatni ezt a kisleányt arra a híres Disneylandre.
Ő nem szeretné magát megnevezni, csak adott... csendben... KÖSZÖNÖM!


Már van utazási tervünk, időpontunk, hogy mikor és hol szállunk meg. Tudjuk, hogy az alapítványi betegszállító mentővel megyünk, és így lesz sofőrünk, valamint kapunk magunk mellé egy intenzíves szakápolót, hogy minden eshetőségre fel legyünk készülve!

De még ott tartunk, hogy nem hiszi el, hogy mire is készülünk. Nem tudja elhinni, hogy ott leszünk Párizsban. Vagy Milánóban. Hogy Párizs utcáit fogjuk róni, hallgatjuk a francia szavakat, francia emberek szájából. Hogy Disneyland az úti cél.... Hihetetlen! És fantasztikus, de még nem hiszi el....

Nem baj.
Majd hamarosan kezdi elhinni....


Ha szeretnél többet megtudni a gyermekhospice működéséről, vagy támogatni szeretnéd ezeket a csudálatos kis emberpalántákat, az alábbi link segít ebben:

https://szememfenye.hu/

Köszönöm Neked!



2018. május 7., hétfő

Adni és kapni....


“Hallgasson aki ad, és beszéljen aki kap”  
-- Böjte Csaba testvér --


Nagyon szeretem Csaba testvér  gondolatait, bölcsességeit. Az élet adta tapasztalatait fogalmazza meg mindenki számára érthetően, tanítóan, szeretettel - sosem bántóan, de mindig mély bölcsességgel.

A fenti gondolatát kerestem napok óta....
Úgy örülök, hogy megvan! Szükséges a történethez. Igazolás nekem.

 Tanítás nekem....

Megosztom hát, hátha eljut ahhoz is, akinek ezt szintén meg kell tanulnia.

Kinek az egyik felét..... kinek a másikat! 

Köszönöm a tanítást Böjte atya. Mindig jókor jön....



 

2018. február 2., péntek

Dóri - egy kisleány léte...

Nem érdekel a politika...
Nem érdekelnek a stadionok.
Sem a pletyka, sem az irigység, sem a rosszindulat. Sem az egymással acsarkodó pártok, hogy megosszák ezt a vihar-verte országot MEGINT!!!
Nem akarom hallani a gonoszkodó fotelkommentátorokat, akik félinformációkból, vagy saját maguk által kreált elképzeléseik miatt kígyót és békát kiabálnak emberekre, helyzetekre, aminek a szenvedő alanyai gyerekek. 
Vagy betegek.
VAGY BETEG GYEREKEK!
Aki ismer, tisztában van vele, hogy mit jelent nekem Dóri, a Dóri ház kis lakója, aki körül most forog egy kicsit a világ. Nagy feladatot vállalt, hogy a "lakhatásáért", az ellátásáért , a létéért küzdő felnőtteknek segítsen. Elementáris tettrekészség van benne. Tenni akarás, hogy megmutassa és tudassa az emberekkel, hogy egy ismeretlen eredetű izomsorvadásban szenvedő beteg gyermek, miféle hatalmas tettekre képes! Ő most elhordaná a hegyeket is, ha hagynánk. Megfogalmazhatatlan erő keletkezett benne... 
Olvassa és nézi a híreket, látja a felnőttek hozzászólásait, a kedves, segíteni akarókét, az empátiával megáldottakét és sajnos a rosszindulatúakét is. Fáj neki minden szó, mert nem érti, hogy aki nincs tisztában a háttérrel, a valós tényekkel, aki nem ismeri az ő történetét, az miért ítélkezik azok felett, akik az ő életét teszik élhetővé, fedelet biztosítanak számára és meleg ételt adnak neki és segítik őt egyre nehezedő állapota miatt...

Hospice... Rajtam is futkos a hideg, mert tudom mi célból hozták létre.... Kiknek van szüksége rá... És itt ráadásul kicsinyke gyermekekről beszélünk. Akiken nem lehet a mai tudománnyal segíteni.
Sokan menekülnek azonnal a megnyugtató "tudatlanságba", ha erről esik szó - félrefordítják a fejüket, hogy ne kelljen látni.... hallani...

MEGÉRTEM!
Fájdalmas és nehéz szembesülni a beteg gyermek látványával, a tudattal, hogy nincs sok vissza esetleg.
És ezzel nincs semmi baj!
Aki olyan szerencsés helyzetben van, hogy nincs beteg gyermeke - és adja meg az Isten, hogy ne is kelljen senkinek ezt megélnie - annak nem is az a feladata, hogy naponta szembenézzen ezzel az elmondhatatlanul fájdalmas ténnyel. Nem kell ott lenni a közelünkben, nem kell megélni a fájdalmat, amit egy kisgyermek szenvedése okoz nekünk, hozzátartozóknak.
De segíthet anélkül, hogy szembesülnie kelljen látvánnyal, érzelmekkel, fájdalommal, szenvedéssel.

Kicsit csendesítsük el magunkban a haragot, a mindennapi bosszankodásokat, a sanyarú sorsunk miatti önsajnálatot. Ez mind teljesen normális emberi tulajdonság!
Most arra kérek mindenkit, hogy ne engedjétek megosztani ennek az országnak a népét!
A Dóri háznak igenis létjogosultsága van! Hogy ne csak Dórit tudja vállalni, hanem azt a többi kisgyermeket is, akinek feltétlenül szüksége van a hospice ellátásra, és ezen gyermekek szüleinek szintén!
Tegyük félre egy rövid időre a politikai nézetünket, ne hallgassunk a megosztó és hangzatos szónoklatokra, hanem néhány percig gondoljuk bele magunkat egy beteg gyermeket nevelő édesanya helyzetébe. Akinek sajnos a mai világban nincs sok segítsége, hacsak a társadalom nem fog össze, hogy támogassa a gyermekhospice intézményét!
Akik ebben a hivatásban dolgoznak, mindent megtesznek a gyerekekért, a szüleikért, a családtagjaikért emberileg.
Ám ehhez a megfelelő ellátáshoz pénz kell. Nem kevés pénz.
És most Dóri ottléte veszélybe került. Ő tenni akar, és naponta mérgelődik azon, hogy nem tud járni, mert akkor menne, és mondaná akinek csak lehet, hogy most fogjatok össze emberek ezekért a gyerekekért... Érte...

Én is erre kérlek.
Ha összefogunk, sok kicsi - sokra megy... Az ígéretekkel már tele van a padlás, abból köszönjük már nincs szükségünk többre :o)


Ha teheted - segíts . . .