Magamról

Saját fotó
Pécs, Baranya, Hungary
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle... Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. ... Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik..." (Hamvas Béla) Én ebben hiszek.... Akinek van -adnia kell! Ha nincs is semmid, van szeretet a szívedben -hát adj belőle! Van mosoly a lelkedben -hát osztogasd bőven! Van segítő szándék benned -hát segíts! Mindenkiben van valami jó, amit megoszthat másokkal - hát tegyétek!

2012. augusztus 26., vasárnap

Ajándék anyának - vasárnapra

Vannak időszakok, amikor a meleg, a sok munka, a lelki nyomás hatására az embernek rosszabb napjai vannak. Ilyenkor szoktam én elővenni a kreativitást és kreálok valami kedveset, valami névreszólót.
Ettől általában annak aki kapja jobb kedve kerekedik én meg a keresgélés közben a "szemétben" válogatok és mindig találok valamit, amiből ajándékot lehet varázsolni.

Most anyunak.
Mert nagyon fáradt a melegtől, a szürettől. Mindig szüksége van tárolóedényekre. Virágmagnak, varrós doboznak, zsírnak, borsónak, szedernek, akárminek.
Hát találtam...
Találtam egy ex-tejfölös vödröcskét. Meg mindig akad a szalvétagyűjteményemben olyan, amit szeretek, és anyunak most pont ilyen vödröcske kell :))

Na én szívesen odaadom, de nem fehéren!




Elő a szalvéta, ecset meg a ragasztólakk. És a kedvence az ibolya és a lila szín. Hát lássuk mire megyünk vele.
Lealapozni már nem kellett, mert eleve fehér volt.

Kivágtam a mintákat és nekiestem .



Kis utóellenőrzés méretre igazítással. És elkezdtem szépen egymás után felragasztani a virágokat. Miután minden a helyére került, kitettem a napra, ahol nagyon hamar megszáradt.

Utána az egészet átkentem még egyszer, így már mosogathatóvá is vált a dobozka.





Hát ez lett belőle....
Szerintem jól áll neki a lila ibolya.
Kipróbálom legközelebb más virággal is.
Közben akadt két sima, unalmas fehér bögrém is, hát vidámabbá tettem őket is.


Szerintem tök csini lett! Most elviszem anyunak, had derüljön jobb kedve a nem várt ajándéktól. Tudom, hogy örülni fog neki. Ráírom egy cetlikére, hogy boldog vasárnapot és a kezébe nyomom!


Mindenkinek nagyon boldog vasárnapot (mindjárt itt a hidegfront és az eső).
Alkossatok ti is...... :))))



2012. augusztus 23., csütörtök

Sors


Az örökös kérdés, hogy miért? 
Mit keresünk itt ezen a földön és mi a feladatunk? És miért az ???
 Hányszor, de hányszor elhangzik ez a kérdés. 
Magunkban, de sokszor hangosan is kimondjuk. 
És keressük a választ, bízva abban, hogy valaki olyan is meghallja, aki tud segíteni a válasz megtalálásában.
Pedig erről szó sincsen!
A végzetünket csak mi találhatjuk  meg, csak mi érthetjük meg mit kaptunk és miért. És nekünk egyedül kell azt elfogadnunk. Más nem értheti, illetve nem jelent neki  semmit. Ha megtaláljuk és nem ágálunk ellene, akkor jó úton vagyunk. 

Hiszem, hogy minden embernek feladata van, azzal a céllal születik le erre a földre, hogy azt keresse, megtalálja és megélje. 




...És ez talán mégsem olyan nehéz, mert mi magunk vagyunk a sorsunk. Szembe kell nézni ezzel a feladattal és megélni nap, mint nap.
Csak ezt nem könnyű elhinni, elfogadni. 
Ez a  nehéz...

Pedig egyszerű, csak rá kell érezni. Sorsunk összefonódik földi ittlétünkkel, kikerülgethetjük, próbálhatunk megszabadulni tőle, de nem fog menni.
Olyan ez, mint a kivágott fa, aminek csak a törzse maradt: előbb-utóbb újra levelet hoz, mert ez a dolga, ez a sorsa!
Nem kapálózik ellene, csak teszi, amire született.

És ugyanígy van az ember is. A sorsát születésekor kapja. Levetheti ugyan ideig-óráig, de újra és újra visszakerül rá, tehet bármit ellene. 

Valahányszor nehézség kerül az utunkba életünk során, az mind a sorsunk szerves része. Megtehetjük, hogy átlépünk felette, elmegyünk mellette, kikerülve az éppen ránk szabott feladatot, de visszakapjuk újra és újra. Nem menekülhetünk előle, meg kell oldani azt! És minél többször próbálunk szabadulni egy adott feladattól, annál nehezebbé teszi azt nekünk a végzet! 

Ismerünk olyanokat mindannyian, akik könnyedén veszik az akadályokat... Csak figyeljük meg. És ámulunk és bámulunk, hogy ezt miként képesek tenni naponta, ha kell. Ők azok, akik megtalálták és elfogadták a sorsukat. Ők a végzetüket követve élik életüket, megoldják a feladatukat és haladnak szépen az úton. Sokuk nem is tudja, csak ösztönösen teszi, ráérzett. 

Érdemes figyelni őket, meghallgatni a véleményüket, mert mint mindennek, ennek is megvan a ritmusa. Ha erre rátalálunk, és felvesszük egyszer a fordulatot, akkor könnyebben rátalálhatunk az utunkra.

Van, hogy összekapcsolódik emberek sorsa, egyiké megpecsételi másokét.  A végállomás mindenkinél ugyanaz, szerencsés, akinek akad egy sorstársa és éppen ismeri is! Együtt talán könnyebb, bár ez egyszemélyes játék. Egy síkon haladva, egymással párhuzamosan a végzetünk felé...

És mint tudjuk a párhuzamosok a végtelenben találkoznak.





  Mi magunka vagyunk a sorsunk, csak bátran szembe kell nézni vele!


Azt mondják a végzetünk ehhez a földhöz köt.
A részünkké vált és ez kölcsönös. 
Végzetünk úgy fonódik össze, mint fa gyökere a földdel.
Egyetlen ember sorsa képes megpecsételni sokakét.
Egész életünkben a végzetünket kutatjuk, próbáljuk megváltoztatni.
Van, aki sosem lel rá.
Azonban másoknak sikerül...






2012. augusztus 16., csütörtök

Az érem két oldala....

“Szeresd az igazságot, de bocsáss meg a tévedésnek.” (Voltaire)

Az igazság keresése hatalmas bukásokkal jár.
Messzebb megyek: az igazság keresése meddő próbálkozás, mert olyan, mint igazság NEM LÉTEZIK!

Objektív igazság nincs.

Az igazság csak egy  fogalom... ;)

Mert ugye nem létezik, hogy másnak legyen igaza. :))

Mert az én igazságom, nem biztos, hogy a Te igazságod is....

És ez minden egyes emberre vonatkozik. Sőt két egymással szemben állónak is lehet igaza egyszerre, egy helyen, egy időben, mégis mind a ketten mást állítanak, mást hisznek valós igazságnak. És ebből hatalmas galibák kerekedhetnek. Most tanulom, hogy ami első hallásra igazságnak tűnik innen, annak van egy másik oldala is, ami onnan nézve szintén lehet igazság....  Ez csak akkor okoz nagy lelki békétlenséget, amikor két hozzánk közel álló ember között kell vállalni az igazságot és az egyik oldalára állva, kiállni a szent bizonyosság nevében.
Na és akkor ott a csavar! A másik oldalt hallgatva, ott is igazság van és benne vagy a csapdában.
Nyakig.
A napokban egy élő példa keveredett az utamba. Sajnos nem voltam magamnál éppen és azonnal véleményt alkottam magamban. Pedig annyira tudom már, hogy csak szemlélődni kell, megfigyelni és elfogadni.... Nem véleményt alkotni!
Mert az ugye - csakis a történések teljes és pontos ismeretében lehetne esetleg. De sohasem ismerheted, ha nem rólad magadról van szó a teljes igazságot. Hát sikerült azonnal megnyúlt arccal véleményt alkotnom, elárulom, az eredmény nem éppen pozitív gondolat volt :(
Pedig ismerem nagyjából a történet szereplőjének  a körülményeit, a lehetőségeit, a problémáit. De ismerem a sötétebbik oldalát is és ez segített a véleményalkotásban leginkább!
Aztán átgondoltam egy beszélgetés során, hogy mit és miért is tettem. Megértést tanúsítva a szereplőkkel és a körülményeikkel, máris más fényben tűnt fel a történet! Nem lett jobb, vagy rosszabb a helyzet, csak a szemléletemet változtattam meg, elfogadtam, hogy ami ott van, annak ott és most kell lennie. Nem ítélkezhetek, mert hát ki vagyok én? És milyen jogon is tenném??? Hát a megértést választottam, és sokkal könnyebb lélekkel lépem át a küszöböt.
Mentségemre csupán az aggódás érzése szolgál, amit a történet egyik kis szereplője iránt érzek.
Nincs objektív nézet. Csak és kizárólag szubjektív van.... Ezt jó lenne ha többen megértenék, kevesebb kritika kerülne a fülekbe.
És néha a körülmények választásra kényszerítenek. Legalább is eddig ezt hittem, saját magamat belerángatva ebbe a szutyokba. Hála Istennek néha akad az utunkba egy-egy hang, ami rávilágít a valóságára ennek a szubjektív  "igazságnak".

Aztán, ha mégsem megyünk semmire ebben az egészben, legjobb csak félrehajítani a véleményünket, elfogadni az elfogadhatatlant és csak szeretni az embert. Ami korántsem könnyű - jegyzem meg! Az elfogadásnak nem feltétele a szeretet. Ám fordítva.....

Ezt a kényes kérdést csak a nagyon bölcs gondolkodók tudnák talán úgy kivesézni, hogy megtaláljuk benne az igazságot - ami ugye nincs is igazából. 

Hát megmaradok a szemlélődésnél, az elfogadásnál, igyekszem nem véleményezni a másik embert, mert talán nem ismerem a körülményeit a történetének megfelelően. 
És igyekszem szeretettel figyelni őket. Ha nem megy úgy, akkor valamiért nincs ott helyem, és ezt kell észrevennem időben.

Eszembe jut a véleményalkotásról áldott jó dédikém szállóigéje: "Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna".
És erre sokszor rájövök, hogy mennyire így van. 
A bölcs nem beszél.


Talán..... talán majd egyszer én is bölcs leszek...