Magamról

Saját fotó
Pécs, Baranya, Hungary
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle... Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. ... Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik..." (Hamvas Béla) Én ebben hiszek.... Akinek van -adnia kell! Ha nincs is semmid, van szeretet a szívedben -hát adj belőle! Van mosoly a lelkedben -hát osztogasd bőven! Van segítő szándék benned -hát segíts! Mindenkiben van valami jó, amit megoszthat másokkal - hát tegyétek!

2011. június 21., kedd

6. Látomás - Angyal

A gondolatok őrült iramban száguldoztak a tudatom legmélyén.
Most voltam a zavar legképtelenebb sűrűjében, a semmi és a minden határán, ahová nem ér el külső hang, sem fény és az értelem itt csak hiábavalóság.
Segítség nem volt, csak az érzésekre, érzékelésre támaszkodhattam.
Minden kérdésemre bennem megvolt a válasz, de a lehetetlent nem fogja könnyen az emberi agy.  Hallottam Mihael szavait, hogy "ne gondolkozzak", csak az érzéseimre hallgassak, a felső vezető rendelkezésemre áll! De ezt nehéz elfogadni a semmi közepén, az őrület határán. Mert ott voltam...
A halál lebegett felettem ....

De hát felettem egy sárkány lebegett!!
Egyre lejjebb süllyedtem az értetlenség mocsarába, a fejem és a szívem majd szétrobbant...
Amikor Mihael halkan megszólított, hangjából olyan szeretet és törődés érződött, hogy automatikusan felnéztem rá. Megváltozott a fény, mások voltak a hangok.
Jobb kezét kinyújtotta felém és ahogy emeltem a sajátomat, hogy belekapaszkodjak, váratlanul kitárta hatalmas szárnyait.
A kezem megállt félúton a levegőben - életemben ilyen gyönyörűt még nem láttam!
Mint egy angyal!
Valami kékes fény vibrált a teste körül, és olyan erő sugárzott belőle, hogy magam is erőre kaptam tőle. Arcán gyengéd szeretet és végtelen türelem...
-Mihael . . .  hiszen Te . . . 
-Ahogy te is! - mosolygott. Átnéztem a vállam fölött a hátam mögé - de semmi nem volt ott. 
-Nekem nincsen szárnyam.
-Mert nem érezted szükségét. A sárkány . . . 
Igen, a sárkány! És ekkor vált minden világossá! Hogy nem éreztem szükségét....
Ez a hely Eeron. Az angyalok iskolája.
A saját halálomtól sosem féltem, csak a másoké miatt, az elvesztés miatt, az otthagyott űr miatt. Hát így vállaltam én ezt a feladatot....
..... hogy megtanuljam a halált. Így lettem én a fekete angyal. Angyala a halálnak....
A sárkány pedig az eszköz, a segítőm. A kaszás felújított változata. Én választottam...
Elmentem hát, mert túl nagyot vállaltam, megfutamodtam...
De valami visszahozott Eeronba, egy kérdés ..... egy válasz ...  ki tudja?
Einthon az élet őrzője, Mihael arkangyal, a 7 közül a legnagyobb tudású, a fény őrzője és a tanítóm is egyben. Azzal, hogy elmentem, bukott angyalnak kezdtek tartani, egyedül ő volt, aki hitt bennem kitartóan, tudta: meg kell küzdenem a bennem lévő félelemmel. 
-Elfogadás...., elengedés,..... megnyílás.  Szeretet,....kegyelem,....... erény. Őszinteség,...becsületesség,.....hűség!  Tudtam miket sorol : erények - amelyekkel rendelkeznem kell ahhoz, hogy felemelkedett angyal és ne bukott legyek. Fejben kipipáltam néhányat, de a többiben nem voltam bizonyos, rengeteg volt ugyanis.
 -Higgy önmagadban -ezzel indul! Én hiszek benned, tedd hát te is ezt! -mondta nagyon határozottan. 
Jó, hát akkor hiszek! 

...és akkor a bizsergés, mint áramütés indult meg bennem, azt hittem a fájdalomtól összerogyok. Ám amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is múlt, csak a bizsergés maradt meg a hátamban, meg az a furcsa érzés. A megmagyarázhatatlan érzés, viszketegséggel párosítva. Nem illik vakarózni társaságban, futott át a fejemen, de nem tudtam megállni, hát átnyúltam a vállam felett, miközben Mihaelre pillantottam: mit szól majd hozzá. A szája szegletében csak halvány mosoly jelent meg, de inkább a szemén látszott, mint az ajkain. A kezem megtalálta a viszketés kiindulópontját, heves vakarózásba kezdtem, de valami történt akkor. Az egész mindössze néhány másodperc alatt zajlott le, és a döbbenet, amit kiváltott, émelygéssel járt. A lapockámon egy dudor jelent meg, aztán a egy roppant kellemetlen hang - a kihasadt bőré - , majd nőni kezdett, gyorsan és csendben, éreztem a súlyát is. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam mi történt, nem is mertem volna! Hiszen mindig erre vágytam legbelül, most mégis inkább enyhe undort éreztem az új testrészem ellen. Igyekeztem nem mozdulni, nehogy a látóterembe kerüljön bármi.....   abból az "izéből"...
De ez úgy látszik akaratlan, ösztönös mozdulattal működik, mint például a pislogás. Kell és kész! A perifériás látás hátránya, hogy látsz széles spektrumban is , így történhetett meg, hogy sötétszürke tollakat kellett látnom, akaratom ellenére. De a kíváncsiság erősebb volt, hát fordult a fejem utána. Hatalmas szárnyak, gyönyörűek.
-Mihael.... nem fehérek!
-Hamarosan az lesz- mondta - a türelem... emlékszel? Az erények egyike, most gyakorolhatod! És akkor már eszembe is jutott: de legalább nem feketék - ha már a halál angyala vagyok! Lehetne rosszabb is...
-Repülni is tudok?
-Ha akarsz - tudsz. De most egy sokkal fontosabb kérdésed van, amit mielőbb helyre kell tenned odabent. 
. . . .
A  halál  maga...
De már emlékszem a tanításra és megtanultam. Megtanultam könnyedén, mert megéltem, volt benne részem és így könnyebb volt a tanulás. Elmém mélyéről szavak úsztak be a tudatomba, éreztem a mély igazságot bennük. És a közhelyek, amiket vigasztalás gyanánt kaptunk, most váltak igazzá. A lélek örök. Csak a test hal meg. A halál csupán a kezdet - egy másik, szebb és jobb valóság kezdete. Egy ajtó egy másik valóságba. ...
A körforgás része, amit igazán most értelmeztem megfelelően, mint egy virágnál, ami kinő a magból, fejlődik, virágot nevel, majd magot terem - amit elhint a termékeny talajba, és majd elszárad- elpusztul, de a mag, a tudásával, ott marad és szebb virágot hoz. Minden így működik a világegyetemben. És ezt a tudást tálcán nyújtották elénk, ismerjük, mégsem tudjuk elfogadni az elmúlást.  Az érem két oldala: az elmúlás oldalán az ajtó egy kijárat, de a másik oldalról nézve.... 
 
Körforgás.

Lecke megtanulva, most már csak nem szabad elfelejteni!
És a fájdalom? A szívbe markoló, jeges fájdalom? Az természetes. A sírás feloldja a fájdalmat. 
Egy oldás.
Az elmúlás fájdalommal jár. De ha el tudjuk fogadni, és ha az emlékezés megmarad, akkor megmarad a mosolya, a kacagása, halljuk, ahogy egy dalt dúdolgat, látjuk a szemeiben a szeretetet, láthatjuk, ahogy táncolt lejt egy önfeledt pillanatában, hallhatjuk a hangját, érezhetjük a szeretetét, amit irántunk táplált. 

Minden megadatott nekünk. 

A tudás bennünk van....

A feladat: megtanulni használni!


2011. június 15., szerda

5. Látomás - A tükörkép

- Menjünk a víz fölé! - mondtam neki, és ő várta, hogy felülök rá, de más volt a tervem. A karmai közt akartam utazni, a hűs, kék víz fölött, hogy kezemmel megérinthessem a hullámokat. Akartam valamit magamnak, ami ugyanolyan, mint otthon: és ez a valami a víz .... talán.
Átrepültünk a kalászos fölött, majd megint egy terjedelmes rét következett, Az illata nagyon csábított a leszállásra, de uralkodtam  magamon.
- Feljebb! - mert látni akartam nagyobb perspektívából a lent elterülő tájat. Egy kis erdő felett húztunk el, de fáinak színe és a levelek formája teljesen ismeretlen fajnak tűnt. Amióta itt vagyok észrevettem, hogy sokkalta tisztábban látok és hallok, és az illatokat is szelektáltabban érzem.

Végre megpillantottam, amire úgy vágytam már - a víz!
-Lejjebb repülj! Alacsonyan a víz felett! - mert éreznem kell végre valami ismerős érzést.
Meredeken ereszkedett, az adrenalin ettől végigdübörgött a fejem búbjától a a talpamig. Amint elég alacsonyan szálltunk, a kezemet a vízbe merítettem. A sebességtől élesen hasította bőrömet a víz, de cseppet sem bántam. Víz szaga volt. Víz érzete volt! Mint otthon. Hatalmas érzés volt! Hagytam, hogy a bőrömre, arcomra fröccsenjen, minden pillanatát érezni akartam ennek a kalandnak.
A víz nem volt sötét, gondolom nem volt akkor mély sem. De az árnyék, amit rá vetettünk, mi a sárkánnyal - annál inkább! Szokatlanul sötét árnyék volt. De csak pancsoltam a vízzel, élveztem a repülés adta szabadság élményét.
Ám a bogár ekkorra már ott motoszkált bennem. 
Nem szeretem a sötét árnyakat . . .
-Menjünk magasabbra és kicsit lassabban is, kérlek! - és felkönyököltem a markában.
-Feljebb!
És életem legborzalmasabb képe vetült elém a víz fodrozódó tükrében. A jeges rémület markolt meg és tartott fogva abban a pillanatban!
A saját arcképem felett maga a halál lebegett!!!
Feketén, kérlelhetetlenül, arctalanul -  a legrémisztőbb formájában. Tehát végem van! Most van itt az időm.... Behunyt pilláim mögül csak a visszaverődő fényeket érzékeltem, nem tudtam mire számítsak .... és mikor...

De akkor nem történt semmi, csak róttuk a köröket a sárkánnyal. Ám tudtam a halál már ott lebeg felettem.
Kinyitottam a szeme, de a sötét angyal nem állt odébb!
-A malomhoz! - préseltem ki magamból a szavakat, mert kínomban gondolkodni is elfelejtettem. Hamarabb visszaértünk, mint gondoltam. Kiugrottam a sárkány karmaiból és rohantam a kalászos túlsó vége felé, az erdő szélére. Ahogy az adrenalin szertefoszlott testemben, úgy kúszott be suttyomban a helyére a rémület. Könnyek folytak ekkorra már az arcomon, a félelem könnyei. Nem is tudom mitől féltem, mert a haláltól sosem. . . .
A felismeréstől, ami kezdett bennem összeállni.
Az erdő szélére érve körbe-körbe forgattam a fejem. ....-Hol vagy?!?
Mint nyári zivatar előtt az eget-földet megrengető dörgés, úgy hasítottak bele a  némán sikított szavak a koponyám lágy részeibe. Kapkodtam a levegőt és minden egyes légvétel, mintha késhegyek ezrei sebeztek volna odabent.   Erőtlenül  rogytam le a zöld fűre, fejem a mellkasomra csuklott és odabent csak a NEM!  NEM!  NEM!  hallatszott. Nem volt sem madárdal, sem lágy szellő, sem virágillat. Csak a  NEM!
Az erdő csendes léptű őre észrevétlen lépett mellém, leült a fűbe - kényelmes törökülésbe.
- Mit   "NEM"? - kérdezte.
Nem néztem fel rá, és nem válaszoltam,  mert megszólalnom lehetetlennek tűnt. Nyelvem, mint hatalmas harang, amit ha mozdítanak - a halált jelzi szerte a világba. Gondolataimban rémfilmek véres jelenete rajzolt fekete árnyékot. . .   Bénult voltam.
-Lazítsd el magad! Ne tiltakozz ellene, hagyd, hogy átjárjon és megérted! De ne harcolj ellene. Olyan ez, mint egy görcs - ha lazítasz, lassan felenged. Olyan halkan és megnyugtatóan mondta e szavakat, hogy eszembe sem jutott ellenkezni. 
Tettem, amit mondott és lassan oszolni látszott a köd, ami megbénított, megvakított.
-Amit láttál. . . . miért rémített meg?
-A halál lebegett felettem, Te is megrémültél volna!
-És mit tudsz? Mert a látás, csak a csalható szemed képe. Minden igaz tudás - emlékezés! A többi - csak találgatás.  De már tudod; már emlékszel.   MOST - beszélgethetünk...
Nem tudtam beszélni. A kuszaság odabent nem hagyott egyetlen véget sem, aminél fogva kibogozhattam volna. És ez a fonál végtelennek tűnt...   Csak lett.  És volt.
-Hát jó! Amikor visszatértél, ragaszkodtál a testedhez, és magaddal hoztad. A te döntésed volt. Ez nehezítette az emlékezést, de tudod, hogy egy vagy közülünk!
-Mihael. . . . -mondtam ki hangosan, mert ez a név jutott hirtelen eszembe.
-Ó.... szóval már van nevem is! - azzal ültében szembe fordult velem.
 

4. Látomás - Kérdések

Fogalmam sem volt mennyit aludhattam.
Az éjjel leplét szövő pók már ránk eresztette a sötétség hálóját és ezzel együtt a csöndet is. Félek a sötétben, kint az erdőben különösen. Hogy mitől, azt nem tudom. Felültem és próbáltam meresztgetni a szemeimet. Ahogy megszoktam a sötétet, lassan kibontakozott "beszélgetőtársam" sziluettje is  mellettem. Ugyanabban a pózban és ugyanott ücsörgött. Már nem kántált, csak ült és bámulta valamelyik holdat. Igen ! Mert kettő volt az égen. Növő hold volt és az egyik hatalmasnak mutatta magát, bár a fénye közel sem volt olyan, mint a földi holdé.  A másik jóval kisebb volt, fényileg hasonló, mint óriás testvére. Rendesen rácsodálkoztam erre a látványra, mert ezt lehetetlen megszokni azt hiszem. Felér egy csodával, és sok mindent megadnék, csak hogy minden este láthassam őket!
Próbáltam a nagyobbik égitestnek a felszínét szemügyre venni. A mi holdunk mintázata változatos, sok titokról árulkodik, katasztrófákról, változásokról. Ennek a holdnak nem volt olyan változatos a felszíne. Nem láttam benne krátereket, sem egyenetlenségeket.... csak olyan sima-szerű volt. Enyhén acélkék fénnyel világított, de semmi különös. A mi holdunk varázslatosabb!
Tán a szám is tátva maradhatott, mert egy pillanatra hal kuncogás ütötte meg a fülemet. Csak egy másodpercnyi.... de az volt! Ránéztem, próbáltam meglátni a csibészséget a szemében, de nem ment. Sötét volt.
Most már beszélhetünk? - kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak törökülésbe tette a lábait és monoton hangon elkezdet valamit mondani. Nem tudtam mit, de én is felvettem a pózt és becsuktam a szemeimet. Hallgattam a hangját a sötétben és éreztem valami bizsergést a testemben. Egyre jobban ellazultam és  rájöttem, meditáluk. Hagytam magam a hangja által vezetni, és hamarosan érzésekkel telt meg a szívem, a lelkem, a tudatom és a testem. Már ha ott, akkor, volt még testem. Nem zsibbadt a lábam a kényelmetlen és számomra szokatlan tartástól. De amúgy meg teljes valómban zsibbadtam.
És ekkor meghallottam a hangját. Most komolyan beszélt, magyarázott, éreztem a hangsúlyon. És mondta, mondta....
Lefestette a lehetőséget, ami vár ránk, rám is többek között. Választás -  a miénk és senki másé. Magunknak kell döntenünk magunkról. Nem figyelembe venni senki mást, mert itt egy ember, egy döntést hozhat meg, egyetlen testről, egyetlen lélekről. Vagy elfogadjuk ezt, vagy nincs tovább kérdés a számunkra. Ha az a döntés megszületik, át kell engednünk magunkat egy felsőbb segítőnek, aki vezet és megmutatja mit kell tennünk, mert azt mi még nem tudhatjuk, csak a legfelsőbb utazó. Vele mehetünk és megmenekülünk,  a lelkünk tovább élhet, tovább léphet. De a döntés az rajtunk áll.
De az idő nem kedvez most nekünk. Az ősök egészen idáig eljöttek és most segítenek majd mindenkinek, aki úgy döntött, - de meg kell tanulnunk még rengeteg dolgot, amit nem is érthetünk még, csak érezhetjük, hogy az a helyes irány. Az érzés, a lelkünk visz majd magával bennünket oda, ahová mennünk kell. Fejlődés, -azt mondta, minden szinten fejlődés lesz, annak, aki halad. A többiek maradnak, de nem kell aggódni.
Nem  tudom miket mondott még, de azt hiszem elaludtam, vagy elájultam, mert az agyamnak ez rengeteg információ volt. De megértettem és tudtam, bárhogy is döntök, valaki veszít azzal a döntéssel. Vagy én, vagy akiket szeretek. Nincsen jó vagy rossz döntés, de ahogy döntesz, az a feladat utána, hogy azt elfogadd és megéld.  És  Isten velünk lesz akár így, akár úgy döntöttünk.
Az agyam folyamatosan és automatikusan működött és csak külső szemlélőként vehettem részt a munkában, beleszólásom nem volt. Most már abban sem vagyok biztos, hogy az agyam volt, ami dogozott. Nagyon összetett történés volt ez, aminek a szemtanúja lettem itt, ezen az ismeretlen helyen. És a kérdésekre még mindig nincs válaszom! Bosszantó. De nem aggasztó...

Amikor felébredtem, akkorra már egyedül voltam a rét szélén, a fáknak olyan hajnali fény színe volt. Otthon hajnalnak nevezném. A honvágy nagy úr.....
Gondolom napkelte előtt járhattunk, bár a napot még mindig nem láttam, de a fény határozottan erősödött. A levegő kellemesen hűvös volt, de nem fáztam. A kérdéseimre sajnos nem álmodtam meg a választ. Tanácstalanság volt bennem: az ittlétem miatt, a sárkány miatt, az idegen miatt.... és az összes többi számomra ismeretlen, de mégis ismerős dolgok miatt. Válaszok kellenek mielőbb, mert megőrülök. A malom!
Talán Einthon majd hajlandó lesz nekem mesélni, ha elég határozott leszek vele. Ez megnyugtató volt, hát elindultam a malom felé. Ki kell találnom mit kérdezzek tőle, mert a kérdésekkel van a baj. Nem tudom hogyan kell kérdezni, hogy választ is kapjak rá. Sosem a helyes kérdéseket tettem fel!
Valahogy nem közeledtem a malom felé, pedig egy ideje már mentem feléje. Nem értem. A fény mostanra egészen erős volt, melegebb is lett, kellemes érzéssel töltött el. Nem kell sietnem.
Körülnéztem, hátha magam is rájövök hol vagyok, meg esetleg a miértre is rájövök. De  ez a csodálatos világ őrizte a titkát erősen. Nem mesélt semmit. Ismeretlen volt számomra az égboltja- nap nélkül-  a rét virágai és a színei, a malom sem  mutatta meg eredetét, csupa-csupa megválaszolatlan kérdés. És ott van az idegen! Mit mondott? Ki vagyok és miért itt? És a sárkány??
....surrogás. Tudtam ott van felettem, a hangot már beazonosítottam. Talán ő válaszol majd.
Gyere! - gondoltam és egy pillanat múlva előttem landolt. Nagyon vigyáztam mit gondoljak. Kicsit vártam és igyekeztem kizárni a gondolataimat, ahogy tanultam.  Ahogy tanultam??!!?  Hol tanultam én ilyesmit?  Fészkelődött, türelmetlenkedett kissé.  
Jó - gondoltam - akkor menjünk a dolgunkra.....

2011. június 14., kedd

3. Látomás - Az idegen

A világon talán az egyik legeslegjobb dolog a repülés, már ha emberről van szó. Nem ismertem olyan embert eddig az életem során, aki ne akart volna szállni valamilyen módon.  A magasság mámora, a szabadság érzése, oly erővel tölti fel minden részedet és olyan hamar megszokod, hogy büntetésnek érzed a földönjárást ezek után.
Menjünk haza! - gondoltam, de nem sok sikerrel jártam. Sárkány mintha nem értette volna mit akarok.
Vagy  - uram atyám - nem akarta érteni?!?  Vagy csak pontatlanul fogalmaztam?  Vigyél vissza a malomhoz.... -és már fordultunk is.  Áhhááá...értem én a dörgést. Pontosan kell fogalmazni, ennyi az egész  -  halk morgással nyugtázta.  A malom mellett landoltunk, a súlytalan repülés után megtartania  súlyomat, kicsit nehéz feladatnak tűnt. A fejét felém fordította, megsimogattam, és megköszöntem neki a délutánt, majd határozottan arra gondoltam: menj most haza, pihenj! Ja! És nehogy eltüsszentsd magad a gabonatábla fölött.....
Mintha egy röpke mosoly játszott volna a szája körül, ami ugye nem valószínű....
A malom felé indultam, Einthon már az ajtóban állt és nagyon elégedettnek tűnt. Vízzel kínált és elmondta, hogy a hír már elérte a távolabbi falvakat is, hogy visszatértem és rendezem a sárkányokat. Örvendeznek a népek.
Bent leültünk, halkan iszogattam a vizemet, mikor megkérdezte, hogy holnap mit akarok tenni?
Holnap? Mit is kellene tennem? Fogalmam sincsen, majd kialakul. Látta rajtam, hogy nem vagyok beszédes hangulatomban így nem beszélt tovább ő sem.
A fény most nem volt olyan erős, mint napközben, de csak sejtettem, hogy este lehet. A zene is valahogy más volt, olyan nyugtató, vagy inkább altató hangzása volt.
Kimentem, mert még sosem láttam nap nélküli naplementét. A fény valami csodálatos színre változtatott mindent. A gabonát most nem arany színűnek láttam, hanem inkább narancs-vörösnek, de valahogy annyira tele volt élettel! A rét színe sem az az üde zöld, a kékes-lilás virágokkal, hanem megmondhatatlanul változatos színeket produkált! Életemben nem láttam még ennyi élettel teli színt egy helyen, a hegyek tetején csücsülő hósapka fehérjét, a napraforgó vakító sárgáját, a karmazsint és a barnának az összes árnyalatát a fű színeiben. A mély tenger kékjét, a kis hegyi patak ezüstjével, a rózsák rózsaszínével, és a tenger opálos kékjével összekavarodva, mégis külön-külön. És mindez ragyogott! A levegő változatlanul friss volt, de olyan sűrűnek éreztem, hogy akár rá is feküdhettem volna. Csak álltam ott és csodáltam ennek az ismeretlen világnak a szépségét. A szemem fájt, mert annyira meresztettem, hogy semmiről se maradjak le, hogy az agyam beihassa minden részletét e rengeteg szépségnek!
S egyszer csak a perifériában megpillantottam valakit. A rét erdő felőli szélén ücsörgött a fűben és engem nézett. Szinte hallottam a gondolataiban a kíváncsiságot, mert nem tudta ki vagyok és mit csinálok itt. Vagy ez inkább a saját gondolatom volt?
Valami legbelül arra késztetett, hogy beszéljek azzal az emberrel, de nem mertem elindulni felé. Mit mondjak neki? Hogyan kell egy idegent megszólítani? És nem is érti a nyelvet, amit én beszélek! De oda kell mennem, nincs mit tenni. Elindultam felé. Azt láttam, hogy a fejét felém fordítja, de az arcát ilyen távolról nem sikerült kivennem. Ahogy haladtam feléje, azon tűnődtem hogyan is kerültem én ide? Miért? És mi dolgom van itt ezekkel az emberekkel?
Meg sárkányokkal, amik hát legyünk őszinték- nem is léteznek, ugye? Legalább is az én valóságomban nem.
De a legutolsó emlékem az otthonomról, hogy mit is tettem....nos...az az volt, hogy.....hát.....nem emlékszem. Meg kell tudnom, mert otthon várnak. És itt is dolgom van, tehát teszem, amit kell és utána el kell hagynom ezt a csodálatos földet, mert nem otthonom nekem. Bár lehetne!
Közeledtem az idegen felé. Most már láttam az arcát, és azt is, hogy egy fűszálat rágicsált, miközben engem fürkészett a tekintete. Nem a kíváncsiság volt az arckifejezése, hanem valami más. Talán mintha türelmetlen lett volna. Határozottan azt éreztem, hogy már egy jó ideje engem várt, és én nem jöttem azonnal, mert hezitáltam. Arca markáns volt,ellentétben szemének szelídségével. Nem volt szép, de nagyon érdekes, akit minden körülmények között észrevesznek az emberek. Volt valami kortalan bölcsesség a szemében,  a tartásában. A korát képtelen voltam megállapítani. Lehetett akár 28 is, de akár 55 is. Lenvászon ing és nagyon egyszerű szabású, kicsit szürkébb nadrágot viselt, a nyakában egy medál lógott, amit már láttam azelőtt otthon is.
Mellé értem, és szó nélkül leültem kicsit távolabb tőle, de mellé. Nem nézett rám, nem szólt, csak egy pontra meredt a távolban. Követni próbáltam a tekintetét, de lehetetlen feladatnak bizonyult. Egy darabig jól esett hallgatni. A zenét nem is vettem észre mióta nem hallom, helyét a madarak éneke vette át, minden átmenet nélkül, mert akár zene is lehetett volna, olyan szépen szólt. Ránéztem és vártam, hátha megszólal. De nem tette. "A bölcs nem beszél" - jutott eszembe egy könyvből, talán  Lao Ce írhatta. És tényleg, olyan bölcsnek tűnt, ahogy ott ült a fűszállal az ajka közt.
Miért jöttem ide? - néztem rá, de nem fordult felém, csak halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Hát kinevet! Csak néztem rá, és észrevettem, hogy a medál alatt egy sárkányfog, vagy szarv lóg.  Döbbenten meredtem rá. Ilyent nem lehet akárhonnan szerezni! Végre rám nézett..... Tekintete csalódottságot árult el.  -"Miért kell itt lennem?"
-"Nem kell!" - csak ennyit bökött oda. - "Hanem?"- tele voltam kérdésekkel, mert tudtam: ő mindre egytől- egyig tudja a választ.
De rám sem nézett, csak foghegyről válaszolta: a kérdéseimmel hátráltatom a dolgában!  És többet nem szólt hozzám. Néha rám pillantott, de a szememben csak a kérdéseket láthatta, mert csak azok kavarogtak a fejemben. Olyan hosszan ücsörögtünk ott, hogy észre sem vettem mikor lett szürkület, és hogy mikor kezdett lágy, dallamos hangon kántálni valamit. Jólesett hallgatni, de hamar éreztem, ahogy  a zsibbadás elindul a lábamból és hamar elérte a szemhéjamat is. Amitől be kellett csukjam a szemeimet. És ha már egyszer becsuktam, kinyitni nem volt erőm.
Hogy mikor aludtam el nem tudom, de a kántálás olyan képeket hozott elő a fejemben, amikről még csak nem is sejtettem, hogy lehetségesek.....

2011. június 12., vasárnap

2. Látomás - A sárkányidomár

A malomban ébredtem. Életemben ilyen mélyen még nem aludtam....főleg nem egy széken ülve:)
Pihentető volt és mély - nagyon mély. Álmodni nem álmodtam semmit. A zene még most is ott szól körülöttem, mostanra már ismerősnek mondhatnám. Talán tudom a dallamát is dudorászni. Szép lassan, kényelmesen emelem a fejem, tudom nem kell itt sehová sem kapkodnom. Az öreg Einthon sehol, gondolom a dolgát teszi. Kicsit körülvezetem tekintetem a malom belsején. Takaros, egyszerű, pornak nyomát sem látom. Sehol egy pókháló, pedig minden tisztességes malomban laknia kell póknak.
Talán ott a sarokban legfelül....mintha mégiscsak egy inciri-finciri pókocska lenne, de az is lehet....hogy csak árnyék.....
A berendezés fából van, leginkább arra hasonlít. A fenébe, hogy semmiben sem vagyok biztos.  Itt minden annyira más. Fehérek a bútoroknak nevezett dolgok, szerény formavilág, a másik életem régi falusi stílusát idézi leginkább. Valami szalma-féle díszítő anyaggal van valami minta rajtuk. Talán olyan kalász forma....
Magasan van a plafonja, öt-hat méterre is lehet. És olyan szép boltíves. Világos van idebent, csakúgy, mint odakint, de nem látok ablakokat sehol. A levegő friss és illatos, szintén, mint kint a réten. Nem is értem....
Talán nem is kell... :)
Még egy helység van, konyhának nevezhető. Nagy tűzhely, főzésre és fűtésre is alkalmas talán, bár nem hinném, hogy itt szükség lehet a fűtésre.... Csak egy olyasfajta megérzés.
Szép formájú edények mindenfelé a falon, mintha cserép és réz ötvözete lenne. Súlyuk alig van, kézi munkának tűnnek, de gyönyörűek. Praktikusak és díszesek is egyben. Ötletes.
Szomjas vagyok.  Hol lehet a víz?  Körbefordulok és el sem tudom képzelni, hol lehet a csap, és ha van is, milyen formában keressem?  De semmi, ami arra emlékeztetne, amit én keresek.
Kilépek a másik szobába, és ahogy visszanézek egy nagy  - leginkább dézsának nevezhető valamit veszek észre a fal mellett. A kupa is ott van mellette. Ezt miért nem láttam odabentről??? Megmerítem, belekortyolok: mennyei. Iszom, ameddig el nem oltja szomjam. Bele sem merek gondolni, hogy amikor ez kifele kívánkozik, hol találom a megfelelő helyiséget?!?...
Az öreg sehol.
Kilépek a malomból és elém tárul a mesébe illő táj látványa. Az illatok még mindig a már megismert friss rét illata, a lágy szél, mintha a tenger felől hozná a sós víz illatát. Talán távolabb tényleg ott a tenger is.
Az öreg a sárga kalászos szélén áll, amint észrevesz, barátságos mosollyal felém int.
Mögöttem ekkor megint a surrogás! Meg merjek fordulni? Ott lesz a sárkány. És ha nem ismer föl?
Vagy mégsem én vagyok az, akinek hisznek?.....akkor megesz!
A félelem velem maradt ezek szerint és szép lassan, ahogy kell, elkezd kúszni felfelé a gerincemen. Nem merek megfordulni. Csak rémülten bámulom az öreget, aki int, hogy nézzek a hátam mögé már végre. Kényszerít a kíváncsiság, hogy megforduljak. Életemben még nem láttam sárkányt, hát legalább mielőtt megesz megnézzek egyet szemtől-szembe.
Megfordítom a fejem, a testem becsülettel követi a mozdulatot. Igyekszem a félelmet nem mutatni kifelé, hátha akkor azt hiszi, én vagyok a bátrabb és nem harap azonnal. Amit látok....na azt nem értem. Valami krokodilbőr-szerű akármi van előttem. Meg egy árnyék, ami rám vetül és hirtelen sötétebb lesz körülöttem. A szél is felerősödött, lehelet szerűen orkánerejűvé válik - meglepő ritmusban.
O-ó....már értem. Amit nézek, az a lába. A sárkány maga, feljebb van. Emelem a fejem, mert kicsit nagyra nőtt a drága. Akkora kb, mint egy négyemeletes épület, nem is értem, hogy nem tett kárt a malomban, amikor leszállt. .....surrogva!  Nem robbanás szerű zajjal, hanem surrogva! Ez tud valamit.  És végre szemébe nézek. Nagy és sárga. Semmi gyalázatos gonoszság nem látszik benne. Inkább mondanám "Bodri-tekintet"-nek, barátságos, hűséges, tán még alázat is van benne. Mi a fene?!?!....
Ez csóválja a farkát! Még ha finoman, alig érzékelhetően, de esküszöm azt tette! Na akkor ma túlélem a vacsorát. Legalább is ma nem én leszek az. Várakozó állásponton vagyok. Szeretem az állatokat, és általában mindet azonnal megsimogatnám, amint a kezem ügyébe kerül, de ez nem ugyanaz azért! Ám mintha értené a gondolataimat, a feje lassan megindul felém. Némi fogmosás nem ártana....és már a földszinten van és bámul rám.... valamit vár. Jutalomfalat! -villan át az agyamon, de magamon kívül itt nincs mit harapni....ajjajj, erre nem voltam felkészülve. De a kezem az ösztönre hallgatva, megindul a feje felé.
És hozzáérek!
Nem hideg annyira, mint egy hüllőtől várható lenne, inkább langyos és sima a bőre. Cseppet sem rossz érzés megsimogatni. Nem nyálkás, nem dorozsmás a felülete, mintha csak egy kedves háziállatot érintenék, aki nem szőrös, nem tollas, hanem, hogy is mondjam.......kissé pikkelyes.
Tetszik neki is, bár a hangja inkább vad morgásra emlékeztet. A türelmetlenséget érzem leginkább rajta. De nem tudom mit vár, mire vár? Mit is kellene most tennem???
 Hiszen méretes foga van! Meg szarvai....
A szemei, mintha mindig mérgesre lennének beállítva, de a tekintete szelídnek, majdhogynem emberinek tűnnek. Fogalmam sincs mit kell tennem vele, hát maradjunk a simogatásnál, ami tetszik neki, de már tenne valami mást is. Csak tudnám mit is! Halkan duruzsolok neki, mint egy kutyának, de nem értékeli különösebben. Ekkor megrándul, és én mozgást érzek a hátam mögött. A sárkány szemében, mint egy tükörben megjelenik egy alak. Megfordulok.
Ő volt bent  az öregnél a malomban. Ismerős, nagyon, de nem tudom ki ez az ember. Alacsony kis köpcös alak. Inkább gyermeket formáz, mint felnőtt embert, csak őszülő haja jelzi korát. Valamit mond, de megint nem értem. Talán köszöntött, hát én is ezt teszem. A sárkány nyugtalanabb lett kicsit, de nem agresszívabb. Az idegen sem mutatott félelmet miatta, tehát ismernie kell. Talán segít elindítani a jószágot. De csak hadar valamit és azzal otthagy.
Hát a feladat megvan, de megoldásom az nincs. Repülni kellene......
És már száll is! Nem mondtam neki semmit, de huss itt hagyott. Fogta magát megunta a várakozást és elment. Einthonra nézek, aki elégedetten mosolyog ismét. Nem értem, de boldog és barátságos, így én is elégedett vagyok. Megyek megnézem mit is csinál a kalászosban, ám a surrogás megint felettem hallatszik. Felnézek, és a sárkány ott repdes felettünk, nem túl magasan. Hát nem lesz könnyű lerázni, az biztos.  Az öreg mond valamit, de még messze van nem értem. Ám ahogy közeledek, hiába próbálom érteni, egyszerűen nem hallani a surrogástól. Menj már innen te!, nem látod, hogy zavarsz?....és elmegy.
Remek. Végre értem, amit kell. Az öreg azt mondja, meglepődött, hogy ennyi idő után is így szót fogad nekem, valószínűleg ő azonnal felismert.
Szótfogad? Nekem? Nem is mondtam neki semmit, lévén nem tudom hogyan és mit kell.  De mindegy, a lényeg, hogy mindenki elégedett.
A kalászok érettek, jó lenne, ha a sárkány nem köhögne a közelükben, amíg el nem kezdik a betakarítást- mondja az öreg. Nem is értem eleinte, mire akar kilyukadni.
Sárkány és köhög? De egyszerre csak leesik! Ha köhög, akkor az tűzzel jár valószínűleg és akkor a száraz gabona ég, mint a....száraz gabona.
Visszafelé a malomba, az a gondolatom támad, hogy valaha templom lehetett, nem tudom miért, annak semmi nyoma, de az volt az érzésem. Maradtam volna még, hát hanyatt vágtam magam a fűben és azon tűnődtem, ha nincs nap, mint égitest, akkor mi a fenét takar ki előlem a sárkány.........mert megint ott repkedett felettem jó magasan.
Jó lehet repülni...... bár én is tudnék!
És akkor becsapott a ménkő! Lecsapott rám, mint sólyom a zsákmányra, és irdatlan nagy lábaival átnyalábolt, elragadott és repült velem valamerre. De oly finoman markolt meg, hogy fájdalmat nem okozott, meg tudtam fordulni a karmai között. Hason fekve láthattam az alattunk fekvő gyönyörű tájat, és csak suhantunk halk surrogással a mezők felett, a malom felett, az erdő felé. Bár visszafordulna, mert azt ott még egyszer megnézném....és már fordult is.
De hülye vagyok! Hát így működik! Gondolattal kommunikálok vele. Hallja amit gondolok! Próbaként kanyarodtunk jobbra, balra, fel-és le. Ment minden rendben. Szeretem ezt a sárkányt - a gondolat hatására hatalmas nyáladaggal lettem átitatva.
Tehát ő is szeret.
Jó ezt tudni!

1. Látomás


A rét...
Bársony puha fű, benne virágok. Aprók, mindenféle színben és formában. Oly kicsinyek, hogy le kell hajolnom, hogy pontosan kivegyem a formájukat, csodálatos mintázatukat. Van benne a kék és a lila minden árnyalata. Néhány apró, fodros szélű sárga is, a száruk lágy és törékeny. Óvatosan kell lépdelni közöttük, mert letörnek. Nem érezni, hogy van-e illatuk, de csodaszépek. Talán a sárgák a gólyahírre emlékeztetnek. A kék pedig, mint az erdei kökörcsin, olyan finom és selymes színe van, mintha nem is valóságos lenne....
Nem akarok felnézni, hiszen annyira szép itt lent minden. Ha felnéznék elrontanám ezt az érzést, had gyönyörködjek bennük! Ki tudja mi vár rám, ha felnézek? 
A szél....
Csak finom fuvallat, lágyan ér a bőrömhöz, inkább simogat, mint fúj. Nem hideg, de nem is meleg, csak jó érzés, hogy fújdogál. Mintha valami illatot is hozna, olyan frisset, édeset. Nem ismerem ezt az illatot, még sosem éreztem, de szeretem. 
Madarak....
Nagyon szép dalokat fújnak. Nem látom milyenek lehetnek, mert nem merek felnézni a fűről. Túl szép ez a rét, hogy levegyem róla a pillantásom. Itt még kis bogár is szívesen lennék.... De a madarak hangja, mint  szépen komponált muzsika - olyan. Nem nyomják el egymást, egyik a másiknak emeli ki szépségét, aláfestés a paradicsomi rét látványa mellé. Ezer hang ez!  Sosem hallottam még ilyeneket. Bizonyos, hogy nem otthon vagyok.... Nem tudom mikor és hogyan keveredtem ide, hogy valóságos-e, vagy csak álmodom, képzelődöm....de ez most cseppet sem lényeges.
Csak az számít, hogy itt lehetek.
Ruha.  Nini, ruha van rajtam! Mármint nem az a fura, hogy van rajtam, hanem, hogy hosszú női ruha. Lágy esésű anyaga van, érdekes a szabása, nőies, de teljesen kényelmes. Valami nagyon halvány pasztell kék, azt hiszem. Legalább is arra hasonlít leginkább. Szép, olyan .....olyan felhő-érzés....
Huh...valami surrogott és mégiscsak felkaptam a fejem...
Nem bántam meg! A táj szintén fantasztikusan szép. Ahol állok az egy hatalmas rét, hol magasabb, hol alacsonyabb fűvel és virágokkal. Süt a nap, érzem a melegét a bőrömön, a hajamon. Jobbra, messzebb egy erdő húzódik, magas.....nagyon magas fákkal. Túl magasak és szálfa egyenesek. Nem sötét az erdő, szépen beengedi a fényt és látni az erdő alját is..... kevés aljnövényzettel, hangulatos....
Szemben velem valahol a távolban sárga mező - talán érett búza kalászai, vagy éppen virágozni készülő repce tábla....nem tudom megállapítani. Kicsit közelebb egy malomhoz hasonló épület, nem vagyok benne biztos, még sosem láttam hasonlót sem. Nem tudom milyen a színe sem, olyant sem láttam még. Világos, kicsit a napra hasonlít. És forog a lapátja, szélmalom lehet?....de nem fúj a szél, csak lágyan simogat. Akkor nem értem. Vizet nem láttam.
Balfelől olyan, mintha megművelt kertek lennének, dús növényekkel, de azokat sem igazán ismerem fel, hogy mik lehetnek ültetve. De pompásan virágzóak is vannak közöttük. Némelyeken, mintha valamiféle termés, vagy gyümölcs is megbújna a buja zöldben. Nem értem miért nem tudom megállapítani mik ezek.... és hol lehetek?? Nincs mozgás. Sem ember, sem állat....
De  a  hely nagyon vonzó, és főleg  békés. Szeretek itt lenni. Otthon érzés, bár fogalmam sincs hol lehetek.
Talán el kellene indulnom a  malom felé, hátha lakik ott valaki. Amerre csak a szem ellát minden a maga legszebb, legpompásabb formájában mutatkozik meg. Egy azon évszakban ez nem lehetséges.... azt hiszem....
Nem tudom miért ez jutott eszembe....
De nem baj. Gyönyörű a hely, és itt akarok maradni. Nem hiányzik semmi, nem tölt el félelemmel, ha itt ragadtam esetleg....
Olyan mintha valami muzsikát hallanék, de nem valahonnan szól a hangja, hanem itt van a fejemben, ami lehetetlen, mert én ezt a dallamot még sosem hallottam, de lágyan szól, kellemes. Valami dob, meg fúvós, meg nem is tudom mik szólalnak meg benne, és nem is lényeges, csak szóljon. Békés - ez a pontos megfogalmazása. És haladok szépen lassan a malom felé. Most vettem csak észre, hogy mezítláb vagyok, ami fura, mert normális esetben nem szoktam. Most kimondottan jó érzés, mert a fű puha és könnyű rajta a járás. Nem sietek, tudom, hogy nem kell. Nem látom a napot. Tényleg - akkor mi adja ezt a fényt?? Hol a  nap?? De semmi az égen...sehol.  Ez tovább nem is kérdés számomra, csak élvezem ezt a világot, bárhová is kerültem.
Haladok a malom felé, szép lassan közeledek, nagyok kellemes építménynek tűnik. 
Nem tudom megállapítani miből építették. Téglából? Kőből?....semmi nem látszik rajta, bár régi épületnek mondanám, ha otthon lennék, de nem ütött -kopott....
Csak érzem, hogy régi.
A fű itt magasabb, nem kell lehajolnom, hogy elérjem, ahogy sétálok bele-beleakad a kezembe egy-egy hosszú fűszál. Nem láttam bogarakat sem. És itt megváltoztak a virágok is. Mintha nemesebb és nagyobb fajta lenne mind.
Közeledik a malom.... hamarosan bekopoghatok az ajtaján. A színe megváltozott valahogy, most inkább fehérnek tűnik. Barátságos épület. Vajon malomként működik?...
Még vagy tíz-tizenöt lépés és ott vagyok...

....kinyílik az ajtaja....eddig nem is láttam, hogy ott van egy ajtó....
Valaki kilép rajta..........
Szép nagy szalmakalapja van. Kedves, öreg arcú ember. Úgy száz évesnek mondanám, de biztos vagyok benne, hogy attól sokkal több, bár alig látszik hatvannak.  Enyhén napszítta a bőre, fehér az a kevés haja, ami kilátszik a kalap alól. Valamit mond.... Nem is, inkább kérdezett valamit. De nem értem, nem az én nyelvemen beszél! De nagyon barátságos  a hangja és a kézmozdulat....nem értem, de érzem, hogy barátságos akar lenni. Megfordul, egy pohár, vagy inkább kupa- féle forma van a kezében. Mond valamit és felém nyújtja. Elfogadom.
Belenézek, azt hiszem tiszta víz van benne. Megkóstolom: valóban friss, hideg víz. Selymes, cseppet sem kemény , és biztosan nem is klórozott!
Finom.
Azt hiszem azt kérdezi kérek-e még egyet. Megrázom a fejem. Ismét kérdez valamit, azt mondom nem értelek. Erre aprót meghajol és azt mondja a kezét a mellkasára téve, hogy "Einthon". Tehát ez a neve.  

Én is hasonlóképpen cselekszem, meghajlok és mondom a nevem. Mosolyog. 
Aztán félrelép az ajtóból és mutatja, menjek be. Minden mozdulata kedvességről és szeretetről árulkodok. És ez átragad rám is. 
Bár nem ismerlek, de tudom megbízhatok benned és már most a szívembe zártalak. 
Jesszusom ezt én mondom???

 Megbízom benned????? Én??!!?? Soha, senkiben.....vagyis ebben sem vagyok már biztos. 

Belépek hát a malomban. Kellemes az idő odabent. Nincs dohos szag ( valamiért arra számítottam ), kellemes félhomály van, de nem a sötétebbik fajta, csak nincs erős fény, mint kint.  A zene innen jön, de nem tudom megmondani pontosan honnan. Székkel kínál és miközben kényelembe helyezem magam, valamit folyamatosan mesél.
De nem értelek, ne haragudj!  Nem haragszik, és csak mondja tovább. Az egész olyan ismerősnek tűnik, és mégis oly távolinak, ismeretlennek.
Aztán egyszer csak érteni kezdem a beszédet....nahát!  Ez nagyon meglep... De figyelek, mert az elejéről lemaradtam.
Valami nagy sárkányról beszél. Mintha azt mondaná, hogy az enyém és haza kellene vinnem, mert félnek tőle az itteni népek.   
Itteni népek?... Senkit sem láttam errefele...  házat sem, csak a malmot.  De nem kérdezek, kicsit elálmosodtam. Ő mesél tovább. 
Valamikor, amikor még itt éltem, én idomítottam a sárkányokat, nekem fogadtak szót. És amióta elmentem nem tudnak velük mit kezdeni. Ugyan nem bántottak senkit, de nem szeretik, ha szabadon kószálnak. És arra kér, ha megpihentem, akkor menjek és rendezzem el azt az egyet, amelyik most is itt van valamerre.
Jó, majd ha pihentem megyek....
Megint hallottam a surrogó hangot.  Most már tudom, a sárkány lehetett.
A szemem félig csukva van már, de még látom, hogy bejön egy fiatalabb férfi is, valamit mond neki az öreg, amaz rám néz.  Ismerem.... de most nem tudom megmondani honnan. Mond valamit.... a nevemen szólít.... tehát ő is ismer....
De most fáradt vagyok, pihennem kell, majd ha felébredtem, akkor megkérdem: kicsoda is ő valójában...
Szép lassan csúszok bele az alvásba, már nincsen testem, könnyű vagyok és a muzsika is felerősödött... Hallok mindent tisztán, de nem zavar, kellemes. 
Mintha emelkednék, zsiborgok; ám nem félek, mert tudom ez a természetes. A tudatom közli, amiket kell. Otthon vagyok, ismerem ezt a helyet, tudom mi a dolgom. Maradnom kell, most már biztosan tudom, nekem itt van dolgom, még ha sárkánnyal kapcsolatos is az a dolog. 
A szívem kalapál, a tudatom bólogat, helyesel, valamit mondanom kell valakinek, de nem látom az arcát pontosan, tisztán. Azt sem tudom mit kell elmondanom, csak egy érzés, ismerem, tudom,de hogyan??

....és kinek is??.....
Rá kell jöjjek, mert nagyon fontos lenne!  Valami ezt mondja odabent és arra a tapasztalat szerint : hallgatnom kell! 
A zsibbadás nem múlik, erősödik. 
Tudom az érzést....ezt kell elmondanom, ez az üzenet....és a lényeg, hogy  ÉN VISZEM A HÍRT!

Keresek... ..........keresnem kell!!!......... folyton és türelmesen, mert meg kell találnom.
Az üzenete nálam van, oda kell adnom annak a valakinek....

2011. június 9., csütörtök

A barátságról...

Manapság sitty-sutty köttetnek barátságok. Többféle minőségben megtalálhatjuk őket magunk körül. Van érdekbarátság, munkahelyi barátság, gyerekbarátság, kutya-macska barátság,  futó barátság....stb. Rengeteg féle van belőle. Csak jönnek és egyszer csak elmúlnak, Azt mondják, ennyi fért bele, kiforrt, kiégett, mégsem az volt. A gyerekek között még jobban rétegeződik a fajtája szerint. Naponta hallom a fiaimtól, melyik nap ki lett a "barátjuk", és azt is amikor már nem is az....


Persze vannak árnyalatok, de azt nem barátságnak szoktam hívni. Ilyen például a haverság. A munkahelyi barátság is csak odabent szokott működni, legtöbbször nem is kerül ki a civil életbe, és van, hogy érdek húzódik mögötte, vagy a sok nem jó közül, a kevésbé rosszat választjuk.
Meg az ismeretség, ami talán nem is azt jelenti, hogy ismerem, csak láttam, tudom ki az illető, találkoztam már vele. De nem barátság!

Úgy vélem, a barátság az sokkalta mélyebb, tartósabb - tán örökké tartó dolog. Van, hogy az első pillanatban tudod, egy mosolyból, egy szempárból, egy szóból, hogy megtaláltad - ez nagyon ritka az életben.
A másik esetben,  lépésről-lépésre alakul ki.  Apránként és finoman.  A lelkünkben, a szívünkben érezzük azt a valamit, amitől egyre szebb érzést vált ki belőlünk a  másik közelsége. Azt mondják jóban-rosszban köttetnek az igaziak. Főleg a rosszban ismerszik meg ki-kicsoda mellettünk. És amikorra biztossá válik ez az érzés, már olyan közel is vagyunk a másikhoz, mint saját vérünkhöz! Azt mondják, az igazi barát egy lélek - két testben.
Nincs is jobb egy igaz barátnál ! .....talán csak egy igaz barát csokival ... :))

És ezzel rengeteg érzés jár! A legfontosabb a szereteté, amit akkor is érzel, amikor napok óta nem látod, de ha eszedbe jut, az ezzel az érzéssel párosul. Meg a hülyeségek, a vidámság, néha a szomorúság, az együttérzés... 
Aztán ott van még az aggódás! Az a második legerősebb . Ha nem tudod mi van vele, nem elérhető egy ideje, és elkezdesz aggódni, hogy mi is lehet vele, csak nem történt baj!!! És a megkönnyebbülésé.... na az a felszabadító érzés igazán! oké... minden rendben van!  A barátság egy csoda..... amikor repül az idő a társaságában, amikor azt érezzük, hogy már ezer éve ismerjük egymást....
A barátság arról ismerszik meg, hogy szavak nélkül is értjük egymást, hogy  külső szemlélő nem tudja min nevetünk hangosan, de idebent, mintha valami folyamatosan csiklandozna...
A barátság az, amikor nem teszünk semmi különöset, de később rájövünk, mennyire különös volt az az idő, amit együtt töltöttünk.
A barátság az, amikor elébe teszed a darabokra tört szívedet, amit akkor finom kezek összeraknak, kiválogatják, amit érdemes belőle megtartani, a maradékot pedig észrevétlenül a széllel elengedik.
A barátság az, amikor tudod a másikról, hogy közel sem tökéletes, de pont így szereted, a hiányosságaival és a csodáival együtt.
A barátság az, amikor tudod, hogyha valami baklövést követsz el, van melletted valaki, aki majd biztosan figyelmeztet, és segít a megoldani a problémát.
A barát megtalálása nem lehet véletlen. Az utadba sodorja valami végtelen erő, okkal kapod meg őt. A barátság okán...


A barát az, akivel a reggeli órákban kiülsz a téren egy padra, nézitek a semmit - és arról is tudtok beszélgetni.
A barátság a lélek legfontosabb gyógyszere. Mindig tudja, milyen bajra mit kell adnia, és mindig használ.




Amikor csupa rossz hírt hallasz, amikor az ég aggasztóan sötétlik, amikor a szél jegesen fúj rád, amikor gorombák az emberek veled, és a szekrényből az összes csoki is elfogyott már,  és akkor az egyetlen vigasztaló gondolat az marad, hogy van egy olyan barátom, mint ő.
A barátság az, amikor rád néz őszinte, szerető  mosolyt látsz a szemében.


....és hogy még mi minden jellemzi a barátságot? Mindenkinek más talán, de mégis ugyanaz! A  feltétel nélküli szeretet talán....

Valami bölcs ember azt mondta:

                                              "A barátok közötti legrövidebb út az ölelés."

...szerintem van rövidebb is!

                                                     (...megtaláltam....)


      :)

(A szövegben mástól vett idézetek is találhatóak!)