Vagy a Halloween, amerikaiasan. Nem az én ünnepem, de szeretem a vele járó tennivalókat, a tökfaragást, a fekete macskát, a boszikat, a műpókhálót, a rengeteg gyertyát - jó buli.
De a halottak napjával nekem problémáim vannak. Bár itt is vannak boszorkányok (mindjárt itt a szomszédomban is van kettő), meg fekete varjak (na abból is károg néhány a környezetemben), és vannak hozzá gyertyák. Meg temető...
Gyermekkoromban még azt tanították szüleim, hogy a halottak napja a halottainkra való emlékezés ideje, akkor kell kimenni a temetőbe, akkor kell emlékeznünk, akkor vannak kötelességeink eltávozott szeretteinkkel. Én ezt már akkor sem szerettem, mert nem értettem, hogy miért van erre az egészre, egyetlen egy nap kinevezve?!
Nekem Húsvétkor is eszembe jut a nagyikám, születésnapokon is sajnálattal veszem tudomásul, hogy ezt nem érhette meg, és bizony akadnak egyszerű hétköznapok, amikor egy illat kapcsán, egy kép miatt felemlegetem Őt. De legritkábbak a halottak napján...
De a lélek az szabad. Bárhol lehet körülöttem.
A szellemük szabad...
És az emlékük nem csak a temetőben van velem, nem csak ott lehet felidézni a szellemüket, hogy milyenek voltak, mit adtak nekünk, mire tanítottak!
Én főzés közben is szeretettel meg tudok emlékezni a felmenőimről.
És - ahogy a kert is - ez szép lesz ettől.... Nem szomorú, mert az emlékeim vidámak többnyire. Persze az elvesztésük fáj, de az emlékek, amiket itt hagytak, a szeretetük, amit kaptam tőlük, vagy a tanításuk, az kellemes és szép emlék, és legtöbbször vidám is. És csak egy pillanatnyi szomorúság ér, mert a szeretet hamar elűzi a sötétséget, a bánatot.
Ezek a napok egy mesebeli kertet teremtenek nálam, esténként a meleg szobából ha kitekintek, csodálatos fények látványa tárul elém, és vidám emlékekkel idézem föl a nagyszüleimet, a barátokat, hozzátartozókat, akik valahonnan biztosan látják azt, amit én.
Voltak, akik megszóltak ezért, hogy nem adom meg a tiszteletet ahogy illik...
De én sem ítélem el őket! Mindenki úgy gyászol, ahogy akar, szabadon.
Igaz, én nem gyászolok... Azt megtettem akkor....
Én emlékezem!
És így nem bánat és fájdalom lakozik a lelkemben, hanem a szeretet, a kedves emlékek.
Nem egy elhunyt képe, egy temetés jut eszembe, hanem egy nevető arc, egy levendulaillatú vállkendő, egy finom vaníliás süti illata. Egy humoros megjegyzés, egy tanítás, egy bölcsesség, ami csak egy adott személyhez köthető....
Hát nem szebb így?
Sosem hittem, hogy a nagyikám azt szeretné, hogy zokogva jusson eszembe. Biztosan a mosolygós emlékeket kedvelné ő is, és a nevetésemet nézné szívesebben.
Tehát ma mécsesek gyúlnak nálam este mindenfelé. Mert eszembe jutottak . . .
Ne felejtsétek el: hagyjuk meg egymásnak a gyászt, vagy az emlékezést - ki, hogyan szeretné.
Tartsuk tiszteletben a másik érzéseit, adjuk meg a tiszteletet nekik, és ne ítélkezzünk senki felett!
Ez az egyik legalapvetőbb jogunk, amit illik tiszteletben tartania mindenkinek a másikkal szemben.
A béke és a szeretet legyen veletek ezekben a napokban.
