Magamról

Saját fotó
Pécs, Baranya, Hungary
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle... Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. ... Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik..." (Hamvas Béla) Én ebben hiszek.... Akinek van -adnia kell! Ha nincs is semmid, van szeretet a szívedben -hát adj belőle! Van mosoly a lelkedben -hát osztogasd bőven! Van segítő szándék benned -hát segíts! Mindenkiben van valami jó, amit megoszthat másokkal - hát tegyétek!

2013. január 23., szerda

Kudarc, vagy tapasztalás?

Kudarcba fulladtam.....
Azon igyekezetemben, hogy mindenkit szeressek.

Rá kellett jöjjek  -1,5 év után - , hogy nem lehet mindenkit szeretni! Próbálkozni lehet, sokáig úgy is éreztem sikerült, de kiderült számomra, hogy ez teljességgel lehetetlen. Hogyan szerethetnék olyan valakit, akinek többnyire csak ártó szándéka van felém, természetéből adódóan? Hogyan is tudnék szeretni egy anya/testvér/gyermek gyilkost?  Vagy csak egy olyan embert, aki teljesen semmibe vesz, aki kihasználva abbéli tudását, hogy mire vagyok érzékeny, azon a ponton szúrja belém mérges fullánkját? Hát nekem nem  megy a szeretet ezek felé az emberek felé. 

Akiket viszont szeretek, őket nagyon és őszintén, teljes valómmal. És kicsi vagy nagy szeretet meg nincsen...
Mert vagy szeretek valakit, vagy nem! Így hát maradnak, akiket nem tudok, de igyekszem elfogadni őket is, úgy ahogy vannak.
Elfogadni lehet. És ha már el tudjuk fogadni a másikat az összes tulajdonságával együtt, akkor rendben leszünk. Persze ez sem sikerülhet minden esetben, de ha legalább megpróbáljuk néhányszor, az is sokat jelent! 
Emberek vagyunk, nem Istenek, és nem bölcs tanítók, akiknek ez már remekül megy.... vagy nem ;)

Elfogadom a másságot, ha nem erőltetik rám magukat, elfogadom a fogyatékkal élőket és természetesen szívesen segítek bármikor, elfogadom a rossz természetet, de kerülöm, amikor előjön, elfogadom amit csak tudok a magam módján.

És igyekszem elfogadni magamat is.... olyannak, amilyen vagyok!  És ez megy a legnehezebben! Milyen érdekes... Pedig megszokhattam volna magamat a 43 év alatt, a rugalmatlanságomat, a dacosságomat, a rossz és jó tulajdonságaimat. De ez sem megy mindig, így viszont megértem azokat az embereket, akik engem nem tudnak szeretni, de megpróbálnak elfogadni, és hálás vagyok nekik, mert legalább megpróbálnak elfogadni! Nem könnyű feladat, erőt és energiát fordítanak rá. És ezt én tisztelem!

Lassan helyére kerülnek a dolgok, talán sikerül rendezni ezeket a gondolatokat.
Esélyem van arra, hogy jobbá váljak - élni akarok ezzel az eséllyel!


Ölelek mindenkit:

egy Vacsuti, innen a szomszédból