Magamról

Saját fotó
Pécs, Baranya, Hungary
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle... Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. ... Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik..." (Hamvas Béla) Én ebben hiszek.... Akinek van -adnia kell! Ha nincs is semmid, van szeretet a szívedben -hát adj belőle! Van mosoly a lelkedben -hát osztogasd bőven! Van segítő szándék benned -hát segíts! Mindenkiben van valami jó, amit megoszthat másokkal - hát tegyétek!

2019. május 2., csütörtök

Nem számít....

Alapjában véve optimista vagyok.
Jó kedélyű, vidám és humoros(?). Nem vagyok haragtartó, kivéve ha szándékosan bántanak.
Bánkódni sem szoktam sokáig a dolgokon....
Most mégis sikerül...
Az elmúlt 5-6 évben, amikor a baráti társaságból időnként 1-1 barát kórházba került kisebb-nagyobb bajokkal, és én mindig ott voltam velük... nevetve azon, hogy lám-lám, én vagyok krónikus betegséggel ellátva és mégis én járok látogatóba az egészséges barátokhoz... Ez akkor olyan viccesnek tűnt, tényleg felemlegettük időnként... a sok nyugger... meg rehabos... :)

Aztán történik valami... Észre sem veszed, és eltelik úgy 2 hét is akár, hogy nem beszélsz ezzel, meg amazzal, mindenki keresi a boldogságát,  hajtja a munkát, vagy csak élvezi az életet...  Ez addig nem is lesz szembetűnő, amíg nem történik valami olyasmi, ami megkívánná a jelenlétet. Amikor jólesne a segítség, a jó szó, egy mosoly, egy megnyugtató hang... hogy nem lesz semmi baj.
Nem lesz.
Tudom.
Mert engem elciánozni sem lehetne, és az ördög is egy pár órán belül visszahozna, ha el is vinne. Volt már erre is példa :))
Aztán amikor mégis történik egy kis baj, és beleállsz egyedül, és nem keres senki, hogy elmondd neki: félsz...
...akkor megint átértékelsz.
A halálfélelem nálam nem játszik, de a kellemetlenség, a fájdalom, a rossz közérzet tud annyit keseríteni a hozzáállásodon, hogy kellene az a kéz, az a hang, az a mosoly. De nincs. Nem ér rá. Nem is tudja, hogy szükség lenne rá...
Persze -mondhatná bárki - hisz nem is tudta!
És akkor átgondolod, hogy annak idején... én honnan is tudtam???
És a válasz triviálisan egyszerű: mert jelen voltam! Én, akkor, ott jelen voltam. Nem a véletlen, nem egy csoda segítségével, hanem mert jelen akartam lenni, mert számított, hogy ápoljam a barátságot, a kapcsolatot, és ez anélkül nem működik... mert elmúlik... kiüresedik egy idő után.

És akkor állsz itt egy ilyen érzéssel, és fájdalommal tölt el, keserűséggel, mert azt az érzetet kelti benned, hogy NEM SZÁMÍTASZ!  és ezt az érzést nagyon nehéz felülírni, amikor még tart a félelem, a rossz közérzet, a fájdalom...

....és csepeg az infúziód még órákon keresztül...





2019. április 20., szombat

Húsvét - 2019.


Mindenkinek áldott, boldog és vidám ünnepet kívánok. Legyen benne sok öröm, sok mosoly és nevetés, napsütés, szeretet, együtt töltött idő.... 




2019. február 23., szombat

Légüres tér....

Tudom sokan követitek Dóri életét, rengetegen aggódtok érte, segítitek a csendes szeretetetekkel, imáitokkal, támogatásotokkal mindenféle módon.
Ezekben a hetekben sok kérdés jött/jön felém, hogy mi lesz? - hogyan lesz?...
...hát nem tudom ... :(

Pontosabban: semmi biztosat nem tudok.
Azt tudom, hogy ahogy eddig is, mindent meg fogok tenni, hogy a helyzete rendeződjön és az Isten mindig az utamba sodorja azokat az embereket, akik ebben kapcsolataikkal, ismeretségeikkel támogatni tudják ezt az út és helykeresést.

Sokan kérdeztek a Dóri házról és még többen Barbaráról...
Előbbiről szintén nem tudok mit mondani, Barbaráról pedig továbbra is azt mondom, amit eddig is mindig. Mélyen tisztelem azért, amit ezekért a gyermekekért és a családjaikért tett! Elsősorban, amit Dóriért tett. 
Mert nem volt kötelessége. 
Nem volt feladata ezt vállalni. 
Akiknek a kötelessége lenne, félreálltak, elmentek és élik a maguk életét - nem minősítem, nincs értelme, felesleges idő és energia pocsékolás.
Amivel Barbarát vádolják... nem tudom igaz-e, nem tudom így történt-e, nem voltam ott, nem tudhatom.
Ahogy Ti sem!
Az ártatlanság vélelme kellene, hogy működjön nála is, nem csak akkor, amikor minket vádolnak valamivel. Gondold bele magad a helyébe... Amit a TV mond - NEM SZENTÍRÁS! Amit a sajtó ír - nem szentírás! Az csak a nézettségről és a lapeladásról szól.... Tudjuk mind, mégis azonnal az olvasottak után akasztani akartok...
Majd a bíróság dönt.

És amíg a figyelmeteket ennek az ügynek szentelitek és fortyogtok rajta, dühöngtök miatta, tele haraggal és gyűlölettel, irgalmatlan energiákat fordítva erre az véleményformálásra, a lényegi részéről teljesen megfeledkeztek: a családokról, akik emögött maradtak és a gyermekekről.... Dóriról...

Dóri jelenleg a gyermekklinikán van elhelyezve (egy KÓRHÁZBAN!), és látja, olvassa és hallja mindazt, amit  ti gondoltok, leírtok, úgy, hogy nincs teljes képetek az ügyről. Fáj neki minden szó. 

Ő, a kis okos, gyermeki fejével nem érti, hogy amikor összefogás kellett... miért nem volt ekkora zaja?!
Amikor a megértés, a segítség kellett... ez a sok ember, aki most előkerült... hol volt?

Ez a kislány ott ül egy kórházi ágyon ... a BIZONYTALANSÁG földjének a kellős közepén... a 12 kilójának teljes súlyával lebeg egy légüres térben... mozdulatlanul... És azon morfondírozik, hogy nincs jövője, nincs élete, nincs lehetősége. Ám amije van, azt szívesen odaadná bárkinek: a bizonytalanságot, a félelmeit, a magányosságot, a fájdalmait, az elkeseredettséget. Keserű mosollyal viccelődött velem a minap: "hajléktalan lettem..."
Nincs szörnyűbb és szívszorítóbb annál, amikor egy teljesen pozitív életszemléletű gyermek elkezd a halál gondolatával foglalkozni :( 
Amikor elhagyja a száját, hogy "Jobb lenne meghalni!" - mert akkor nem okozna gondot senkinek és nem szenvedne olyan történések miatt, amikről nem tehet!
Dórinak eddig voltak álmai, tervei! 
Többek között az is, hogy segítsen egy olyan intézményt működtetni, mint a gyermek hospice, pont azért, mert ő TUDJA, mennyire létszükség ez az intézményi forma! Dóri magántanuló - a Széchenyi diákja. Azért tanul - kiváló tanárai segítségével -, hogy az érettségi után dolgozhasson, pénzt keressen, hogy a saját életét menedzselni tudja. Ő el tudta magát képzelni felnőttként, hogy a hospice házban dolgozva, sorstársainak teremtse meg az ellátáshoz szükséges javakat, támogatókat szerezzen, mert ki más lehetne nála hitelesebb?! Dóri rendkívüli intelligenciával bír, tele szeretettel, segíteni akarással. Olyannyira, hogy a közelmúltban az összegyűjtött ki forintjait el akarta velem utaltatni egy ismerőse operációjára... 
Ennek a csodálatos kis embernek az elhelyezése, ha betöltötte a 18. életévét, a lehetetlent súrolja! Eddig maradhat a klinika ellátásában, de idén november 24.-én felnőtté válik (papíron), el kell hagynia az intézményt. Ám rendkívül egyedi és speciális ellátású személy lévén a továbbiakról még az ebben dolgozók sem tudnak mit mondani. És természetesen nem szeretne távol kerülni tőlem, és Pécstől, mert ezt a helyet érzi az OTTHONÁNAK...
Kórházi ellátást nem igényel, mert NEM BETEG. 
Felnőtt hospice....?    ... nem haldoklik -csak annyira, mint te, vagy én...
Szociális otthonokban nem tudják fogadni a lélegeztető gép és a speciális ellátási igény miatt...
Bekerül egy felnőtt ellátási rendszerbe a 12 kilójával és a 6 éves forma méretével... Már tapasztaltuk... a felnőtt ellátásban használt eszközökkel nem is tudják ellátni, a méretei miatt... 
Furcsa paradoxon van minden téren körülötte. Ilyenkor szokta mondani, hogy ő bizony egy UFO, mert ilyent még nem láttak....

Falak - falak és falak mindenütt.

Most nem kérek kérdéseket, hogy NEM LEHETNE....? NINCS MÁS MEGOLDÁS?... TÖRVÉNY...? stb...

Most nincs szükségem laikusok tanácsaira, a fotelből okoskodókra, mert nem ismerik a helyzetet , az állapotát, az ellátási igényét, stb.

Most nincs szükségem a véleményekre sem.

És a támadásokra különösen nincs szükségem....

Amire szükségünk van, az az elfogadás és a megértés, mégpedig úgy, hogy mi szülők ezt tanítsuk meg a gyermekeinknek! Mert ők fognak és mernek is majd (helyettünk!!!!!) lépni és tenni!
Amire szükségünk van, az a szeretet és semmiképpen a gyűlölködő, szennyet fröcsögő megnyilvánulásokra. Nem csak mi olvassuk, halljuk, hanem 120 másik család is, akiknek most hasonló problémái vannak....
Amire szükségünk van, az az emberség és az együttérzés. Bármilyen hihetetlen, nem kell mindig anyagi javakban gondolkodni, a legtöbb esetben a jó szó, a kedvesség és egy mosoly a segítség! Most csak az...

Ami történt az már a múlt része. Ragozhatjuk, ki-ki szellemi szintjének megfelelően és intelligenciájához mérten. 
Itt és most a jelent kell kezelni, megoldani, szebbé és élhetőbbé tenni egy kisleánynak, aki nem érti, hogy miért ezt kapta a sorstól? Ezer és millió kérdést fogalmaz meg naponta, hogy mit vétett? Mit követett el, amiért neki ez jár??  Miért ez a betegsége? Miért nem kell a szüleinek? Miért nem kell a testvéreinek? Miért nem kell senkinek?
És nincs válasz.... Nálam ezekre a kérdésekre nincs válasz....
A MIÉRT-ekre nincs!
Csak a HOGYAN-ra koncentrálhatok.
Lesz megoldás. Csak az nem biztos, hogy a megfelelő...

Dóri állapota romlik, ezzel tökéletesen tisztában van ő is. Tudja, hogy nem fog valami csoda folytán egyszer csak felállni az ágyról, hogy mehetünk biciklizni... vagy lovagolni... vagy táncolni.
Vagy csak simán: mehetünk....

Koránt sem biztos, hogy az én álláspontom a jó, az igazi. Nem kell velem egyetérteni. 
Ami most történik Dórival AZ VAN. 
Pont. 
Feladat, amit meg kell oldani.
De legalább ne legyek elgáncsolva, akadályoztatva, megalapozatlan véleményekkel és hozzá nem értő okoskodásokkal terhelve.
Mi emberek szeretünk azonnal véleményt nyilvánítani, egy apró részlet után ítélni. Kényszert érzünk ezt a vélemény megfogalmazni és tudatni a többiekkel mindenáron. Lám éppen ezt teszem én is.
DE NEM VALAMI ELLEN TESZEM, HANEM VALAMIÉRT, VALAMI MELLETT!
Kicsit le kellene ülni... elgondolkodni ezen a történeten. És ezt az oldalát látni- nem csak nézni! - ennek a történetnek. 
Látni...
Érezni. Kicsit csendben kellene maradni, hogy ebben a hatalmas ricsajban meghalljuk annak a szavát, akiére tényleg figyelni kellene. Kicsit ideje lenne gondolkodni... A kivont kardokat vissza kellene dugni a hüvelyébe, mert béke van! Harcolunk, háborúzunk itt össze-vissza, de ez csak vakok vagdalkozása. 

...bele kellene nézni egy kislány szemeibe... csak nézni, és felfedezni benne az életet. Meglátni benne a vágyait, a terveit, az élni akarást, a tenni akarást! 
Meglátni benne a táncát, ahogy lóra ül, ahogy úszik a tengerben, ahogy biciklizni indul, ahogy sétálgat a mezőn. 
Meglátni benne, ahogy vesz egy igazán mély levegőt - az orrán keresztül, majd jó hangosan kifújja azt...  
Meglátni benne ma a fájdalmat, a mérhetetlen rettegést, a bizonytalanságot, ami elszippantja belőle azt az erőt, amitől jól van és működteti.
Meglátni ma benne a csalódottságot, a félelmet...
És utána azt mondani neki, hogy minden rendben lesz! Hittel és őszintén, bizonyossággal és erővel, mosolyogva.

Dórival mi mindig is tiszteltük más érzéseit, véleményét és ennek megfelelően tiszteletben tartottuk a másik embert. Ő is adományozott rendszeresen, és támogatta a maga módján, akinek éppen szüksége volt erre. Nagyon vigyázott rá, hogy ne bántson meg senkit se szóban, sem cselekedetben. Persze ez néha nem sikerül...
Kértünk és köszöntünk. Egy jól működő "rendszert" sikerült kialakítanunk neki és a környezetének.
Amibe most belecsöppent, az számára olyan, mint  a Gyűrűk Urában az orkok földje.

De egy dologban teljesen biztos vagyok: nem adom fel
És nem fogom hagyni, hogy ő feladja - bár mostanra a határát súrolja... 
Ott van benne az erő, csak a félelem nagyobb teret foglalt benne, mint szabadna...





Köszönöm, ha elfogadod és tiszteletben tartod az olvasottakat - nem kérek véleményt, sem tanácsot, van belőle elegendő a padláson. 
Csak a megértésedre és az elfogadásodra van szükségem most...



2019. február 13., szerda

..."Mert most még itt vagyok!"...

Varga Ibolya:    Testámentom


 Figyelj! – ha egyszer meghalok,
Elfújok néhány csillagot
Mint tortán a gyertyát
Hát csak ne sirassatok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Némák legyetek, s szótlanok
Ha temettek, ne földeljetek
S szóval ne méltassatok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Könnyek nélkül búcsúzzatok
Ha ismertetek, megértitek
Ha nem, minek hazudjatok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Három edénybe rakjatok
Szétosztván az isteneim között:
Gyermekeimnek adjatok


Figyelj! – ha egyszer meghalok
Ők érteni fogják, mire gondolok
És ott adnak a szélnek engem
Ahol a leginkább boldogok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Vidámak legyetek, s boldogok
Örvendjetek a tudásért, hogy
Én már jó helyen vagyok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
És látsz egy fekete párducot
Smaragdszemében ott ragyog:
Valahol én is ott vagyok

Figyelj! – mert egyszer meghalok...
De most kellenek a szép napok
A törődés, a tiszta gondolat
Őszinte szeretet, társ-tudat.

Mert a szívem még – hallod?
Még eleven, még dobog,
Most kell, hogy szeress
Mert most még élek,
Most örülök a virágnak, ha kapok
most még... - figyelsz rám?
– Mert most még itt vagyok! 




2018. december 17., hétfő

A fény árnyékában...


Tudod, vannak ezek a világítótornyok…

Amik fényt hoznak a sötétségbe…. világosságot gyújtanak… utat mutatnak…

Miközben ellenállnak viharnak, veszett szélnek, dühöngő hullámoknak, vagy az égető napnak.
Ám a fényük nem homályosabb sem viharban, sem szélben. Kitartóan ott állnak, ahol a helyük van és töretlenül teszik a dolgukat… Mit sem számít, hogy a jégeső koptatja a falaikat, itt-ott leveri a vakolatot, hogy az eső áztatja, a hideg dermeszti, vagy a szél tépi őket. 

Érzik. Megszenvedik persze ők is. De a fényük… az ragyog tovább, mert ez az életük, ebben van az erejük! Ezért azok amik. Fényhozók, útmutatók.

Vannak ilyenek az emberek között is… Te is ez vagy Tonchi. Sokaknak.
S bár téged is tép a szél, dermeszt a hideg és csapkodnak a dühöngő hullámok időnkét, mégis ott állsz érthetetlen módon kősziklaként és mész tovább makacsul, kitartóan. Megdöbbentő akarással, felfoghatatlan kitartással, csodálatos erővel. Hajt valami belső tűz, tele vagy szeretettel és örömmel, az adni akarás késztetésével, önzetlenséggel és reménnyel…

Reménnyel… pedig fel is adhatnád. Mint most is. Ahogy a padlón vagy.
Mert éppen térdre kényszerített valami magasabb hatalom. Ám ezt az állapotot is arra használod, hogy ha már ott vagy éppen, akkor a térdeplés pont megfelelő pozíció egy imához, ha leültettek, akkor az pont megfelelő idő a gondolkodáshoz, és tervezéshez. A jövő tervezéséhez…
Ismerlek a legelső pillanattól kezdve… 
Nem tudom miért kaptalak az életembe, de nem is a miértje számít!
Ajándék vagy.
Tudom mekkora szeretet van benned, és azt is mekkora szeretetigényed van. Amit nem kaptál meg az apádtól, a testvéredtől, vagy más családtagodtól – mert az lenne az elsődleges, a legfontosabb egy ember életében- azt megpróbálod megszerezni másoktól. És tudod Barátom, minél többet kapsz idegenektől, annál többre lesz szükséged, mert azt mutatja meg neked, hogy mennyire egyszerű szeretni… És ettől válik érthetetlenné, hogy akitől az életet kaptad, miért nem tud…

Nem vagy tökéletes… ahogyan senki sem az. De mindezekkel együtt mégis az vagy azoknak, akik szeretnek. A szétszórtságoddal, a kedvességeddel, a tanítás tudásával, a mosolyoddal, a hatalmas lelkeddel, a jó szíveddel, a hazafias érzelmeiddel, a dalaiddal, az adás képességével, az elfogadás tulajdonságával – nagyon is szerethető vagy.
Amit adsz magadból, azt őszintén és tisztán teszed, -vigyázd meg ezt a képességed egész életedre! Ritka kincs.
S a boldogságot, amit oly régóta keresel… másban… kívülről várva… -azt most észre kell venni, hogy nem kapod meg más személytől: az benned van! Nem függ egy kívülállótól, legyen bár egészen közel hozzád. Nem ő adja. Hanem te magad… Ott van benned, és néha érzed is, bár láttam, hogy nem tudatosul benned, de amit akkor éreztél....   ott kint Erdélyben, az hatalmas betűkkel írta ki a homlokodra a boldogság létét. Te magad lehet nem láttad, de mi idekintről ragyogóan. És ezt az érzés egy maroknyi csepp gyermek hozta létre benned.

Advent van.
Az elcsendesülés, befelé figyelés és számadás ideje. Téged a Jani odafentről most nagyon határozottan  – mondhatni durván-  leültetett, hogy rákényszerítsen erre a feladatra, de tudom, hogy veszed az akadályt és a feladatod megoldod a magad módján. Bízom benne, hogy tanulsz közben a tapasztaltakból, bár van aki azt mondja, te sosem változol… túl romantikus vagy hozzá.
Tudom miről beszél… mintha tükörbe néznék.
A változások ideje van, tapasztalod és megéled te is.
Nem aggódom érted (csak a gerinced miatt), tudom, hogy neked ez nem „probléma”, hanem megoldandó feladat.
Viszont a Jani ott fent tréfás kedvében van, mint általában… és egy vödör hamuba szórta a lencsédet, mondván válogasd ki végre. Látom jeleit, hogy időnként teszed is... De még nincs meg a fonal…
Abban hiszek, hogy menni fog.
Szeretlek és melletted állok, mert ott a helyem – már tudom. Nem kérdezem a miértjét, a hogyanja érdekel… én ott akarok lenni. 
... a fény árnyékában.



Te vagy a világítótorony. 

Állod a szelet, a vihart, mert megteremtetted hozzá az erődet, kitartasz a hited mellett és tudod az utad.

Kísérlek.





2018. szeptember 14., péntek

Utolsó simítások... - a Dóri sztori- 4. rész

Hát elérkezett ez is.... Vége lett a munkanapoknak, Dóri visszakerült a klinikáról a Dóri házba.
Délután még adott egy interjút a Tv-nek, és a rádiónak is, remélem nem izgult nagyon miatta, mert nem szeret nyilatkozni. Tudod eléggé izgulós ilyen esetekben, pedig nagyon intelligensen megoldja ezeket a feladatokat is.

Megszámolgatta a tőletek kapott euróit (nagy köszönet mindenkinek, aki küldött!), az aprókat, a papírokat, és teljesen képben van már, hogy melyik mennyit ér, lehet ő lesz a bankosunk az utunk alatt. :))))
 
Nézegettem, ahogy számolgat, ahogy beszélget a riporterrel, a rádióssal, Barbarával, és nyoma sincs rajta az izgalomnak, a pániknak, mint rajtam. Ők ketten Rebekával már átérzik az utazás örömét, már terveznek, készülnek, hogy OTT mi lesz.

Nekem a "zabszem sem....." egyelőre...
Még ez a két nap izgalom, hogy rendben van-e minden, hogy ne legyen valami elmaradás, amire nem gondoltam... de mindenre gondoltam!

Murhpy-t megölelgettem, megszeretgettem és megkértem, hogy most kivételesen - menjen az anyjába!  (bocsánat)
Megemelte a kalapját és áttette székhelyét máshová, ígérete szerint minket békében hagy jönni-menni.

A kép Tonchinak készült, mert nélküle sehová...

Megírtam a listákat, bár a fejemben minden megvan, de ismerem magam, ha erre most jön valami nyomás más ürügyén, akkor elszelel minden összerakott fájl, és kezdhetem előröl. De lepapíroztam - minden eshetőségre felkészítve magam.

Holnap elrendezem még, amit kell itthon, és már csak az útra koncentrálok.

Aki jóban van a Janival - odafent- kérem tegye meg, hogy pár jó szót.... az érdekünkben... esküszöm jó voltam... és Dóri is... Sosem árt egy kis plusz segítség egy ilyen hosszú úton.

Tudjatok róla: ezek ketten Rebekával, énekelni fognak, veszettül hamisan. Ezek ketten minket nem kímélve, tréfálkoznak majd a kárunkra. De most megengedem nekik. Sőt: megígérem, hogy képekkel, vagy akár videókkal illusztrálni fogom a tetteiket, hogy ne csak én szenvedjem el a látottakat és hallottakat.

Mindenhonnan jelentkezem majd az utunk során, kérlek vigyázó szemeiteket vessétek reánk!

Köszönet mindenért, a támogatásért, a segítő szándékért, a jó szóért, a szerető gondolatért!

Köszönet és hála a szponzorunknak és a kollégáinak, aki névtelen akar maradni, pedig pont őt kellene még kiemelnem, mert amit tesz... csodával határos!

És a legnagyobb köszönet Gyura Barbarának, aki megálmodta és véghez is vitte Dóriért ezt az egészet!

 

2018. szeptember 11., kedd

Vágjuk a centit - a Dóri sztori / 3. rész

Kedd van...
Azaz mindjárt itt a vasárnap.
Dóri a légúti osztályon várja a napot, ő már érzi, már pezseg, tele elképzeléssel és a várakozás okozta izgalommal. (Senki ne aggódjon: nincs baja. Nővérhiány van és a lélegeztető gépét kell ellenőrizni...)

Néha odahív, hogy -"Gyere, fogd meg!"- közben mosolyog...

Ilyenkor a kis mellkasára kell tennem a kezem, hogy érezzem a szívdobogását... 

És ahogy a kezemet odateszem finoman, egyből el is tűnik a jókedvem, mert az a szív a tenyeremben nem is dobog, hanem hatalmas erővel üt-vág mindent, amit ér... 
Ijesztő, és nem is tesz jót neki, de az élet biztos jele.

És ő most él. 

Nagyonis!



Hétfőn Tonchi barátom elindított egy "zsebpénz" akciót neki, a Szemem Fénye Alapítvány ötletét megtámogatandó, hogy az úton ha valamit szeretne magának (de szerintem előbb akar majd másnak ajándékot hozni...) - akkor ne kelljen matekoznom, hogy mennyi, az annyi.
És tegnap óta érkeznek HArts-osoktól a zsebpénzek hozzá, amiért leírhatatlan hálát és köszönetet érzek. 

Tegnap, hogy kicsit oldja az izgatottság okozta mellékhatásokat is, Tonchi nekiállt vele gombfocizni a világhálón keresztül. Amikor felértem hozzá munka után némi rágni valóval, meg üdítővel, már nagyban játszottak. 
Kérdem tőle: - "Mit csináltok ti ketten, jómadarak?"
-"Tonchival gombfocizunk, de szerintem csal: hagyja, hogy nyerjek!"- válaszolja enyhe sértettséggel a hangjában.


...gombfoci... Nincs külvilág.

Mert ugye kinek-mi a csalás!?... 

Csendben ráírtam Tonchira, hogy ne engedje nyerni, mert pipa lesz, de magyarázatként csupán annyit írt, hogy "csak eleinte, hogy gyűjtsön egy kis virtuális pénzt...."

Jah... az más :)))))))))))))

Megint osztályrészemül a széken ücsörgés művészete jutott, nézni, hogy ezek ketten... 

...még ekkora távolságból is...

Elvesznek kettecskén valahol egy másik dimenzióban. 







Köszönet Nektek, akik segítitek, akik támogatjátok, akik szeretettel követitek a sorsát, akik imáitokkal segítitek, akik ellátjátok, ápoljátok, vigyáztok rá.

Legyen szép napotok Nektek is!