Magamról

Saját fotó
Pécs, Baranya, Hungary
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle... Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. ... Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik..." (Hamvas Béla) Én ebben hiszek.... Akinek van -adnia kell! Ha nincs is semmid, van szeretet a szívedben -hát adj belőle! Van mosoly a lelkedben -hát osztogasd bőven! Van segítő szándék benned -hát segíts! Mindenkiben van valami jó, amit megoszthat másokkal - hát tegyétek!

2013. szeptember 15., vasárnap

Amilyen az "Adjon Isten"....

Szeretem az embereket......

Sok panaszt hallani minden nap, hogy hová tart ez a világ, nincs már empátia, nem kedvesek egymással az emberek, érdektelenség és anyagiasság jellemzi a népet. Biztosan van ebben is igazság.....

Nem olyan rég beszélgettem a barátaimmal arról, hogy meg kell hagyni, a régi népi bölcsességek nem légből kapottak. Sőt! Igenis komoly alapokon, megfigyelésen, tapasztalaton alapulnak, és hozzátéve a bölcsességet, ami egy bizonyos kor után jellemezte a régmúlt emberét, aki még tudott figyelni befelé, kifelé egyaránt. Szóval megállapítottam, hogy a népi mondások, közmondások teljesen jól működnek.
Így azt kell mondjam az empátiahiányos népekre, hogy ez úgy működik: "Amilyen az adjon Isten, bizony olyan a fogadj Isten!" Ahogy én állok az emberekhez, úgy viszonyulnak ők is hozzám.
Ha kedvesen, nyitottan és mosolyogva fogadom a vásárlóimat, bizony kedvesen mosolygó arcok néznek vissza rám!

Vásárok alkalmával olyasmiket tapasztaltam meg, hogy néhány helyen még most is ott állok leesett állal, elcsodálkozva, meglepődve! Az örömtől!
Bármerre megyek, mindig kapok valami ajándékot. Hihetetlen, de így van. Nem feltétlenül tárgyi dologról beszélek, bár az sem ritka madár körülöttem. Vad idegenektől olyan kedvességet, szeretetet, őszinte szavakat (ami nagyon ritka manapság), mosolyt, emberséget.... amivel sokan nem is találkoznak heteken keresztül. Nem firtatom kiben mi a hiba. Csak magamból tudok kiindulni.

Az Ördögkatlanon egy győri nyugdíjas baráti társaság várakozott az asztalom előtt a színházi beengedésre. Nézegették a mézeseimet, majd rákérdeztek dolgokra, szépen elbeszélgettünk. Azután vásároltak is hazára, ajándékba, bár féltették a kalácskákat, nehogy összetörjenek, amíg az előadást nézik, jönnek-mennek. És egyszer csak a hölgy elővett egy aprócska csomagot a táskájából, abból kihalászott valamit és felém nyújtotta: egy gyöngy angyalka volt szárnyakkal, glóriával.... aprócska jószág, ám annál szebbet én még nem láttam! És azt mondta nem tudja miért, de ezt most nekem kell adnia. Meglepődésemben csak annyit tudtam kinyögni, hogy "De miért?" Azt nem tudta, csak, hogy ezt most nekem akarja adni. Megköszöntem, a férje jót mosolygott a megnyúlt képemen, az értetlenkedésemen, hogy miért??. Nagyon örült, hogy megismert, és remélik még összefutunk, azzal szépen elmentek az előadást megnézni. Kifelel jövet már nem találkoztunk, mert addigra mi már úton voltunk hazafelé. Hozzáteszem: nem tettem semmit, csak beszélgettünk.

Kaptam már rézkarcot a Szent Családról egy orfűi nagyon kedves grafikus művésztől, ott sem tudom megmondani a miértjét, csak nekem adta. Azzal indokolta, hogy mert "egy rugóra jár az agyunk", és mert nekem az tetszett leginkább  a munkái közül. Hát hogy is van ez?...

A kézműves kollégáktól isteni házi szappant, mézeskalácsos fülbevalót, eperke nyakbavalót, mézespuszedlit.... Nem tudom miért.... És mellé a barátságukat, az összetartást, szeretetet - ami a legfontosabb számomra.

Aztán ott van a pécsváradi vár csapata. Már a legelső alkalommal, amikor ott vásároztam, olyan szeretettel fogadtak, hogy elmondani nem lehet! Azt hittem tán összetévesztenek a vár királyának leszármazottjával, más magyarázatot hirtelen nem tudtam előteremteni.... Azóta is olyan szeretettel fogadnak, hogy otthon érzem magam, szinte családi körben vagyok... Nem értem itt sem, hiszen nem tettem semmit.

És akármerre megyek, ezzel találom szembe magamat. Próbálok figyelni, meglesni a pillanatot, amikor történik az a valami, ami miatt így történnek a dolgok, de még nem sikerült tetten érni.
Lehet nem is kell.
Tényleg a régi bölcsességben lehet a titok nyitja.
"Amilyen az adjon Isten - olyan a fogadj Isten!"

Hát én bizony úgy döntöttem, szeretem az embereket. Nincs veszve minden, higgyétek el nekem! A jóság ott van mindenkiben, csak elő kell csalogatni. És ennek van egy természetes módja, ami bennünk van (mindenkiben), és csak használni kell.
Ilona azt mondja, "elvarázstalanítják a világot". Igen. Megpróbálják. De megfogadtuk, hogy ezt nem engedjük, mert szükségünk van erre a varázslatra nekünk is, de főleg a gyerekeinknek...

És én nap, mint nap összefutok a varázzsal.
Nem nagy és látványos dolgokat kell keresni.
Elég hozzá egy mosoly, egy kedves szó, kis törődés és őszinteség, odafigyelés.

És ha beleolvasol a népi mondások és közmondások kézikönyvébe, feleleveníted őket, észre fogod venni a mindennapjaidban, hogy ezek működnek. Ott vannak.

...mert amilyen az Adjon Isten! - olyan lesz a Fogadj Isten!

:)

2013. június 25., kedd

Egy gyermek rajza

A minap kaptam egy rajzot. Egy kicsi lánytól.
Csak egy kis tépett papírfecni volt, se egyenes oldala, se nem volt túl nagy sem, éppen egy tenyérnyi.
A szemembe nézett és édesen azt mondta: "nem neked rajzoltam, de neked adom". És úgy tett. 
Kezembe nyomta azt a darab papírt, rajta az ő kesze-kusza vonalaival. Elmosolyodtam és szépen megköszöntem, ahogy azt illik. Kezembe fogtam, hogy meg tudjam dicsérni a művet, de nem értettem igazán mit látok. Csak összevissza vonalak sokasága, a maguk szabad, rendezetlen módján.
Ám egy mosolygós szempár fürkészett, és várta a véleményt. Nagyon nagy bajban voltam, erősen koncentráltam, hogy észrevehessem mit is kaptam valójában. De semmi sem jutott eszembe, és minél jobban akartam látni a lényeget, annál jobban elvesztem.
De nem tehettem meg, hogy megmondom az igazat, hiszen ő tudta mi van a papíron, és várta, hogy örülök-e neki...
És ezt a korosztályt még nem lehet becsapni holmi szellemes jaj-de-cuki-amit-rajzoltál!-lal, hanem elemezni kell, részletekbe menni. Pfúúúúúú.. nagy meleg lett hirtelen.
És akkor ott lehuppantam a földre,  az árnyékba a járdára. Ez tetszett neki, azonnal mellém telepedett.
Hát.... mondtam neki fejvakargatva- egy ideje baj van a látásommal, kicsit megengeded, hogy nézegessem még? Sűrű bólogatással válaszolt, elégedettnek tűnt a válaszommal.

És akkor ott ücsörögtünk ketten, némán a járdaszélen a belvárosban. A szülei a padról kaján mosollyal figyelték, átmegyek-e a vizsgálaton.

Hát nagyon ügyelve vettem újra kezembe a hihetetlenül fontos papírdarabkát és csak nézegettem, forgattam. De nem volt rajta felnőtt szemmel értelmezhető ábra, de még csak valami sem, ami valamihez hasonlíthatna. Bukta volt kilátásban :(

A szempilláim mögül rápillantottam, de ő kitartóan figyelte minden szusszanásom és várta a véleményt könyörtelenül. Nincs mese, színt kell vallanom! És ahogy vettem egy nagy levegőt (amiben a bátorságot hittem) és lassan a szemecskékbe néztem, na akkor - akkor láttam meg, hogy mit is rajzolt a kicsi lány!

A rajzában benne volt a nyári meleg napsütés csiklandozása, a hűsítő eper ízű fagylalt, a szökőkút csobogása, a vizsla játéka. Benne voltak a szelíden beszélgető szülei, a hangoskodva pancsoló gyerekek is, a fák lágy susogása a meleg szélben, a madarak dala, a szellő színe, a levegő illata.... Ott volt feketén-fehéren a város zaja, a székesegyház harangjának mélyen ülő bimm-bammm-ja, a szúnyogok halk zümmögése.  Rajta volt az autók suhanása, egy biciklis csengetése és benne volt ő maga is. ...minden benne volt, csak nem éppen ábrázolva, hanem érzéseket pingálva a papírra.
Benne volt az ő kis lelkének rezdülése, a fény a szeméből, a hajának illata, a maszat az arcáról. Benne volt a szája sarkában ülő mosoly is.
Benne volt ő maga is teljes lényével.... és ezt nekem adta!

Így hát elmondtam neki mit látok a papíron, a szemecskéi izgatottan csillogtak a szavaimat hallgatva, és mire a mondandóm végére értem két kis kezét összefogta és a szívére szorította - ahogy én tettem a papírjával.  

Kicsit hallgattunk utána mindketten, majd felállt és indult... Kértem tőle egy ölelést, hogy viszonozhassam a rendkívüli ajándékot.
Szökdécselve ment vissza a szüleihez, akik kedvesen intettek, szemükben láttam, ismerik jól különleges tündérkéjüket.
Majd felpattantam sárkányomra és hangosan csilingelve köszöntem el tőlük.

Zsebemben ott lapult a rendkívül értékes rajzolmány, amit az irataim között fogok magammal hordani ezentúl, hogy emlékeztessen arra, mit kell tennem, ha nem látom a lényeget!

2013. május 9., csütörtök

Vendéglátásból: ötös!

A  pécsváradi vár egyik rendezvényének "vendége" voltam a múlt vasárnap. Vendéget írok, bár vásározni mentem a portékámmal, de annyira kedves és szeretetteljes volt a fogadtatás mind a várbéliek, az ott dolgozók, mind az ott megismert helybéliek tekintetében. 

Otthon éreztem magam nagyon rövid idő alatt!

Csodaszép környezet, nagyon szépen helyreállított épületek, rendezett és tiszta várkert, fák, virágok, mosoly amerre néztem. Hát kell ennél több?

És rengeteg programmal várják az oda látogatót a szervezők, érdemes elmenni részt venni rajtuk. Pécstől nincs is messze, mindössze 19 km a városka.
Rengeteg a gyermekprogram, csak javasolni tudom mindenkinek!





A kezdeményezés remek, már csak a nézelődő, érdeklődő embert várják a nyitott kapuk. És azt hiszem, aki egyszer betér, rendszeres vendéggé válik ott. 
Az étterem konyháján remekül főznek, megkóstolhattam az ottani szakács úr főztjét is.

Gyertek el, kikapcsolódás, kis ismerkedés, és remek szórakozás vár mindenkit!


2013. április 27., szombat

Az alkotás öröme

...láttál már gyermeket alkotni?
Na nem valami spéci szakiskolában történő vezetett alkotásra gondolok (bár az is nagyon jó), hanem amikor a maga örömére, saját magából eredő érzéseit kifejezi egy gyurmával, ecsettel, ollóval és papírral.... bármivel!
Láttad az arcát?
Emlékszel rá milyen?
Nekem leginkább a saját kisebbik fiam arcocskája jelenik meg ebben a képben, amikor rajzolt: a nyelvével is kanyarította az íveket teljes testét használva a motívum elkészítéséhez. Semmi sem tudta akkor érdekelni, vagy megzavarni, teljes átéléssel dolgozott. 
Később beszállt a sütésbe és amiket művelt a darab tésztából....! :)   Olyan 5 éves lehetett, vagy esetleg 6, térdelt a széken, úgy könnyebben felérte a nagy asztalomat, ruhaujjacskája feltűrve könyékig, hatalmasakat szuszogva alkotott. Én már ezerszer átgyúrtam a tésztámat, de el nem mentem volna onnan, hogy láthassam az alkotás okozta örömét. Volt, hogy kukázhattam a magam tésztáját, mert a végén együtt gyúrtuk-nyavartuk a kalács anyagát, hogy nyulacska, süni, vagy érdekes sokkarú polippá alakulhasson a  kezeink között. 
Én mindig kézimunkáztam, varrtam, kötöttem, horgoltam, rezet domborítottam, gyöngyöt fűztem, de semmi sem adott akkora megelégedettséget, mint a "művészkével" való alkotás.  

Megérettem, hogy miért olyan nehéz abbahagyni, holmi fürdetés, vagy altatás kedvéért ...
Az eltartható, maradandó alkotásaikkal tele van a lakás. És ahogy a kezembe veszek egy-egy darabot, tudom miket érezhetett akkor amikor azt készítette, milyen lelkivilágban leledzett éppen, benne van a művében minden. 
Ez az igazi művészet szerintem.
És nagyon sok szobrász, költő, festő megtartotta ezt szerencsére magában, nem veszítette el az évek során, nem nevelhették ki belőlük az iskolában hála Istennek! 
Így lettek a műveik érthetőek, szerethetőek, ezért tudunk gyönyörködni bennük...

Ismerek egy szobrászt... Amikor a fiúk még óvódások voltak elvittem egyszer megmutatni nekik a legújabb alkotását. És az volt az első dolga, hogy megkérdezte őket: mit látnak, mit gondolnak a kőről?  Majd megtapogattatta velük, megbeszélték milyen érzés a kő, és legvégül azt mondta nekik: ha van kedvük nyugodtan másszanak fel rá! Nagyon élvezték...

És amikor otthon a fürdés közben szóba került ámulattal hallgattam mit mesélt nekik a kő. Megértették a szobrot, amit a szobrász közölni akart vele - átjött nekik.
(Fűkő Béla: Jónás a cethal szájában- bár a címe nem biztos, hogy ez a szobrának)

És ezzel a tapasztalattal alkottak ők is tovább mindennel, amivel csak alkotni lehet :o)

Ezek az élmények nekem is hasznomra vannak, amikor a mézesekkel "dolgozom". Tudom, hogy sokan tartják giccsnek, de nekem önkifejezéssé lesz lassan, ahogy megtanulok bánni az alapanyagokkal.
És hogy gyógyító hatása van-e az alkotásnak? 
IGEN!
Határozottan merem állítani, hogy az önkifejezés az egyik legjobb és leghatásosabb gyógyír! 


Az alkotás örömöt okoz, jókedvre derít, lelket gyógyít, gyönyörködtet, felemel...
Nem csak ímmel-ámmal, hanem időt rászánva, kipróbálgatni mihez van kedvünk, fantáziánk, kézügyességünk. Mert minden emberben van valamihez affinitás! Csak rá kell lelni...
Aki beteg annak ezt meg kellene próbálnia!

Az alkotás örömöt okoz, és aki örvendezik valaminek az boldogabb lesz.

...és hát a végcél mégiscsak az az életben, hogy boldogok legyünk.




2013. március 22., péntek

Hovatartozás alapján

Jelen vagyok én is egy nagy közösségi oldalon, időnként posztolgatok ezt-azt, többnyire, ami érdekel, ami tetszik, vagy ha segítség kell valakinek . Szóval élem a magam egyszerű kis életét, nem mellesleg nyomon követem a gyerekeimet ott is ;) Mert rájuk ott is figyelni kell, sok a csaló, a gazember arrafelé is!
Olvasgatom mások posztjait, a véleményeket. Észlelem, azt is amikor politikai nézeteikről tesznek tanúbizonyságot, azt többnyire el is tekerem, mert nem akarom tudni, ki melyik párt lobogója alatt vert tanyát. Én nem hagyom magam megosztani a politika által, széthúz a nemzetünk így is eléggé!
Nem érdekel, ki melyik pártnak a követője! Nekem ő továbbra is az a kedves ember, akit ismerek, politikai hovatartozás nélkül. Hogy ki mellett voksol, az az ő saját magán ügye, még ha ki is teszi azt a nyilvános oldalra, akkor is. Látom, megértettem, felfogtam - de nem érdekel, nem vagyok hajlandó foglalkozni ezzel!
Nekem ő csak az az ember marad, akit előtte ismertem. És pont.
Nem csinálok titkot politikai nézeteimből, de csak, ha valakinek sikerül rávennie, hogy a téma a politika legyen, akkor állok le erről beszélgetni és csakis elfogulatlan emberrel. Nem használok fellengzős szavakat, érzelmeket sem produkálok melléjük ez ügyben. És ha kibeszéltük - továbblépek, mintha mi sem történt volna!
Nem adom tovább senkinek az ott elhangzottakat, nem sztorizgatok arról senkivel, hogy ki-kicsoda, és mi a fene nagy véleménye erről, avagy arról.
Különösebben meg nem is érdekel a politika, megfelelően buta vagyok hozzá (hála a jó Istennek!).

Hanem a minap valahogy észrevettem, hogy egy kedves nőismerősöm törölt az ismerősei közül, pedig  -ha nem is napi szinten-, de akadt közös témánk elég! És mint kiderült, mert utánakérdeztem, kiderült, hogy én "ellenfél" vagyok....

Én             ember              vagyok!

Nem egy ellenfél.... nem egy párt funkcionárusa.... Nem egy jelkép a hovatartozásról.
Egy anya vagyok, egy családfenntartó és dolgozó nő vagyok. 
Vidám vagyok, mint eddig is!
Érdekelődő, mint eddig is!
Szeretettel gondolok rá - mint eddig is!

Ugyanaz az ember vagyok, mint eddig is voltam, akkor most mi változott?
Nem értem, pedig adott az Isten felfogóképességet, beleérző képességet,  szenzitivitást másokhoz.
És hirtelen ellenség lettem, úgy hogy nem tettem semmit sem.
Nem értem...

Valami itt nagyon nincsen rendben.
Hol történt ebben a törés?
Ismer annyira, hogy tudja rólam: szeretettel fordulok minden élőlény felé, és csak a tettei minősítik számomra az embert! Nem a vallási, politikai, faji hovatartozása!
Ezt néhányszor már szóvá tettem előtte is, és bőszen bólogatva egyetértett velem ebben a nézetemben. Ezt mindig is vállalom, bármikor, bárhol és bárki előtt. De politizálni akkor sem fogok és az alapján sem ítélkezem ezután sem. 
Remélem erre Ő is hamarosan ráeszmél és megmaradunk annak a két helyes kis locsi-fecsi nőcinek, akik eddig is voltunk egymásnak. Nem haragszom én, csak értetlenkedem. ..
Hiszen vannak sokkal fontosabb és kézzelfoghatóbb dolgok is a világon, amik előbbre visznek, amik felemelnek, és nem pedig lehúznak egy posványba, amit egyre többen taposnak már.

Észhez kellene már térni, és szeretni, nem gyűlölködni.
Látni kellene már, és nem csak nézni.

És szeretni egymást... mert ez visz előrébb!


szép napot mindenkinek:

egy Vacsuti, innen a szomszédból...



2013. március 15., péntek

"Istencsapás...."

Adjon az Isten minden kint rekedtnek segítséget! 

Bízom benne, hogy mindenki hazaér - aki úton van, mindenki hazatér - aki segíteni ment!

Óvja őket minden, ami csak teheti......






2013. március 13., szerda

Az erények

Táguló és egyre durvuló világunkban elfelejtődtek az emberi lét alapjai.
Hol van már az adott szó, a becsület szó?  Nálam még igenis létezik, de egy kezemen meg tudnám számlálni, akik hiszik és elfogadják! Mondhatnám én, hogy becsület szavamra..... Csak, aki ismer és a barátom, annak jelentene ez biztosítékot bármire is.  
De közöttük meg erre nincs is szükség! :)
Az erények is elfelejtődtek- nagyon! És ebben semmi pozitívumot nem tudok találni, pedig én szinte mindenben meglelem a jó oldalt is.
De ezeknek a tulajdonságoknak csak a hiányát találom...
Azt hittem, hogy legalább a pontosság, mint erény még megmaradt nekünk, de már az sem!
A becsület, a tisztesség, az erkölcsösség pedig mondhatni már csak fehér varjú!
Lehet, hogy "maradi" vagyok? És a fejlődéssel jár ezeknek a felejtése, a "felújított" változata? Nem hinném... :(

Én szeretem az udvariasságot - a valódit, nem az álságosat!
És szeretem a pontosságot, a szemérmességet, a becsületességet. Fontosnak tartom a megbízhatóságot és az őszinteséget. Hát mi olyan nehéz ezekben???
A kicsi gyermeket, amikor tanítjuk az életre, alapból belevesszük az erényeket, nem?!?
Erre mondaná az én örökké szkeptikus barátom az ellenpéldákat, és szomorú, de igaza is lehet. 

Én még azt tanítottam a fiaimnak, hogy "kérd" - és nem "vedd el".... Azt tanítottam, hogy "köszönj" - és azt tedd előre....
Arra neveltem, hogy amit megígér, azt tartsa is meg, de ha valami gátolja ebben, akkor álljon elő és vallja meg, hogy miért nem tudja megtenni.
Neveltem őket a pontosságra is, mert nagyon fontos (főleg a kamaszkorban, a nyugalmam miatt) :)
De sosem tanítottam nekik az irigységet, a  becstelenséget.... Nem tanítottam meg nekik, hogy mindenkin áttaposva jussanak a céljukhoz... Nem szoktattam őket haszontalan és betarthatatlan ígéretek osztogatására. Próbáltam megmutatni a szerénységet, a jóságot, az igazságosságot.... 
Hangsúlyt fektettem arra, hogy adni kell a rászorulóknak, segíteni, ahol lehet. Igyekeztem megtanítani nekik, hogy szívvel és lélekkel éljenek! Hogy a legfontosabb a szeretet, mert anélkül üresség van csak mindenhol.

És amiket tanítottam nekik, akkor amikor picik voltak, elültetett magként kezelem. Néha eltereli őket a mai kor szelleme, de látom bennük, hogy ott él élénken a tanítás a jóra, és tudom, hogy mindig előjön - ha fényt vesztenek útjukon. 
Nem kell aggódnom miattuk, rendes emberek lesznek/lettek.

De sajnos megtapasztalom az üzlet világában az összes jóságnak a kemény ellentétjét nap, mint nap. A legerősebb az irigység! Mindenhol ott van, ahol egy kicsit is sikered van, ahol egy kicsikét jut valami neked is. Naponta kapom meg a rossz szándékú szurkálódást, a könyökkel előre, áttaposva másokon.
Mindennapos a közöny, amit az emberek egymás iránt, egy sérült iránt, egy szerencsétlen iránt mutatnak.... elkeserítő!
Rosszindulat... szinte kötelező tulajdonsággá vált a hétköznapokban. :(
Mindezeken akár el is keseredhetnék....

AKÁR...

De mindig akad egy kis fény - és tudom, hogy van helyem itt és most! Mindig van aki visszamosolyog!
Egy előzékeny autós, aki elenged türelmesen, egy segítő "nehéz-szatyor" cipelő, egy elejtett cumit felvevő és visszaadó....
Vagy csak egy szomorú szeműnek egy kedvesebb köszönés, egy udvariasabb megszólítás, egy nevetés, egy ölelés...
Jutna abból mindenkinek.
És ingyen van!

...akárcsak a szeretet! Nem vész el egy darab sem belőled, ha osztogatod. Sőt! Minél többet ad az ember belőle a többi embernek, annál több jön belőle vissza! 
Csak egyszer kell kipróbálni... 
Olyan, mint a drog.
Csak ez egészséges, ingyenes, és mindig kéznél van, senkinek sem árt... :) És rendelkezésre áll, korlátlan mennyiségben!

Az erényeket pedig nem árt újra elővenni, leporolni és beiktatni a mindennapjainkba.

Nem olyan nehéz, mint amilyennek hiszed! :)


Szeretettel ölellek:

egy Vacsuti, innen a szomszédból...

2013. február 27., szerda

Igazolás...

Bocsánat.... Mostanában el havazódtam (mondhatnám stílszerűen). Csak annyi történt, hogy beleástam magam egy nagyon nagy adag mézeskalácsba, a gondolataim is folyamatosan e körül forognak. 
Íme a bizonyíték:






2013. január 23., szerda

Kudarc, vagy tapasztalás?

Kudarcba fulladtam.....
Azon igyekezetemben, hogy mindenkit szeressek.

Rá kellett jöjjek  -1,5 év után - , hogy nem lehet mindenkit szeretni! Próbálkozni lehet, sokáig úgy is éreztem sikerült, de kiderült számomra, hogy ez teljességgel lehetetlen. Hogyan szerethetnék olyan valakit, akinek többnyire csak ártó szándéka van felém, természetéből adódóan? Hogyan is tudnék szeretni egy anya/testvér/gyermek gyilkost?  Vagy csak egy olyan embert, aki teljesen semmibe vesz, aki kihasználva abbéli tudását, hogy mire vagyok érzékeny, azon a ponton szúrja belém mérges fullánkját? Hát nekem nem  megy a szeretet ezek felé az emberek felé. 

Akiket viszont szeretek, őket nagyon és őszintén, teljes valómmal. És kicsi vagy nagy szeretet meg nincsen...
Mert vagy szeretek valakit, vagy nem! Így hát maradnak, akiket nem tudok, de igyekszem elfogadni őket is, úgy ahogy vannak.
Elfogadni lehet. És ha már el tudjuk fogadni a másikat az összes tulajdonságával együtt, akkor rendben leszünk. Persze ez sem sikerülhet minden esetben, de ha legalább megpróbáljuk néhányszor, az is sokat jelent! 
Emberek vagyunk, nem Istenek, és nem bölcs tanítók, akiknek ez már remekül megy.... vagy nem ;)

Elfogadom a másságot, ha nem erőltetik rám magukat, elfogadom a fogyatékkal élőket és természetesen szívesen segítek bármikor, elfogadom a rossz természetet, de kerülöm, amikor előjön, elfogadom amit csak tudok a magam módján.

És igyekszem elfogadni magamat is.... olyannak, amilyen vagyok!  És ez megy a legnehezebben! Milyen érdekes... Pedig megszokhattam volna magamat a 43 év alatt, a rugalmatlanságomat, a dacosságomat, a rossz és jó tulajdonságaimat. De ez sem megy mindig, így viszont megértem azokat az embereket, akik engem nem tudnak szeretni, de megpróbálnak elfogadni, és hálás vagyok nekik, mert legalább megpróbálnak elfogadni! Nem könnyű feladat, erőt és energiát fordítanak rá. És ezt én tisztelem!

Lassan helyére kerülnek a dolgok, talán sikerül rendezni ezeket a gondolatokat.
Esélyem van arra, hogy jobbá váljak - élni akarok ezzel az eséllyel!


Ölelek mindenkit:

egy Vacsuti, innen a szomszédból