Magamról

Saját fotó
Pécs, Baranya, Hungary
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle... Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. ... Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik..." (Hamvas Béla) Én ebben hiszek.... Akinek van -adnia kell! Ha nincs is semmid, van szeretet a szívedben -hát adj belőle! Van mosoly a lelkedben -hát osztogasd bőven! Van segítő szándék benned -hát segíts! Mindenkiben van valami jó, amit megoszthat másokkal - hát tegyétek!

2019. október 10., csütörtök

Boldogtalan emberek

Hogy visz rá valakit arra, valami megfoghatatlan dolog, hogy szánt-szándékkal bántsa a másikat?
Mi kell ahhoz, hogy ártó, bántó mondatokat fröcsögjünk a telefonba annak, akit nem is ismerünk?
Honnan ered a szándék, hogy fájdalmat okozzunk egy ismeretlen embernek, mert valaki olyannal van együtt, akit gyűlöl az adott személy?
Mennyi düh kell, mennyi csalódottság, vagy fájdalom ahhoz, hogy sértegessünk egy ismeretlent?
Vagy mennyi irigység, rossz akarás, rosszindulat és gonoszság kell hozzá?
Vagy talán csak a boldogtalanság?

Azt hiszem ez utóbbi van a hátterében ennek a viselkedés mintának. 
Mert aki boldog, az  nem bánt másokat, pont a boldogsága okán. A boldog ember mindent szebbnek lát, vidámabbnak, pozitívan tudja szemlélni a mindennapok szürkeségét is. Megtalálja benne az árnyalatokat, a szépséget és az örömöt.
Ellentétben egy boldogtalannal, aki a bánatot, a sötétet, a negatívumot fedezi fel mindenben. És bántó, irritáló számára a boldogság, mások jókedve, az öröm látványa. 
Így bánt...
 Hogy neked se legyen jobb, mint neki...

Szomorú dolog ez, mert ha tudná, hogy az öröm és a boldog ember kedélye ragadós, inkább közelítene hozzánk és megpróbálná elkapni tőlünk ezt a "ragályt", amitől mosolyogva ébredünk, a problémákat nem bajként, hanem megoldandó feladatként kezeljük, adni akarunk és nem elvenni. Tudunk kérni és köszönni, mosolyogva, hálával. 
És miért ragadnak bele mégis egyesek a boldogtalanságba? Miért nem értik, nem látják a kiutat?
 "Mert nincs kiút!"- jön a válasz....

DE IGEN! Van! 
Csak nem arra koncentrál, nem a napos oldalra fordítja a tekintetét, hanem a fellegekre, a szürke égre, a hideg esőre, a felszaggatott sebekre, a düh és a harag megélésére, a negatív szavakra, a félelmet keltő érzésekre koncentrál. És beleragad. Eleinte csak magát teszi tönkre, majd amikor már olyan szintet ér el benne a keserűség, hogy nem bírja egyedül elviselni, megpróbál "társat gyártani" magának. De ezt nem sikerülhet megtennie, hiszen az emberek többsége, akiket rossz szemmel néz, boldog valamennyire, és nem akar boldogtalanná lenni. Ezért ellenáll. Így bántania kell hát a másikat, hogy hasonlóvá váljon, mint ő maga.
Szörnyű állapot lehet ez!
Nincs rá mentség, csak magyarázat. 
Mert ember. 
Lehet kis időre visszavonulni a bánatunkkal, szabad sajnálni is magunkat egy kicsit, lehetünk haragosak másokra, mert adnak okot néha. Szabad dühösnek lenni, szabad sírni és elzárkózni egy rövid időre a külvilágtól. Normális emberi reakció a bánat idején.
De nem szabad másokat bántani! Nem olyanokat, akik nem ártottak, nem bántottak, még csak nem is ismerjük őket!

Az elmúlt időszakban kaptam néhány névtelen levelet, névtelen telefont, és sajnos nem csak én, hanem egy barátnőm is, miattam. Nem én ártottam az illető(k)nek, valószínűleg nem is ismerem őket. Azzal van bajuk amit csinálok, akivel csinálom a munkámat. Ez elég indok arra, hogy zaklassanak, sértegessenek, bántsanak, és ocsmányságokat ordítozzanak a telefonba, vagy kényszert érezzenek egy e-mail, vagy levél megfogalmazására.
Névtelenül. 
Vagy Vas Gereben neve alatt. Vagy csak "egy jóakaród" aláírással ellátott levéllel. Sosem ártottam nekik. 
Büszke vagyok arra, ami a munkám, és büszke vagyok arra az emberre is, akivel ezt együtt csinálom! Kiállok mellette most, és ki fogok állni teljes vállszélességgel a jövőben is, mert jó, amit teszünk, sokat adunk másoknak a munkánk és a hozzáállásunk által. Egy-egy ilyen gyalázkodó levél, vagy telefon, elkeseríteni tud... de eltántorítani nem.   N E M ! 
Sőt, ezekkel csak azt érik el, hogy még szorosabban összetartsunk, támogassuk és erősítsük egymást, még közelebb kerüljünk egymáshoz és még inkább folytassuk, amit elkezdtünk. Mert nem csak gyalázkodó levél van...
Rengeteg visszajelzést kapunk olyanoktól, akik hálásak, és boldogabbak lettek általunk, a rajztanulás által...  van, aki azt írta megváltoztattuk az életét, olyan is akad, aki komoly betegséggel küzdve jött hozzánk, majd a rajztanulás hatására nagyobb lett az önbizalma, az önbecsülése, néhány óra beszélgetés után ráébredt olyan dolgokra, mint azelőtt soha. És jobban van. Rajzol. Tudatosan és örömmel, boldogabban. 
Nálunk - velünk - az emberek mosolyognak, nevetnek, elégedettek, az öröm és az egymásra figyelés történik. Barátságok szövődnek, egy összetartó csapat tagjává válhatnak, akik erősítik egymást szavakkal és tettekkel. Akik utána keresik egymás társaságát, örömmel üdvözlik egymást, ha újra találkoznak 1-1 tanfolyamunkon.
6 éve járok Erdélybe, Csaba testvér árvaházaiba, most már ott is tanítunk, egy szakmát adunk a gyermekeinek, amit ők örömmel vesznek. Eleinte azt hittük, mi adunk, mi viszünk nekik ajándékot... Ám amit mi ott kapunk ezektől a gyermekektől és nevelőiktől, meg sem próbálom veled megértetni, mert a sötét lelkedig nem jutna el a lényege.
És ezt látva-hallva... tudom, hogy jó helyen vagyok. Jó emberrel, jó cél érdekében dolgozunk. Lehetne ez már akár giccses is, de a lényünk alapjai ezek a tulajdonságok, mi így éljük meg a mindennapjainkat: adni akarunk, jót akarunk, és mindezt őszintén a lelkünkből, a szívünkkel tesszük. Mert mindketten ilyennek születtünk! 
Lehet próbálkozni, hogy megtörjenek, de most szólok: NEM FOG MENNI! 
Makacs kis rohadék vagyok, ha belém állnak, annál erősebben és akaratosabban teszem a dolgom. Az ördög is próbálkozott... elvitt már egyszer, de rövid időn belül visszahozott, ő sem bírt velem. 
Te meg bar(om)átom, kevés vagy hozzá!
Sajnálom, hogy a legutóbb a telefonba elveszítettem az önuralmam, és lementem a te szintedre, így azt találtam mondani, hogy a " ... anyádat-  szórakozzál mással! És hogy azt kívánom sokáig élj, fél lábbal, vakon és süketen!" 
Ezért nagyon restellem magam, és bocsánatot kérek, nem gondoltam komolyan. De te ezeket a szavakat érted, úgy gondolom.


De vedd tudomásul: nem vagy rám, ránk hatással! Éppen az ellenkezőjét érted el szánalmas cselekedeteddel, még meg is köszönöm neked, hogy ilyen módon erősíted az összetartozásunkat, a barátságunkat.

Szánlak téged, szörnyű életed lehet, ha a lelked ezekkel a gondolatokkal van tele. Borzalmas lehet így élned.
Keress magadnak valami elfoglaltságot, amit szeretsz (ne a névtelen telefonálgatás legyen az), és próbáld megélni, megtalálni benne a jót, a kedveset, ami örömet ad. 
Tán sikerül akkor kimásznod a pöcegödörből... ami nem kívül van, hanem odabent....

2019. május 2., csütörtök

Nem számít....

Alapjában véve optimista vagyok.
Jó kedélyű, vidám és humoros(?). Nem vagyok haragtartó, kivéve ha szándékosan bántanak.
Bánkódni sem szoktam sokáig a dolgokon....
Most mégis sikerül...
Az elmúlt 5-6 évben, amikor a baráti társaságból időnként 1-1 barát kórházba került kisebb-nagyobb bajokkal, és én mindig ott voltam velük... nevetve azon, hogy lám-lám, én vagyok krónikus betegséggel ellátva és mégis én járok látogatóba az egészséges barátokhoz... Ez akkor olyan viccesnek tűnt, tényleg felemlegettük időnként... a sok nyugger... meg rehabos... :)

Aztán történik valami... Észre sem veszed, és eltelik úgy 2 hét is akár, hogy nem beszélsz ezzel, meg amazzal, mindenki keresi a boldogságát,  hajtja a munkát, vagy csak élvezi az életet...  Ez addig nem is lesz szembetűnő, amíg nem történik valami olyasmi, ami megkívánná a jelenlétet. Amikor jólesne a segítség, a jó szó, egy mosoly, egy megnyugtató hang... hogy nem lesz semmi baj.
Nem lesz.
Tudom.
Mert engem elciánozni sem lehetne, és az ördög is egy pár órán belül visszahozna, ha el is vinne. Volt már erre is példa :))
Aztán amikor mégis történik egy kis baj, és beleállsz egyedül, és nem keres senki, hogy elmondd neki: félsz...
...akkor megint átértékelsz.
A halálfélelem nálam nem játszik, de a kellemetlenség, a fájdalom, a rossz közérzet tud annyit keseríteni a hozzáállásodon, hogy kellene az a kéz, az a hang, az a mosoly. De nincs. Nem ér rá. Nem is tudja, hogy szükség lenne rá...
Persze -mondhatná bárki - hisz nem is tudta!
És akkor átgondolod, hogy annak idején... én honnan is tudtam???
És a válasz triviálisan egyszerű: mert jelen voltam! Én, akkor, ott jelen voltam. Nem a véletlen, nem egy csoda segítségével, hanem mert jelen akartam lenni, mert számított, hogy ápoljam a barátságot, a kapcsolatot, és ez anélkül nem működik... mert elmúlik... kiüresedik egy idő után.

És akkor állsz itt egy ilyen érzéssel, és fájdalommal tölt el, keserűséggel, mert azt az érzetet kelti benned, hogy NEM SZÁMÍTASZ!  és ezt az érzést nagyon nehéz felülírni, amikor még tart a félelem, a rossz közérzet, a fájdalom...

....és csepeg az infúziód még órákon keresztül...





2019. április 20., szombat

Húsvét - 2019.


Mindenkinek áldott, boldog és vidám ünnepet kívánok. Legyen benne sok öröm, sok mosoly és nevetés, napsütés, szeretet, együtt töltött idő.... 




2019. február 23., szombat

Légüres tér....

Tudom sokan követitek Dóri életét, rengetegen aggódtok érte, segítitek a csendes szeretetetekkel, imáitokkal, támogatásotokkal mindenféle módon.
Ezekben a hetekben sok kérdés jött/jön felém, hogy mi lesz? - hogyan lesz?...
...hát nem tudom ... :(

Pontosabban: semmi biztosat nem tudok.
Azt tudom, hogy ahogy eddig is, mindent meg fogok tenni, hogy a helyzete rendeződjön és az Isten mindig az utamba sodorja azokat az embereket, akik ebben kapcsolataikkal, ismeretségeikkel támogatni tudják ezt az út és helykeresést.

Sokan kérdeztek a Dóri házról és még többen Barbaráról...
Előbbiről szintén nem tudok mit mondani, Barbaráról pedig továbbra is azt mondom, amit eddig is mindig. Mélyen tisztelem azért, amit ezekért a gyermekekért és a családjaikért tett! Elsősorban, amit Dóriért tett. 
Mert nem volt kötelessége. 
Nem volt feladata ezt vállalni. 
Akiknek a kötelessége lenne, félreálltak, elmentek és élik a maguk életét - nem minősítem, nincs értelme, felesleges idő és energia pocsékolás.
Amivel Barbarát vádolják... nem tudom igaz-e, nem tudom így történt-e, nem voltam ott, nem tudhatom.
Ahogy Ti sem!
Az ártatlanság vélelme kellene, hogy működjön nála is, nem csak akkor, amikor minket vádolnak valamivel. Gondold bele magad a helyébe... Amit a TV mond - NEM SZENTÍRÁS! Amit a sajtó ír - nem szentírás! Az csak a nézettségről és a lapeladásról szól.... Tudjuk mind, mégis azonnal az olvasottak után akasztani akartok...
Majd a bíróság dönt.

És amíg a figyelmeteket ennek az ügynek szentelitek és fortyogtok rajta, dühöngtök miatta, tele haraggal és gyűlölettel, irgalmatlan energiákat fordítva erre az véleményformálásra, a lényegi részéről teljesen megfeledkeztek: a családokról, akik emögött maradtak és a gyermekekről.... Dóriról...

Dóri jelenleg a gyermekklinikán van elhelyezve (egy KÓRHÁZBAN!), és látja, olvassa és hallja mindazt, amit  ti gondoltok, leírtok, úgy, hogy nincs teljes képetek az ügyről. Fáj neki minden szó. 

Ő, a kis okos, gyermeki fejével nem érti, hogy amikor összefogás kellett... miért nem volt ekkora zaja?!
Amikor a megértés, a segítség kellett... ez a sok ember, aki most előkerült... hol volt?

Ez a kislány ott ül egy kórházi ágyon ... a BIZONYTALANSÁG földjének a kellős közepén... a 12 kilójának teljes súlyával lebeg egy légüres térben... mozdulatlanul... És azon morfondírozik, hogy nincs jövője, nincs élete, nincs lehetősége. Ám amije van, azt szívesen odaadná bárkinek: a bizonytalanságot, a félelmeit, a magányosságot, a fájdalmait, az elkeseredettséget. Keserű mosollyal viccelődött velem a minap: "hajléktalan lettem..."
Nincs szörnyűbb és szívszorítóbb annál, amikor egy teljesen pozitív életszemléletű gyermek elkezd a halál gondolatával foglalkozni :( 
Amikor elhagyja a száját, hogy "Jobb lenne meghalni!" - mert akkor nem okozna gondot senkinek és nem szenvedne olyan történések miatt, amikről nem tehet!
Dórinak eddig voltak álmai, tervei! 
Többek között az is, hogy segítsen egy olyan intézményt működtetni, mint a gyermek hospice, pont azért, mert ő TUDJA, mennyire létszükség ez az intézményi forma! Dóri magántanuló - a Széchenyi diákja. Azért tanul - kiváló tanárai segítségével -, hogy az érettségi után dolgozhasson, pénzt keressen, hogy a saját életét menedzselni tudja. Ő el tudta magát képzelni felnőttként, hogy a hospice házban dolgozva, sorstársainak teremtse meg az ellátáshoz szükséges javakat, támogatókat szerezzen, mert ki más lehetne nála hitelesebb?! Dóri rendkívüli intelligenciával bír, tele szeretettel, segíteni akarással. Olyannyira, hogy a közelmúltban az összegyűjtött ki forintjait el akarta velem utaltatni egy ismerőse operációjára... 
Ennek a csodálatos kis embernek az elhelyezése, ha betöltötte a 18. életévét, a lehetetlent súrolja! Eddig maradhat a klinika ellátásában, de idén november 24.-én felnőtté válik (papíron), el kell hagynia az intézményt. Ám rendkívül egyedi és speciális ellátású személy lévén a továbbiakról még az ebben dolgozók sem tudnak mit mondani. És természetesen nem szeretne távol kerülni tőlem, és Pécstől, mert ezt a helyet érzi az OTTHONÁNAK...
Kórházi ellátást nem igényel, mert NEM BETEG. 
Felnőtt hospice....?    ... nem haldoklik -csak annyira, mint te, vagy én...
Szociális otthonokban nem tudják fogadni a lélegeztető gép és a speciális ellátási igény miatt...
Bekerül egy felnőtt ellátási rendszerbe a 12 kilójával és a 6 éves forma méretével... Már tapasztaltuk... a felnőtt ellátásban használt eszközökkel nem is tudják ellátni, a méretei miatt... 
Furcsa paradoxon van minden téren körülötte. Ilyenkor szokta mondani, hogy ő bizony egy UFO, mert ilyent még nem láttak....

Falak - falak és falak mindenütt.

Most nem kérek kérdéseket, hogy NEM LEHETNE....? NINCS MÁS MEGOLDÁS?... TÖRVÉNY...? stb...

Most nincs szükségem laikusok tanácsaira, a fotelből okoskodókra, mert nem ismerik a helyzetet , az állapotát, az ellátási igényét, stb.

Most nincs szükségem a véleményekre sem.

És a támadásokra különösen nincs szükségem....

Amire szükségünk van, az az elfogadás és a megértés, mégpedig úgy, hogy mi szülők ezt tanítsuk meg a gyermekeinknek! Mert ők fognak és mernek is majd (helyettünk!!!!!) lépni és tenni!
Amire szükségünk van, az a szeretet és semmiképpen a gyűlölködő, szennyet fröcsögő megnyilvánulásokra. Nem csak mi olvassuk, halljuk, hanem 120 másik család is, akiknek most hasonló problémái vannak....
Amire szükségünk van, az az emberség és az együttérzés. Bármilyen hihetetlen, nem kell mindig anyagi javakban gondolkodni, a legtöbb esetben a jó szó, a kedvesség és egy mosoly a segítség! Most csak az...

Ami történt az már a múlt része. Ragozhatjuk, ki-ki szellemi szintjének megfelelően és intelligenciájához mérten. 
Itt és most a jelent kell kezelni, megoldani, szebbé és élhetőbbé tenni egy kisleánynak, aki nem érti, hogy miért ezt kapta a sorstól? Ezer és millió kérdést fogalmaz meg naponta, hogy mit vétett? Mit követett el, amiért neki ez jár??  Miért ez a betegsége? Miért nem kell a szüleinek? Miért nem kell a testvéreinek? Miért nem kell senkinek?
És nincs válasz.... Nálam ezekre a kérdésekre nincs válasz....
A MIÉRT-ekre nincs!
Csak a HOGYAN-ra koncentrálhatok.
Lesz megoldás. Csak az nem biztos, hogy a megfelelő...

Dóri állapota romlik, ezzel tökéletesen tisztában van ő is. Tudja, hogy nem fog valami csoda folytán egyszer csak felállni az ágyról, hogy mehetünk biciklizni... vagy lovagolni... vagy táncolni.
Vagy csak simán: mehetünk....

Koránt sem biztos, hogy az én álláspontom a jó, az igazi. Nem kell velem egyetérteni. 
Ami most történik Dórival AZ VAN. 
Pont. 
Feladat, amit meg kell oldani.
De legalább ne legyek elgáncsolva, akadályoztatva, megalapozatlan véleményekkel és hozzá nem értő okoskodásokkal terhelve.
Mi emberek szeretünk azonnal véleményt nyilvánítani, egy apró részlet után ítélni. Kényszert érzünk ezt a vélemény megfogalmazni és tudatni a többiekkel mindenáron. Lám éppen ezt teszem én is.
DE NEM VALAMI ELLEN TESZEM, HANEM VALAMIÉRT, VALAMI MELLETT!
Kicsit le kellene ülni... elgondolkodni ezen a történeten. És ezt az oldalát látni- nem csak nézni! - ennek a történetnek. 
Látni...
Érezni. Kicsit csendben kellene maradni, hogy ebben a hatalmas ricsajban meghalljuk annak a szavát, akiére tényleg figyelni kellene. Kicsit ideje lenne gondolkodni... A kivont kardokat vissza kellene dugni a hüvelyébe, mert béke van! Harcolunk, háborúzunk itt össze-vissza, de ez csak vakok vagdalkozása. 

...bele kellene nézni egy kislány szemeibe... csak nézni, és felfedezni benne az életet. Meglátni benne a vágyait, a terveit, az élni akarást, a tenni akarást! 
Meglátni benne a táncát, ahogy lóra ül, ahogy úszik a tengerben, ahogy biciklizni indul, ahogy sétálgat a mezőn. 
Meglátni benne, ahogy vesz egy igazán mély levegőt - az orrán keresztül, majd jó hangosan kifújja azt...  
Meglátni benne ma a fájdalmat, a mérhetetlen rettegést, a bizonytalanságot, ami elszippantja belőle azt az erőt, amitől jól van és működteti.
Meglátni ma benne a csalódottságot, a félelmet...
És utána azt mondani neki, hogy minden rendben lesz! Hittel és őszintén, bizonyossággal és erővel, mosolyogva.

Dórival mi mindig is tiszteltük más érzéseit, véleményét és ennek megfelelően tiszteletben tartottuk a másik embert. Ő is adományozott rendszeresen, és támogatta a maga módján, akinek éppen szüksége volt erre. Nagyon vigyázott rá, hogy ne bántson meg senkit se szóban, sem cselekedetben. Persze ez néha nem sikerül...
Kértünk és köszöntünk. Egy jól működő "rendszert" sikerült kialakítanunk neki és a környezetének.
Amibe most belecsöppent, az számára olyan, mint  a Gyűrűk Urában az orkok földje.

De egy dologban teljesen biztos vagyok: nem adom fel
És nem fogom hagyni, hogy ő feladja - bár mostanra a határát súrolja... 
Ott van benne az erő, csak a félelem nagyobb teret foglalt benne, mint szabadna...





Köszönöm, ha elfogadod és tiszteletben tartod az olvasottakat - nem kérek véleményt, sem tanácsot, van belőle elegendő a padláson. 
Csak a megértésedre és az elfogadásodra van szükségem most...



2019. február 13., szerda

..."Mert most még itt vagyok!"...

Varga Ibolya:    Testámentom


 Figyelj! – ha egyszer meghalok,
Elfújok néhány csillagot
Mint tortán a gyertyát
Hát csak ne sirassatok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Némák legyetek, s szótlanok
Ha temettek, ne földeljetek
S szóval ne méltassatok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Könnyek nélkül búcsúzzatok
Ha ismertetek, megértitek
Ha nem, minek hazudjatok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Három edénybe rakjatok
Szétosztván az isteneim között:
Gyermekeimnek adjatok


Figyelj! – ha egyszer meghalok
Ők érteni fogják, mire gondolok
És ott adnak a szélnek engem
Ahol a leginkább boldogok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
Vidámak legyetek, s boldogok
Örvendjetek a tudásért, hogy
Én már jó helyen vagyok

Figyelj! – ha egyszer meghalok
És látsz egy fekete párducot
Smaragdszemében ott ragyog:
Valahol én is ott vagyok

Figyelj! – mert egyszer meghalok...
De most kellenek a szép napok
A törődés, a tiszta gondolat
Őszinte szeretet, társ-tudat.

Mert a szívem még – hallod?
Még eleven, még dobog,
Most kell, hogy szeress
Mert most még élek,
Most örülök a virágnak, ha kapok
most még... - figyelsz rám?
– Mert most még itt vagyok!