Kudarc, vagy tapasztalás?

Kudarcba fulladtam.....
Azon igyekezetemben, hogy mindenkit szeressek.

Rá kellett jöjjek  -1,5 év után - , hogy nem lehet mindenkit szeretni! Próbálkozni lehet, sokáig úgy is éreztem sikerült, de kiderült számomra, hogy ez teljességgel lehetetlen. Hogyan szerethetnék olyan valakit, akinek többnyire csak ártó szándéka van felém, természetéből adódóan? Hogyan is tudnék szeretni egy anya/testvér/gyermek gyilkost?  Vagy csak egy olyan embert, aki teljesen semmibe vesz, aki kihasználva abbéli tudását, hogy mire vagyok érzékeny, azon a ponton szúrja belém mérges fullánkját? Hát nekem nem  megy a szeretet ezek felé az emberek felé. 

Akiket viszont szeretek, őket nagyon és őszintén, teljes valómmal. És kicsi vagy nagy szeretet meg nincsen...
Mert vagy szeretek valakit, vagy nem! Így hát maradnak, akiket nem tudok, de igyekszem elfogadni őket is, úgy ahogy vannak.
Elfogadni lehet. És ha már el tudjuk fogadni a másikat az összes tulajdonságával együtt, akkor rendben leszünk. Persze ez sem sikerülhet minden esetben, de ha legalább megpróbáljuk néhányszor, az is sokat jelent! 
Emberek vagyunk, nem Istenek, és nem bölcs tanítók, akiknek ez már remekül megy.... vagy nem ;)

Elfogadom a másságot, ha nem erőltetik rám magukat, elfogadom a fogyatékkal élőket és természetesen szívesen segítek bármikor, elfogadom a rossz természetet, de kerülöm, amikor előjön, elfogadom amit csak tudok a magam módján.

És igyekszem elfogadni magamat is.... olyannak, amilyen vagyok!  És ez megy a legnehezebben! Milyen érdekes... Pedig megszokhattam volna magamat a 43 év alatt, a rugalmatlanságomat, a dacosságomat, a rossz és jó tulajdonságaimat. De ez sem megy mindig, így viszont megértem azokat az embereket, akik engem nem tudnak szeretni, de megpróbálnak elfogadni, és hálás vagyok nekik, mert legalább megpróbálnak elfogadni! Nem könnyű feladat, erőt és energiát fordítanak rá. És ezt én tisztelem!

Lassan helyére kerülnek a dolgok, talán sikerül rendezni ezeket a gondolatokat.
Esélyem van arra, hogy jobbá váljak - élni akarok ezzel az eséllyel!


Ölelek mindenkit:
egy Vacsuti, innen a szomszédból

Az érem két oldala....

“Szeresd az igazságot, de bocsáss meg a tévedésnek.” (Voltaire)

Az igazság keresése hatalmas bukásokkal jár.

Messzebb megyek: az igazság keresése meddő próbálkozás, mert olyan, mint igazság NEM LÉTEZIK!

Objektív igazság nincs.

Az igazság csak egy  fogalom... ;)

Mert ugye nem létezik, hogy másnak legyen igaza. :))

Mert az én igazságom, nem biztos, hogy a Te igazságod is....

És ez minden egyes emberre vonatkozik. Sőt két egymással szemben állónak is lehet igaza egyszerre, egy helyen, egy időben, mégis mind a ketten mást állítanak, mást hisznek valós igazságnak. És ebből hatalmas galibák kerekedhetnek. Most tanulom, hogy ami első hallásra igazságnak tűnik innen, annak van egy másik oldala is, ami onnan nézve szintén lehet igazság....  Ez csak akkor okoz nagy lelki békétlenséget, amikor két hozzánk közel álló ember között kell vállalni az igazságot és az egyik oldalára állva, kiállni a szent bizonyosság nevében.

Na és akkor ott a csavar! A másik oldalt hallgatva, ott is igazság van és benne vagy a csapdában.

Nyakig.

A napokban egy élő példa keveredett az utamba. Sajnos nem voltam magamnál éppen és azonnal véleményt alkottam magamban. Pedig annyira tudom már, hogy csak szemlélődni kell, megfigyelni és elfogadni.... Nem véleményt alkotni!

Mert az ugye - csakis a történések teljes és pontos ismeretében lehetne esetleg. De sohasem ismerheted, ha nem rólad magadról van szó a teljes igazságot. Hát sikerült azonnal megnyúlt arccal véleményt alkotnom, elárulom, az eredmény nem éppen pozitív gondolat volt :(

Pedig ismerem nagyjából a történet szereplőjének  a körülményeit, a lehetőségeit, a problémáit. De ismerem a sötétebbik oldalát is és ez segített a véleményalkotásban leginkább!

Aztán átgondoltam egy beszélgetés során, hogy mit és miért is tettem. Megértést tanúsítva a szereplőkkel és a körülményeikkel, máris más fényben tűnt fel a történet! Nem lett jobb, vagy rosszabb a helyzet, csak a szemléletemet változtattam meg, elfogadtam, hogy ami ott van, annak ott és most kell lennie. Nem ítélkezhetek, mert hát ki vagyok én? És milyen jogon is tenném??? Hát a megértést választottam, és sokkal könnyebb lélekkel lépem át a küszöböt.

Mentségemre csupán az aggódás érzése szolgál, amit a történet egyik kis szereplője iránt érzek.

Nincs objektív nézet. Csak és kizárólag szubjektív van.... Ezt jó lenne ha többen megértenék, kevesebb kritika kerülne a fülekbe.

És néha a körülmények választásra kényszerítenek. Legalább is eddig ezt hittem, saját magamat belerángatva ebbe a szutyokba. Hála Istennek néha akad az utunkba egy-egy hang, ami rávilágít a valóságára ennek a szubjektív  "igazságnak".

Aztán, ha mégsem megyünk semmire ebben az egészben, legjobb csak félrehajítani a véleményünket, elfogadni az elfogadhatatlant és csak szeretni az embert. Ami korántsem könnyű - jegyzem meg! Az elfogadásnak nem feltétele a szeretet. Ám fordítva.....

Ezt a kényes kérdést csak a nagyon bölcs gondolkodók tudnák talán úgy kivesézni, hogy megtaláljuk benne az igazságot - ami ugye nincs is igazából. 

Hát megmaradok a szemlélődésnél, az elfogadásnál, igyekszem nem véleményezni a másik embert, mert talán nem ismerem a körülményeit a történetének megfelelően. 

És igyekszem szeretettel figyelni őket. Ha nem megy úgy, akkor valamiért nincs ott helyem, és ezt kell észrevennem időben.

Eszembe jut a véleményalkotásról áldott jó dédikém szállóigéje: "Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna".

És erre sokszor rájövök, hogy mennyire így van. 

A bölcs nem beszél.

Talán..... talán majd egyszer én is bölcs leszek...

Szeretet és félelem

Azt hiszem tényleg csak két alap-érzelem létezik, az összes többi ebből a kettőből keletkezik különböző adalékokkal. 

És ez a két érzelem a szeretet és a félelem.

A szeretetből fakadnak a jó dolgok, amiktől boldogok, vidámak, derűsek, elégedettek vagyunk. Amikor rájövünk, hogy ez nem kerül nekünk semmibe, akkortól adjuk a körülöttünk élőknek önzetlenül, korlátlanul, és ha nem is vesszük észre: minél többet adunk, annál többet kapunk vissza belőle. Ez nem kérdés, mindenki ismeri.

A félelem összetettebb érzés. A rossz érzések alapja: a haragé, az irigységé, az utálaté, a gyűlöleté, a gonoszságé, stb., stb... Nagyon nehéz nem félni, mert a mai kor arról szól, hogy állandóan meg kell felelni különböző helyzetekben, a munkahelyen, a családban, a villamoson, buszon, a strandon, a boltban, és még sorolhatnám. És ez mind félelemmel tölt el. Amiből ha nem tudjuk kezelni, pontosabban elfogadni a kvalitásainkat, harag lesz, gyűlölet lesz, vagy irigység. Aztán boldogtalanság. És innen már nagyon nehéz a visszautat megtalálni.

Menny és pokol.

De ez itt van lent! A földön. És mi magunk dönthetjük el, hogy melyiket választjuk, mi magunk teremtjük meg azt a mennyet, avagy poklot az életünkben idelent. De előfordul, hogy egyszerre, egy időben mindkettő létezik éppen. 

Meg is kell élnünk mindkettőt, különben honnan tudnánk milyen az egyik, vagy milyen a másik, ha nem ismerjük egyiket sem? 

Honnan tudod, hogy mi  a hideg, ha nem tapasztaltad a meleget? Honnan tudod mi a jó, ha nem érezted a rosszat? Honnan ismernéd fel a boldogságot, ha nem élted meg a boldogtalanságot?!

De mindezzel nem kell megküzdened.... Csak fogadd el, hogy létezik.... és pont. 

A kulcs az  elfogadás.

És a  megélés a titka az egésznek. Pontosabban az, hogy hogyan éled meg.

Ha egyszer rájössz a nyitjára, hogy ne légy dühös egy adott helyzetben, amikor amúgy az lennél, ha ez sikerül, és megjegyzed, hogy hogyan csináltad, magát az érzést....... onnantól nincs akadály!

A tudás bennünk van, velünk születik. Csak a  sémák, amiket belénk nevelnek az óvodákban, iskolákban elfedik ezt a tudást, de ott van bennünk és vár. Vár arra, hogy emlékezz és felfedezd újra. 

Ha megvan: használd!