Egy gyermek rajza

A minap kaptam egy rajzot. Egy kicsi lánytól.
Csak egy kis tépett papírfecni volt, se egyenes oldala, se nem volt túl nagy sem, éppen egy tenyérnyi.
A szemembe nézett és édesen azt mondta: "nem neked rajzoltam, de neked adom". És úgy tett. 
Kezembe nyomta azt a darab papírt, rajta az ő kesze-kusza vonalaival. Elmosolyodtam és szépen megköszöntem, ahogy azt illik. Kezembe fogtam, hogy meg tudjam dicsérni a művet, de nem értettem igazán mit látok. Csak összevissza vonalak sokasága, a maguk szabad, rendezetlen módján.
Ám egy mosolygós szempár fürkészett, és várta a véleményt. Nagyon nagy bajban voltam, erősen koncentráltam, hogy észrevehessem mit is kaptam valójában. De semmi sem jutott eszembe, és minél jobban akartam látni a lényeget, annál jobban elvesztem.
De nem tehettem meg, hogy megmondom az igazat, hiszen ő tudta mi van a papíron, és várta, hogy örülök-e neki...
És ezt a korosztályt még nem lehet becsapni holmi szellemes jaj-de-cuki-amit-rajzoltál!-lal, hanem elemezni kell, részletekbe menni. Pfúúúúúú.. nagy meleg lett hirtelen.
És akkor ott lehuppantam a földre,  az árnyékba a járdára. Ez tetszett neki, azonnal mellém telepedett.
Hát.... mondtam neki fejvakargatva- egy ideje baj van a látásommal, kicsit megengeded, hogy nézegessem még? Sűrű bólogatással válaszolt, elégedettnek tűnt a válaszommal.

És akkor ott ücsörögtünk ketten, némán a járdaszélen a belvárosban. A szülei a padról kaján mosollyal figyelték, átmegyek-e a vizsgálaton.

Hát nagyon ügyelve vettem újra kezembe a hihetetlenül fontos papírdarabkát és csak nézegettem, forgattam. De nem volt rajta felnőtt szemmel értelmezhető ábra, de még csak valami sem, ami valamihez hasonlíthatna. Bukta volt kilátásban :(

A szempilláim mögül rápillantottam, de ő kitartóan figyelte minden szusszanásom és várta a véleményt könyörtelenül. Nincs mese, színt kell vallanom! És ahogy vettem egy nagy levegőt (amiben a bátorságot hittem) és lassan a szemecskékbe néztem, na akkor - akkor láttam meg, hogy mit is rajzolt a kicsi lány!

A rajzában benne volt a nyári meleg napsütés csiklandozása, a hűsítő eper ízű fagylalt, a szökőkút csobogása, a vizsla játéka. Benne voltak a szelíden beszélgető szülei, a hangoskodva pancsoló gyerekek is, a fák lágy susogása a meleg szélben, a madarak dala, a szellő színe, a levegő illata.... Ott volt feketén-fehéren a város zaja, a székesegyház harangjának mélyen ülő bimm-bammm-ja, a szúnyogok halk zümmögése.  Rajta volt az autók suhanása, egy biciklis csengetése és benne volt ő maga is. ...minden benne volt, csak nem éppen ábrázolva, hanem érzéseket pingálva a papírra.
Benne volt az ő kis lelkének rezdülése, a fény a szeméből, a hajának illata, a maszat az arcáról. Benne volt a szája sarkában ülő mosoly is.
Benne volt ő maga is teljes lényével.... és ezt nekem adta!

Így hát elmondtam neki mit látok a papíron, a szemecskéi izgatottan csillogtak a szavaimat hallgatva, és mire a mondandóm végére értem két kis kezét összefogta és a szívére szorította - ahogy én tettem a papírjával.  

Kicsit hallgattunk utána mindketten, majd felállt és indult... Kértem tőle egy ölelést, hogy viszonozhassam a rendkívüli ajándékot.
Szökdécselve ment vissza a szüleihez, akik kedvesen intettek, szemükben láttam, ismerik jól különleges tündérkéjüket.
Majd felpattantam sárkányomra és hangosan csilingelve köszöntem el tőlük.

Zsebemben ott lapult a rendkívül értékes rajzolmány, amit az irataim között fogok magammal hordani ezentúl, hogy emlékeztessen arra, mit kell tennem, ha nem látom a lényeget!

Az alkotás öröme

...láttál már gyermeket alkotni?
Na nem valami spéci szakiskolában történő vezetett alkotásra gondolok (bár az is nagyon jó), hanem amikor a maga örömére, saját magából eredő érzéseit kifejezi egy gyurmával, ecsettel, ollóval és papírral.... bármivel!
Láttad az arcát?
Emlékszel rá milyen?
Nekem leginkább a saját kisebbik fiam arcocskája jelenik meg ebben a képben, amikor rajzolt: a nyelvével is kanyarította az íveket teljes testét használva a motívum elkészítéséhez. Semmi sem tudta akkor érdekelni, vagy megzavarni, teljes átéléssel dolgozott. 
Később beszállt a sütésbe és amiket művelt a darab tésztából....! :)   Olyan 5 éves lehetett, vagy esetleg 6, térdelt a széken, úgy könnyebben felérte a nagy asztalomat, ruhaujjacskája feltűrve könyékig, hatalmasakat szuszogva alkotott. Én már ezerszer átgyúrtam a tésztámat, de el nem mentem volna onnan, hogy láthassam az alkotás okozta örömét. Volt, hogy kukázhattam a magam tésztáját, mert a végén együtt gyúrtuk-nyavartuk a kalács anyagát, hogy nyulacska, süni, vagy érdekes sokkarú polippá alakulhasson a  kezeink között. 
Én mindig kézimunkáztam, varrtam, kötöttem, horgoltam, rezet domborítottam, gyöngyöt fűztem, de semmi sem adott akkora megelégedettséget, mint a "művészkével" való alkotás.  

Megérettem, hogy miért olyan nehéz abbahagyni, holmi fürdetés, vagy altatás kedvéért ...
Az eltartható, maradandó alkotásaikkal tele van a lakás. És ahogy a kezembe veszek egy-egy darabot, tudom miket érezhetett akkor amikor azt készítette, milyen lelkivilágban leledzett éppen, benne van a művében minden. 
Ez az igazi művészet szerintem.
És nagyon sok szobrász, költő, festő megtartotta ezt szerencsére magában, nem veszítette el az évek során, nem nevelhették ki belőlük az iskolában hála Istennek! 
Így lettek a műveik érthetőek, szerethetőek, ezért tudunk gyönyörködni bennük...

Ismerek egy szobrászt... Amikor a fiúk még óvódások voltak elvittem egyszer megmutatni nekik a legújabb alkotását. És az volt az első dolga, hogy megkérdezte őket: mit látnak, mit gondolnak a kőről?  Majd megtapogattatta velük, megbeszélték milyen érzés a kő, és legvégül azt mondta nekik: ha van kedvük nyugodtan másszanak fel rá! Nagyon élvezték...

És amikor otthon a fürdés közben szóba került ámulattal hallgattam mit mesélt nekik a kő. Megértették a szobrot, amit a szobrász közölni akart vele - átjött nekik.
(Fűkő Béla: Jónás a cethal szájában- bár a címe nem biztos, hogy ez a szobrának)

És ezzel a tapasztalattal alkottak ők is tovább mindennel, amivel csak alkotni lehet :o)

Ezek az élmények nekem is hasznomra vannak, amikor a mézesekkel "dolgozom". Tudom, hogy sokan tartják giccsnek, de nekem önkifejezéssé lesz lassan, ahogy megtanulok bánni az alapanyagokkal.
És hogy gyógyító hatása van-e az alkotásnak? 
IGEN!
Határozottan merem állítani, hogy az önkifejezés az egyik legjobb és leghatásosabb gyógyír! 


Az alkotás örömöt okoz, jókedvre derít, lelket gyógyít, gyönyörködtet, felemel...
Nem csak ímmel-ámmal, hanem időt rászánva, kipróbálgatni mihez van kedvünk, fantáziánk, kézügyességünk. Mert minden emberben van valamihez affinitás! Csak rá kell lelni...
Aki beteg annak ezt meg kellene próbálnia!

Az alkotás örömöt okoz, és aki örvendezik valaminek az boldogabb lesz.

...és hát a végcél mégiscsak az az életben, hogy boldogok legyünk.