Már nem a káposztás tészta a kedvencünk; eddig a csoki volt, most a vanília. Eddig csak kapni volt jó, s lám egy ideje adni jobb! Eddig az volt a lényeg: mások szeressenek, most csak a szeretet.
Változás. Amitől féltem. ....eddig..... Hiszem rák vagyok!!!
Most alig várom. S velem együtt egyre többen várják.
The critical mass.....
Nem tudom ki és mi vagyok. Nem tudom miért vagyok itt, ahol vagyok. Egyáltalán: semmit sem tudok - magamról, az eredetemről is szinte alig.
Rengeteg kérdésem van, de kitől kapok válaszokat??? Másoktól lenne a legkönnyebb, de mit tudnak ők rólam? Nem is ismernek! ...én sem magamat.
Hát ez a feladat. Megismerkedni magammal. Őszintén; az elejétől. Ezer kérdés és a "hol kezdjem?"... Senki nem mondta, hogy ez könnyű. Senki nem mondta, hogy sikerül azonnal.
A felismeréstől való félelem azt hiszem természetes, de csak amíg az ember fia rá nem jön a nyitjára az első lépésnek. Onnan lassan, lépésről- lépésre elindul valami legbelül. És ha vannak barátai, akik rávilágítanak a dolgok nyitjára és menetére, máris haladunk. Aztán egyszer csak körvonalazódni kezd....
Ki vagy...... mit akarsz itt e földön? A válasz nem tiszta, nem konkrét. De az utat megmutatja. És mintha egy mély álomból ébrednék, azt látom: ez rémálom volt. Nem akarom még egyszer! És kinyitom a szemem, hogy lássak is ne csak nézzek, mint annyi hosszú éven át. És nézd csak a "látás" fájdalommal jár. A felismerés döbbenettel. Mit csináltam eddig??? Hol éltem??? És miért így???
Voltam - mert kellett, hogy legyek.
Éltem - mert teremtettek és az ösztön ezt diktálta.
Ettem - mert éhes voltam és ittam, mert szomjas.
Aludtam - mert álmos és fáradt voltam.
De felébredtem: nézek és most már látok is.
Ébredés.....
Nem véletlenül vagyok itt. Okkal. És fejlődni akarok, hogy tovább is léphessek. Tudatosan.
És akármilyen meglepő: véletlenek márpedig vannak!
....és történnek, egymás után....
Csak észre kell venni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése