A világon talán az egyik legeslegjobb dolog a repülés, már ha emberről van szó. Nem ismertem olyan embert eddig az életem során, aki ne akart volna szállni valamilyen módon. A magasság mámora, a szabadság érzése, oly erővel tölti fel minden részedet és olyan hamar megszokod, hogy büntetésnek érzed a földönjárást ezek után.
Menjünk haza! - gondoltam, de nem sok sikerrel jártam. Sárkány mintha nem értette volna mit akarok.
Vagy - uram atyám - nem akarta érteni?!? Vagy csak pontatlanul fogalmaztam? Vigyél vissza a malomhoz.... -és már fordultunk is. Áhhááá...értem én a dörgést. Pontosan kell fogalmazni, ennyi az egész - halk morgással nyugtázta. A malom mellett landoltunk, a súlytalan repülés után megtartania súlyomat, kicsit nehéz feladatnak tűnt. A fejét felém fordította, megsimogattam, és megköszöntem neki a délutánt, majd határozottan arra gondoltam: menj most haza, pihenj! Ja! És nehogy eltüsszentsd magad a gabonatábla fölött.....
Mintha egy röpke mosoly játszott volna a szája körül, ami ugye nem valószínű....
A malom felé indultam, Einthon már az ajtóban állt és nagyon elégedettnek tűnt. Vízzel kínált és elmondta, hogy a hír már elérte a távolabbi falvakat is, hogy visszatértem és rendezem a sárkányokat. Örvendeznek a népek.
Bent leültünk, halkan iszogattam a vizemet, mikor megkérdezte, hogy holnap mit akarok tenni?
Holnap? Mit is kellene tennem? Fogalmam sincsen, majd kialakul. Látta rajtam, hogy nem vagyok beszédes hangulatomban így nem beszélt tovább ő sem.
A fény most nem volt olyan erős, mint napközben, de csak sejtettem, hogy este lehet. A zene is valahogy más volt, olyan nyugtató, vagy inkább altató hangzása volt.
Kimentem, mert még sosem láttam nap nélküli naplementét. A fény valami csodálatos színre változtatott mindent. A gabonát most nem arany színűnek láttam, hanem inkább narancs-vörösnek, de valahogy annyira tele volt élettel! A rét színe sem az az üde zöld, a kékes-lilás virágokkal, hanem megmondhatatlanul változatos színeket produkált! Életemben nem láttam még ennyi élettel teli színt egy helyen, a hegyek tetején csücsülő hósapka fehérjét, a napraforgó vakító sárgáját, a karmazsint és a barnának az összes árnyalatát a fű színeiben. A mély tenger kékjét, a kis hegyi patak ezüstjével, a rózsák rózsaszínével, és a tenger opálos kékjével összekavarodva, mégis külön-külön. És mindez ragyogott! A levegő változatlanul friss volt, de olyan sűrűnek éreztem, hogy akár rá is feküdhettem volna. Csak álltam ott és csodáltam ennek az ismeretlen világnak a szépségét. A szemem fájt, mert annyira meresztettem, hogy semmiről se maradjak le, hogy az agyam beihassa minden részletét e rengeteg szépségnek!
S egyszer csak a perifériában megpillantottam valakit. A rét erdő felőli szélén ücsörgött a fűben és engem nézett. Szinte hallottam a gondolataiban a kíváncsiságot, mert nem tudta ki vagyok és mit csinálok itt. Vagy ez inkább a saját gondolatom volt?
Valami legbelül arra késztetett, hogy beszéljek azzal az emberrel, de nem mertem elindulni felé. Mit mondjak neki? Hogyan kell egy idegent megszólítani? És nem is érti a nyelvet, amit én beszélek! De oda kell mennem, nincs mit tenni. Elindultam felé. Azt láttam, hogy a fejét felém fordítja, de az arcát ilyen távolról nem sikerült kivennem. Ahogy haladtam feléje, azon tűnődtem hogyan is kerültem én ide? Miért? És mi dolgom van itt ezekkel az emberekkel?
Meg sárkányokkal, amik hát legyünk őszinték- nem is léteznek, ugye? Legalább is az én valóságomban nem.
De a legutolsó emlékem az otthonomról, hogy mit is tettem....nos...az az volt, hogy.....hát.....nem emlékszem. Meg kell tudnom, mert otthon várnak. És itt is dolgom van, tehát teszem, amit kell és utána el kell hagynom ezt a csodálatos földet, mert nem otthonom nekem. Bár lehetne!
Közeledtem az idegen felé. Most már láttam az arcát, és azt is, hogy egy fűszálat rágicsált, miközben engem fürkészett a tekintete. Nem a kíváncsiság volt az arckifejezése, hanem valami más. Talán mintha türelmetlen lett volna. Határozottan azt éreztem, hogy már egy jó ideje engem várt, és én nem jöttem azonnal, mert hezitáltam. Arca markáns volt,ellentétben szemének szelídségével. Nem volt szép, de nagyon érdekes, akit minden körülmények között észrevesznek az emberek. Volt valami kortalan bölcsesség a szemében, a tartásában. A korát képtelen voltam megállapítani. Lehetett akár 28 is, de akár 55 is. Lenvászon ing és nagyon egyszerű szabású, kicsit szürkébb nadrágot viselt, a nyakában egy medál lógott, amit már láttam azelőtt otthon is.
Mellé értem, és szó nélkül leültem kicsit távolabb tőle, de mellé. Nem nézett rám, nem szólt, csak egy pontra meredt a távolban. Követni próbáltam a tekintetét, de lehetetlen feladatnak bizonyult. Egy darabig jól esett hallgatni. A zenét nem is vettem észre mióta nem hallom, helyét a madarak éneke vette át, minden átmenet nélkül, mert akár zene is lehetett volna, olyan szépen szólt. Ránéztem és vártam, hátha megszólal. De nem tette. "A bölcs nem beszél" - jutott eszembe egy könyvből, talán Lao Ce írhatta. És tényleg, olyan bölcsnek tűnt, ahogy ott ült a fűszállal az ajka közt.
Miért jöttem ide? - néztem rá, de nem fordult felém, csak halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Hát kinevet! Csak néztem rá, és észrevettem, hogy a medál alatt egy sárkányfog, vagy szarv lóg. Döbbenten meredtem rá. Ilyent nem lehet akárhonnan szerezni! Végre rám nézett..... Tekintete csalódottságot árult el. -"Miért kell itt lennem?"
-"Nem kell!" - csak ennyit bökött oda. - "Hanem?"- tele voltam kérdésekkel, mert tudtam: ő mindre egytől- egyig tudja a választ.
De rám sem nézett, csak foghegyről válaszolta: a kérdéseimmel hátráltatom a dolgában! És többet nem szólt hozzám. Néha rám pillantott, de a szememben csak a kérdéseket láthatta, mert csak azok kavarogtak a fejemben. Olyan hosszan ücsörögtünk ott, hogy észre sem vettem mikor lett szürkület, és hogy mikor kezdett lágy, dallamos hangon kántálni valamit. Jólesett hallgatni, de hamar éreztem, ahogy a zsibbadás elindul a lábamból és hamar elérte a szemhéjamat is. Amitől be kellett csukjam a szemeimet. És ha már egyszer becsuktam, kinyitni nem volt erőm.
Hogy mikor aludtam el nem tudom, de a kántálás olyan képeket hozott elő a fejemben, amikről még csak nem is sejtettem, hogy lehetségesek.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése