Magamról

Saját fotó
Pécs, Baranya, Hungary
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle... Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. ... Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik..." (Hamvas Béla) Én ebben hiszek.... Akinek van -adnia kell! Ha nincs is semmid, van szeretet a szívedben -hát adj belőle! Van mosoly a lelkedben -hát osztogasd bőven! Van segítő szándék benned -hát segíts! Mindenkiben van valami jó, amit megoszthat másokkal - hát tegyétek!

2011. június 21., kedd

6. Látomás - Angyal

A gondolatok őrült iramban száguldoztak a tudatom legmélyén.
Most voltam a zavar legképtelenebb sűrűjében, a semmi és a minden határán, ahová nem ér el külső hang, sem fény és az értelem itt csak hiábavalóság.
Segítség nem volt, csak az érzésekre, érzékelésre támaszkodhattam.
Minden kérdésemre bennem megvolt a válasz, de a lehetetlent nem fogja könnyen az emberi agy.  Hallottam Mihael szavait, hogy "ne gondolkozzak", csak az érzéseimre hallgassak, a felső vezető rendelkezésemre áll! De ezt nehéz elfogadni a semmi közepén, az őrület határán. Mert ott voltam...
A halál lebegett felettem ....

De hát felettem egy sárkány lebegett!!
Egyre lejjebb süllyedtem az értetlenség mocsarába, a fejem és a szívem majd szétrobbant...
Amikor Mihael halkan megszólított, hangjából olyan szeretet és törődés érződött, hogy automatikusan felnéztem rá. Megváltozott a fény, mások voltak a hangok.
Jobb kezét kinyújtotta felém és ahogy emeltem a sajátomat, hogy belekapaszkodjak, váratlanul kitárta hatalmas szárnyait.
A kezem megállt félúton a levegőben - életemben ilyen gyönyörűt még nem láttam!
Mint egy angyal!
Valami kékes fény vibrált a teste körül, és olyan erő sugárzott belőle, hogy magam is erőre kaptam tőle. Arcán gyengéd szeretet és végtelen türelem...
-Mihael . . .  hiszen Te . . . 
-Ahogy te is! - mosolygott. Átnéztem a vállam fölött a hátam mögé - de semmi nem volt ott. 
-Nekem nincsen szárnyam.
-Mert nem érezted szükségét. A sárkány . . . 
Igen, a sárkány! És ekkor vált minden világossá! Hogy nem éreztem szükségét....
Ez a hely Eeron. Az angyalok iskolája.
A saját halálomtól sosem féltem, csak a másoké miatt, az elvesztés miatt, az otthagyott űr miatt. Hát így vállaltam én ezt a feladatot....
..... hogy megtanuljam a halált. Így lettem én a fekete angyal. Angyala a halálnak....
A sárkány pedig az eszköz, a segítőm. A kaszás felújított változata. Én választottam...
Elmentem hát, mert túl nagyot vállaltam, megfutamodtam...
De valami visszahozott Eeronba, egy kérdés ..... egy válasz ...  ki tudja?
Einthon az élet őrzője, Mihael arkangyal, a 7 közül a legnagyobb tudású, a fény őrzője és a tanítóm is egyben. Azzal, hogy elmentem, bukott angyalnak kezdtek tartani, egyedül ő volt, aki hitt bennem kitartóan, tudta: meg kell küzdenem a bennem lévő félelemmel. 
-Elfogadás...., elengedés,..... megnyílás.  Szeretet,....kegyelem,....... erény. Őszinteség,...becsületesség,.....hűség!  Tudtam miket sorol : erények - amelyekkel rendelkeznem kell ahhoz, hogy felemelkedett angyal és ne bukott legyek. Fejben kipipáltam néhányat, de a többiben nem voltam bizonyos, rengeteg volt ugyanis.
 -Higgy önmagadban -ezzel indul! Én hiszek benned, tedd hát te is ezt! -mondta nagyon határozottan. 
Jó, hát akkor hiszek! 

...és akkor a bizsergés, mint áramütés indult meg bennem, azt hittem a fájdalomtól összerogyok. Ám amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is múlt, csak a bizsergés maradt meg a hátamban, meg az a furcsa érzés. A megmagyarázhatatlan érzés, viszketegséggel párosítva. Nem illik vakarózni társaságban, futott át a fejemen, de nem tudtam megállni, hát átnyúltam a vállam felett, miközben Mihaelre pillantottam: mit szól majd hozzá. A szája szegletében csak halvány mosoly jelent meg, de inkább a szemén látszott, mint az ajkain. A kezem megtalálta a viszketés kiindulópontját, heves vakarózásba kezdtem, de valami történt akkor. Az egész mindössze néhány másodperc alatt zajlott le, és a döbbenet, amit kiváltott, émelygéssel járt. A lapockámon egy dudor jelent meg, aztán a egy roppant kellemetlen hang - a kihasadt bőré - , majd nőni kezdett, gyorsan és csendben, éreztem a súlyát is. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam mi történt, nem is mertem volna! Hiszen mindig erre vágytam legbelül, most mégis inkább enyhe undort éreztem az új testrészem ellen. Igyekeztem nem mozdulni, nehogy a látóterembe kerüljön bármi.....   abból az "izéből"...
De ez úgy látszik akaratlan, ösztönös mozdulattal működik, mint például a pislogás. Kell és kész! A perifériás látás hátránya, hogy látsz széles spektrumban is , így történhetett meg, hogy sötétszürke tollakat kellett látnom, akaratom ellenére. De a kíváncsiság erősebb volt, hát fordult a fejem utána. Hatalmas szárnyak, gyönyörűek.
-Mihael.... nem fehérek!
-Hamarosan az lesz- mondta - a türelem... emlékszel? Az erények egyike, most gyakorolhatod! És akkor már eszembe is jutott: de legalább nem feketék - ha már a halál angyala vagyok! Lehetne rosszabb is...
-Repülni is tudok?
-Ha akarsz - tudsz. De most egy sokkal fontosabb kérdésed van, amit mielőbb helyre kell tenned odabent. 
. . . .
A  halál  maga...
De már emlékszem a tanításra és megtanultam. Megtanultam könnyedén, mert megéltem, volt benne részem és így könnyebb volt a tanulás. Elmém mélyéről szavak úsztak be a tudatomba, éreztem a mély igazságot bennük. És a közhelyek, amiket vigasztalás gyanánt kaptunk, most váltak igazzá. A lélek örök. Csak a test hal meg. A halál csupán a kezdet - egy másik, szebb és jobb valóság kezdete. Egy ajtó egy másik valóságba. ...
A körforgás része, amit igazán most értelmeztem megfelelően, mint egy virágnál, ami kinő a magból, fejlődik, virágot nevel, majd magot terem - amit elhint a termékeny talajba, és majd elszárad- elpusztul, de a mag, a tudásával, ott marad és szebb virágot hoz. Minden így működik a világegyetemben. És ezt a tudást tálcán nyújtották elénk, ismerjük, mégsem tudjuk elfogadni az elmúlást.  Az érem két oldala: az elmúlás oldalán az ajtó egy kijárat, de a másik oldalról nézve.... 
 
Körforgás.

Lecke megtanulva, most már csak nem szabad elfelejteni!
És a fájdalom? A szívbe markoló, jeges fájdalom? Az természetes. A sírás feloldja a fájdalmat. 
Egy oldás.
Az elmúlás fájdalommal jár. De ha el tudjuk fogadni, és ha az emlékezés megmarad, akkor megmarad a mosolya, a kacagása, halljuk, ahogy egy dalt dúdolgat, látjuk a szemeiben a szeretetet, láthatjuk, ahogy táncolt lejt egy önfeledt pillanatában, hallhatjuk a hangját, érezhetjük a szeretetét, amit irántunk táplált. 

Minden megadatott nekünk. 

A tudás bennünk van....

A feladat: megtanulni használni!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése