Fogalmam sem volt mennyit aludhattam.
Az éjjel leplét szövő pók már ránk eresztette a sötétség hálóját és ezzel együtt a csöndet is. Félek a sötétben, kint az erdőben különösen. Hogy mitől, azt nem tudom. Felültem és próbáltam meresztgetni a szemeimet. Ahogy megszoktam a sötétet, lassan kibontakozott "beszélgetőtársam" sziluettje is mellettem. Ugyanabban a pózban és ugyanott ücsörgött. Már nem kántált, csak ült és bámulta valamelyik holdat. Igen ! Mert kettő volt az égen. Növő hold volt és az egyik hatalmasnak mutatta magát, bár a fénye közel sem volt olyan, mint a földi holdé. A másik jóval kisebb volt, fényileg hasonló, mint óriás testvére. Rendesen rácsodálkoztam erre a látványra, mert ezt lehetetlen megszokni azt hiszem. Felér egy csodával, és sok mindent megadnék, csak hogy minden este láthassam őket!
Próbáltam a nagyobbik égitestnek a felszínét szemügyre venni. A mi holdunk mintázata változatos, sok titokról árulkodik, katasztrófákról, változásokról. Ennek a holdnak nem volt olyan változatos a felszíne. Nem láttam benne krátereket, sem egyenetlenségeket.... csak olyan sima-szerű volt. Enyhén acélkék fénnyel világított, de semmi különös. A mi holdunk varázslatosabb!
Tán a szám is tátva maradhatott, mert egy pillanatra hal kuncogás ütötte meg a fülemet. Csak egy másodpercnyi.... de az volt! Ránéztem, próbáltam meglátni a csibészséget a szemében, de nem ment. Sötét volt.
Most már beszélhetünk? - kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak törökülésbe tette a lábait és monoton hangon elkezdet valamit mondani. Nem tudtam mit, de én is felvettem a pózt és becsuktam a szemeimet. Hallgattam a hangját a sötétben és éreztem valami bizsergést a testemben. Egyre jobban ellazultam és rájöttem, meditáluk. Hagytam magam a hangja által vezetni, és hamarosan érzésekkel telt meg a szívem, a lelkem, a tudatom és a testem. Már ha ott, akkor, volt még testem. Nem zsibbadt a lábam a kényelmetlen és számomra szokatlan tartástól. De amúgy meg teljes valómban zsibbadtam.
És ekkor meghallottam a hangját. Most komolyan beszélt, magyarázott, éreztem a hangsúlyon. És mondta, mondta....
Lefestette a lehetőséget, ami vár ránk, rám is többek között. Választás - a miénk és senki másé. Magunknak kell döntenünk magunkról. Nem figyelembe venni senki mást, mert itt egy ember, egy döntést hozhat meg, egyetlen testről, egyetlen lélekről. Vagy elfogadjuk ezt, vagy nincs tovább kérdés a számunkra. Ha az a döntés megszületik, át kell engednünk magunkat egy felsőbb segítőnek, aki vezet és megmutatja mit kell tennünk, mert azt mi még nem tudhatjuk, csak a legfelsőbb utazó. Vele mehetünk és megmenekülünk, a lelkünk tovább élhet, tovább léphet. De a döntés az rajtunk áll.
De az idő nem kedvez most nekünk. Az ősök egészen idáig eljöttek és most segítenek majd mindenkinek, aki úgy döntött, - de meg kell tanulnunk még rengeteg dolgot, amit nem is érthetünk még, csak érezhetjük, hogy az a helyes irány. Az érzés, a lelkünk visz majd magával bennünket oda, ahová mennünk kell. Fejlődés, -azt mondta, minden szinten fejlődés lesz, annak, aki halad. A többiek maradnak, de nem kell aggódni.
Nem tudom miket mondott még, de azt hiszem elaludtam, vagy elájultam, mert az agyamnak ez rengeteg információ volt. De megértettem és tudtam, bárhogy is döntök, valaki veszít azzal a döntéssel. Vagy én, vagy akiket szeretek. Nincsen jó vagy rossz döntés, de ahogy döntesz, az a feladat utána, hogy azt elfogadd és megéld. És Isten velünk lesz akár így, akár úgy döntöttünk.
Az agyam folyamatosan és automatikusan működött és csak külső szemlélőként vehettem részt a munkában, beleszólásom nem volt. Most már abban sem vagyok biztos, hogy az agyam volt, ami dogozott. Nagyon összetett történés volt ez, aminek a szemtanúja lettem itt, ezen az ismeretlen helyen. És a kérdésekre még mindig nincs válaszom! Bosszantó. De nem aggasztó...
Amikor felébredtem, akkorra már egyedül voltam a rét szélén, a fáknak olyan hajnali fény színe volt. Otthon hajnalnak nevezném. A honvágy nagy úr.....
Gondolom napkelte előtt járhattunk, bár a napot még mindig nem láttam, de a fény határozottan erősödött. A levegő kellemesen hűvös volt, de nem fáztam. A kérdéseimre sajnos nem álmodtam meg a választ. Tanácstalanság volt bennem: az ittlétem miatt, a sárkány miatt, az idegen miatt.... és az összes többi számomra ismeretlen, de mégis ismerős dolgok miatt. Válaszok kellenek mielőbb, mert megőrülök. A malom!
Talán Einthon majd hajlandó lesz nekem mesélni, ha elég határozott leszek vele. Ez megnyugtató volt, hát elindultam a malom felé. Ki kell találnom mit kérdezzek tőle, mert a kérdésekkel van a baj. Nem tudom hogyan kell kérdezni, hogy választ is kapjak rá. Sosem a helyes kérdéseket tettem fel!
Valahogy nem közeledtem a malom felé, pedig egy ideje már mentem feléje. Nem értem. A fény mostanra egészen erős volt, melegebb is lett, kellemes érzéssel töltött el. Nem kell sietnem.
Körülnéztem, hátha magam is rájövök hol vagyok, meg esetleg a miértre is rájövök. De ez a csodálatos világ őrizte a titkát erősen. Nem mesélt semmit. Ismeretlen volt számomra az égboltja- nap nélkül- a rét virágai és a színei, a malom sem mutatta meg eredetét, csupa-csupa megválaszolatlan kérdés. És ott van az idegen! Mit mondott? Ki vagyok és miért itt? És a sárkány??
....surrogás. Tudtam ott van felettem, a hangot már beazonosítottam. Talán ő válaszol majd.
Gyere! - gondoltam és egy pillanat múlva előttem landolt. Nagyon vigyáztam mit gondoljak. Kicsit vártam és igyekeztem kizárni a gondolataimat, ahogy tanultam. Ahogy tanultam??!!? Hol tanultam én ilyesmit? Fészkelődött, türelmetlenkedett kissé.
Jó - gondoltam - akkor menjünk a dolgunkra.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése