Magamról

Saját fotó
Pécs, Baranya, Hungary
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle... Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. ... Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik..." (Hamvas Béla) Én ebben hiszek.... Akinek van -adnia kell! Ha nincs is semmid, van szeretet a szívedben -hát adj belőle! Van mosoly a lelkedben -hát osztogasd bőven! Van segítő szándék benned -hát segíts! Mindenkiben van valami jó, amit megoszthat másokkal - hát tegyétek!

2014. március 2., vasárnap

Bennem maradt szó....

Jó társaság. Szálló idő, történetek.
Csak hallgatom őket, mert érdekel a mondandójuk, mert szeretem őket.
Néha, amikor egy már ismert sztori kerül elő, elkalandozik a gondolatom...

Régebben én is mennyit beszéltem! Mindent meg akartam osztani azokkal, akiket szeretek, a velem történt dolgokat, elmesélni az elmúlt napok történeteit, elmondani, hogy szeretem őket, hogy fontosak nekem, és ehhez nagyon sok szó kellett. Ma már kevés szóval is meg tudom oldani ugyanezt. Azt hiszem....
 És remélem meg is értik a kevésből is.

És csak hallgatok- hallgatom őket.

Közben szedegetem össze a mondandóm elejét, hogyan is kezdjem, és persze ne eresszem hosszú lére. Lényegretörő legyek. Pontos. Szabatos. És természetesen a humoros oldalammal.
De valahogy nem kerül rám ma a sor, mindenkivel rengeteg minden történt az elmúlt időszakban, sok mesélnivaló akad. Hát türelemre intem magam, majd eljön az én időm is. Hallgatom a történteket...

A gondolataim közben elszabadulnak, már nem is annyira hallom ki-mit mond, felidézem,az én múlt hetemet. Semmi különös - ami meg történt, az a munkahelyemen történt, azt nem mesélem itt el, mert nem idevaló.

Csak egyetlen dolog, az foglalkoztat. Felidézem a történteket, a hallottakat, még most is rácsodálkozom arra, amit valamikor régen tudtam, hallottam, de el is felejtettem, ahogy teltek az évek. Még így visszaidézve is megborzongok, hihetetlen, hogy velem történt meg. Pedig  emlékszem rá, csak nagyon régen történt, nehéz visszaidézni. Nálam amúgy sem a mondatok jönnek vissza a régmúlt eseményeiből, hanem egy-egy illat, egy érzés, amit keltett bennem a történet, néha fotószerű képek....A varázslatok idejéből sok mindent elfelejtettem már - és most jönnek az emlékek szépen sorban. Felelevenedik a gyermekkorom, az akkor értehetetlen "varázslat", a sok fura dolog, ami akkoriban velem történt. Akkor nem volt fura... onnan nézve, gyermek fejjel, teljesen normális volt minden. MOST mondom, hogy fura... Pedig nem az  :)
Csak eddig nem volt értelme!

És amint lett, összeáll a kép! És csak remélni tudom, hogy meg fogom érteni a miérteket, a hogyanokat, az okokat.
Közben még mesélnek.... folyamként szállnak a szavak. És én, mint egy kavics a folyam partján, amit néha megérint a víz, csak hallgatok...


Aztán egyszer csak  - idő van, menni kell, mind felállnak és indulunk, anélkül, hogy egy szót is elmondtam volna a mesémből....
Azt hiszem bánt... de átlépek rajta, majd később elmesélem!

És eltelik így az este, bent maradt a történet, bent maradt a szó... Tán így kellett lennie?? Hiszem, hogy minden okkal történik, és talán ma este nem nekem kellett elmondanom, amit szerettem volna. Nekem ma a kavics szerepe jutott, amit megérint az áramlás, néha arrébb-arrébb lök picit, de csak hallgat és megél.
Megéli a csendet, megéli a hallgatás erényét.

A történet megvan, nem vész el, de most már megtartom magamnak. Talán most ez a feladat, a csend, a hallgatás gyakolása.

Előbb - utóbb mindig megkapom a választ!









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése