Magamról

Saját fotó
Castleisland, Kerry, Ireland
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle... Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. ... Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik..." (Hamvas Béla) Én ebben hiszek.... Akinek van -adnia kell! Ha nincs is semmid, van szeretet a szívedben -hát adj belőle! Van mosoly a lelkedben -hát osztogasd bőven! Van segítő szándék benned -hát segíts! Mindenkiben van valami jó, amit megoszthat másokkal - hát tegyétek!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: félelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: félelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. május 27., szombat

Markolod a semmit....

Már nincs a kéz, ami visszahúz a süppedős nihilből.
Kéz, mely ujjaimat kulcsolta egykor, most csak hűlt helyét bámulom....
Kéz, mely ölelő két karhoz tartozott. Körém fonódva óvott és tüzelt.
Kéz, melyhez test is tartozott, mély nyomot hagyott...
És a szempár. Belém égett tekintet.
Szavak és ígéretek a szájból, mely csókolt s udvarolt.
Az a száj..... melyből elhangzott sok felelőtlen vallomás.
Tán hazug szó is...
Vagy csak hittelen...
-----------------------------------------------------------------------
Elnémult mára a félelemtől, betömte a rettegés sűrű zaja.
A megszokás nagy úr! Abba kapaszkodni lehet, még ha nevesített semmit is markol kezed.
Az új, az ismeretlen félelemmel tölt el. Hiába kínál boldogabb jövőt! Megszokásból (gyávaságból) kapaszkodunk a már üres semmibe: ad, amit ad... A múlt illúzióját, emlékek hegyét. S bár előbbre nem visz, nem épít tovább, de itt van - a tiéd!
Továbblépni egy omladozó, megcsalt, mérgezett idillből? Erre a maradék kis időre minek?!
A félelem elhitet sok mindent velünk. Nem olyan rossz a rossz. Okolhatod magad benne végtelen.
Tűrni, nem azonos a türelemmel, amely ahhoz kell, hogy építs új jövőt.
Bízni? ...kiben?? Az újban nem mered...
S bár a régi megcsalt, megalázott, próbálsz bízni benne mégis szüntelen.
És néha napján, amikor már nem megy, álmodod a boldogabb jövőt.
De "minden" ott van: autó, ház gyerek. Lépni nem mersz, szenvedsz hát tovább, és az illúzió, amit megteremtesz, megfizetteti veled mindig más sarát!
És nincs időd ----- mikor erre eszmélsz, már tényleg nincs tovább.
Megmérgezett, meggyötört lelked és tested sötét esten már hiába eseng.
Elmúlt már.
Veszve van.
S ekkor a félelem, mely bénította lépted, már nem számít tovább, ám elméd mélyebb sűrűjében hiába kutatsz ostobán - nem emlékszel arra mit szerettél.
Megtalálod, s majd elengeded az utolsó sóhajtással, melyben benne lesz minden kín, s pokol. Ám már mitsem számít.
Mert addigra az ördög a te hátadon lovagol!

2015. január 31., szombat

Elcsépelt szavak....

Valamelyik éjszaka, olyan 2-3 óra között arra ébredtem, hogy álmodtam valamit. Nem egy történetet, nem egy szokványos álmot. Valami mást.....

Azon forgott az agyam, hogy a világunk merre felé halad.
Divat lett a spiritualitás, az ezotéria, valamint az ezekhez tartozó legfontosabb fogalmak, amikkel hirdetik az "igét", mint pl a szeretet, az egység, az elengedés, a megbocsájtás, stb...
A legtöbb esetben - az ezeket szívesen hangoztatók  elvégeztek esetleg 1-2 tanfolyamot, hozzáolvastak néhány "ajánlott olvasmányt", némi szakirodalmat és attól kezdve bölcsen osztják a megszerzett tudást, amerre csak mennek.
Nem számít, hogy befogadó-e a közönségük, nem számít, hogy a mondanivalójuk mögött  mennyi tudás, illetve tapasztalás rejtőzik.

(Hangsúlyoznám: nem mindenki ilyen, aki ezzel foglalkozik, én csak egy bizonyos rétegről beszélek)

Az én környezetemben is akad, aki Osho könyvét hordja-viszi mindenfelé magával, úton-útfélen belőle idézget - "hűűűű ez micsoda bölcsesség, figyi...." és már olvassa is. Váltig állítja, hogy ő már eszerint az eszme szerint él, az élete a szeretet, az elfogadás. Ért dolgokat (miért is ne?) és tanít is dolgokat (mert tudása van). Magyarázatot ad fel sem tett kérdésekre. 
Mert szeret. 
....feltétel nélkül. 
És elfogad. 
....mert ostoba vagyok, meg kell világosítson....
Mert Ő tud, érez, és tapasztal!
Még soha nem meditált. Nem baj. Megélheti az annyira áhított egységet akárhogy - gondolom én, hozzá nem értő. És csak hirdeti az igét a szeretetről, ha akarom, ha nem. Lassan megtérít, és erre nagyon büszke.

Én a megtapasztalásban hiszek.
Ám amiket hajtogat, ő már mind tudja, alkalmazza, használja az élete különböző területein. Jó neki: néhány Osho idézet hangos kimondásával eljutott olyan messzire...
És jön  a szeretettel, a megértéssel, az elfogadással....
Mellesleg Ő a legmanipulatívabb ember, akivel eddig találkoztam életem során, tőle tudom, hogy elvégzett valami kommunikációs tréninget, illetve kifogáskezelő tréninget a munkával kapcsolatban.
De elnézem neki, mert Osho-t olvas  - ergo: rossz ember nem lehet! Mondom én meg Balogh Bélát hallgatok, de az szerinte nyomába sem lép Oshonak. És Eckhart Tollét olvasom , na az meg ki?...
És megint jön a szeretettel: azt megélni a legfenköltebb dolog. A legtisztább és legfontosabb érzés.
Hát gondoltam rákérdezek egyszer tőle, szerinte mi a szeretet. Válaszként előkapta a már fentebb említett könyvet, villámgyorsan fellapozta benne  a megfelelő szöveget, és kitűnő hangsúlyozással felolvasta, hogy "szerinte" mi a szeretet. És utána nagyon fürkészően vizsgálgatta a tekintetem, az arcom, hogy megértettem-e..... Hát meg.
Csak én nem így gondolom.... Ekkor meglehetősen hosszasan magyarázta, hogy nem baj, ha nem értek egyet, még idő kell, mire elérek odáig, hogy ezt a nehéz szövegezést megértsem teljes mélységében és magaménak tudjam!
És én értetlen és akadékoskodó lélek, a magam bugyuta tudatlanságában azt találtam mondani, hogy szerintem a szeretet az nem szimplán egy érzés, hanem egy állapot (pillantása részvétről árulkodott).  Mégpedig elsősorban a félelem nélküliség állapota. ( na itt már bosszankodott kicsit)
Hallgattunk egy ideig mindketten, majd elment a dolgára, otthagyott a magam ostobaságába süppedve.

Igaz azóta nem jön hozzám Osho könyvével :)))))))) Szerintem megértette, hogy semmi esélye nincs arra, hogy a buta fejembe a tudás fényével akárcsak bevilágítson.

Ám az érzés, amit hagyott, borzalmas. Azokat a szavakat agyonvágta, kilúgozta olyan mélyen, hogy nehezemre esik most is kimondani őket, mert elcsépeltekké váltak utána. Azt hittem a szavakat csak feltölteni lehet a különböző oldalról történő értelmezéssel, plusz elmélettel csak többek tudnak lenni, mert másféle magyarázattal szolgálhatnak más-más lelkületű embereknek. Sosem hittem, hogy a szavakat ennyire le lehet amortizálni.
Nem akarom megítélni, nem akarom bántani, igazából nincs is vele semmi bajom, csak erőszakosan letolta a torkomon az elméleteit, a könyvét, magát, és megülte a bendőmet. Kicsit diétáznom kellene.

...olvasok egy kis Balogh Bélát.
Vagy Böjte Csabát. Hátha a szeretet új ruhát ölt bennem....






2012. július 8., vasárnap

Szeretet és félelem

Azt hiszem tényleg csak két alap-érzelem létezik, az összes többi ebből a kettőből keletkezik különböző adalékokkal. 
És ez a két érzelem a szeretet és a félelem.
A szeretetből fakadnak a jó dolgok, amiktől boldogok, vidámak, derűsek, elégedettek vagyunk. Amikor rájövünk, hogy ez nem kerül nekünk semmibe, akkortól adjuk a körülöttünk élőknek önzetlenül, korlátlanul, és ha nem is vesszük észre: minél többet adunk, annál többet kapunk vissza belőle. Ez nem kérdés, mindenki ismeri.

A félelem összetettebb érzés. A rossz érzések alapja: a haragé, az irigységé, az utálaté, a gyűlöleté, a gonoszságé, stb., stb... Nagyon nehéz nem félni, mert a mai kor arról szól, hogy állandóan meg kell felelni különböző helyzetekben, a munkahelyen, a családban, a villamoson, buszon, a strandon, a boltban, és még sorolhatnám. És ez mind félelemmel tölt el. Amiből ha nem tudjuk kezelni, pontosabban elfogadni a kvalitásainkat, harag lesz, gyűlölet lesz, vagy irigység. Aztán boldogtalanság. És innen már nagyon nehéz a visszautat megtalálni.

Menny és pokol.

De ez itt van lent! A földön. És mi magunk dönthetjük el, hogy melyiket választjuk, mi magunk teremtjük meg azt a mennyet, avagy poklot az életünkben idelent. De előfordul, hogy egyszerre, egy időben mindkettő létezik éppen. 
Meg is kell élnünk mindkettőt, különben honnan tudnánk milyen az egyik, vagy milyen a másik, ha nem ismerjük egyiket sem? 

Honnan tudod, hogy mi  a hideg, ha nem tapasztaltad a meleget? Honnan tudod mi a jó, ha nem érezted a rosszat? Honnan ismernéd fel a boldogságot, ha nem élted meg a boldogtalanságot?!
De mindezzel nem kell megküzdened.... Csak fogadd el, hogy létezik.... és pont. 






A kulcs az  elfogadás.







És a  megélés a titka az egésznek. Pontosabban az, hogy hogyan éled meg.
Ha egyszer rájössz a nyitjára, hogy ne légy dühös egy adott helyzetben, amikor amúgy az lennél, ha ez sikerül, és megjegyzed, hogy hogyan csináltad, magát az érzést....... onnantól nincs akadály!


A tudás bennünk van, velünk születik. Csak a  sémák, amiket belénk nevelnek az óvodákban, iskolákban elfedik ezt a tudást, de ott van bennünk és vár. Vár arra, hogy emlékezz és felfedezd újra. 

Ha megvan: használd!


















2011. június 15., szerda

5. Látomás - A tükörkép

- Menjünk a víz fölé! - mondtam neki, és ő várta, hogy felülök rá, de más volt a tervem. A karmai közt akartam utazni, a hűs, kék víz fölött, hogy kezemmel megérinthessem a hullámokat. Akartam valamit magamnak, ami ugyanolyan, mint otthon: és ez a valami a víz .... talán.
Átrepültünk a kalászos fölött, majd megint egy terjedelmes rét következett, Az illata nagyon csábított a leszállásra, de uralkodtam  magamon.
- Feljebb! - mert látni akartam nagyobb perspektívából a lent elterülő tájat. Egy kis erdő felett húztunk el, de fáinak színe és a levelek formája teljesen ismeretlen fajnak tűnt. Amióta itt vagyok észrevettem, hogy sokkalta tisztábban látok és hallok, és az illatokat is szelektáltabban érzem.

Végre megpillantottam, amire úgy vágytam már - a víz!
-Lejjebb repülj! Alacsonyan a víz felett! - mert éreznem kell végre valami ismerős érzést.
Meredeken ereszkedett, az adrenalin ettől végigdübörgött a fejem búbjától a a talpamig. Amint elég alacsonyan szálltunk, a kezemet a vízbe merítettem. A sebességtől élesen hasította bőrömet a víz, de cseppet sem bántam. Víz szaga volt. Víz érzete volt! Mint otthon. Hatalmas érzés volt! Hagytam, hogy a bőrömre, arcomra fröccsenjen, minden pillanatát érezni akartam ennek a kalandnak.
A víz nem volt sötét, gondolom nem volt akkor mély sem. De az árnyék, amit rá vetettünk, mi a sárkánnyal - annál inkább! Szokatlanul sötét árnyék volt. De csak pancsoltam a vízzel, élveztem a repülés adta szabadság élményét.
Ám a bogár ekkorra már ott motoszkált bennem. 
Nem szeretem a sötét árnyakat . . .
-Menjünk magasabbra és kicsit lassabban is, kérlek! - és felkönyököltem a markában.
-Feljebb!
És életem legborzalmasabb képe vetült elém a víz fodrozódó tükrében. A jeges rémület markolt meg és tartott fogva abban a pillanatban!
A saját arcképem felett maga a halál lebegett!!!
Feketén, kérlelhetetlenül, arctalanul -  a legrémisztőbb formájában. Tehát végem van! Most van itt az időm.... Behunyt pilláim mögül csak a visszaverődő fényeket érzékeltem, nem tudtam mire számítsak .... és mikor...

De akkor nem történt semmi, csak róttuk a köröket a sárkánnyal. Ám tudtam a halál már ott lebeg felettem.
Kinyitottam a szeme, de a sötét angyal nem állt odébb!
-A malomhoz! - préseltem ki magamból a szavakat, mert kínomban gondolkodni is elfelejtettem. Hamarabb visszaértünk, mint gondoltam. Kiugrottam a sárkány karmaiból és rohantam a kalászos túlsó vége felé, az erdő szélére. Ahogy az adrenalin szertefoszlott testemben, úgy kúszott be suttyomban a helyére a rémület. Könnyek folytak ekkorra már az arcomon, a félelem könnyei. Nem is tudom mitől féltem, mert a haláltól sosem. . . .
A felismeréstől, ami kezdett bennem összeállni.
Az erdő szélére érve körbe-körbe forgattam a fejem. ....-Hol vagy?!?
Mint nyári zivatar előtt az eget-földet megrengető dörgés, úgy hasítottak bele a  némán sikított szavak a koponyám lágy részeibe. Kapkodtam a levegőt és minden egyes légvétel, mintha késhegyek ezrei sebeztek volna odabent.   Erőtlenül  rogytam le a zöld fűre, fejem a mellkasomra csuklott és odabent csak a NEM!  NEM!  NEM!  hallatszott. Nem volt sem madárdal, sem lágy szellő, sem virágillat. Csak a  NEM!
Az erdő csendes léptű őre észrevétlen lépett mellém, leült a fűbe - kényelmes törökülésbe.
- Mit   "NEM"? - kérdezte.
Nem néztem fel rá, és nem válaszoltam,  mert megszólalnom lehetetlennek tűnt. Nyelvem, mint hatalmas harang, amit ha mozdítanak - a halált jelzi szerte a világba. Gondolataimban rémfilmek véres jelenete rajzolt fekete árnyékot. . .   Bénult voltam.
-Lazítsd el magad! Ne tiltakozz ellene, hagyd, hogy átjárjon és megérted! De ne harcolj ellene. Olyan ez, mint egy görcs - ha lazítasz, lassan felenged. Olyan halkan és megnyugtatóan mondta e szavakat, hogy eszembe sem jutott ellenkezni. 
Tettem, amit mondott és lassan oszolni látszott a köd, ami megbénított, megvakított.
-Amit láttál. . . . miért rémített meg?
-A halál lebegett felettem, Te is megrémültél volna!
-És mit tudsz? Mert a látás, csak a csalható szemed képe. Minden igaz tudás - emlékezés! A többi - csak találgatás.  De már tudod; már emlékszel.   MOST - beszélgethetünk...
Nem tudtam beszélni. A kuszaság odabent nem hagyott egyetlen véget sem, aminél fogva kibogozhattam volna. És ez a fonál végtelennek tűnt...   Csak lett.  És volt.
-Hát jó! Amikor visszatértél, ragaszkodtál a testedhez, és magaddal hoztad. A te döntésed volt. Ez nehezítette az emlékezést, de tudod, hogy egy vagy közülünk!
-Mihael. . . . -mondtam ki hangosan, mert ez a név jutott hirtelen eszembe.
-Ó.... szóval már van nevem is! - azzal ültében szembe fordult velem.