....mert remélem...... nem, nem remélem: tudom, hogy ami itt egy becsukódó kapu, az a túloldalon egy éppen kinyíló. Egy másik kezdet, egy másik valóság, és tán boldogabb, mint ez itt.
És abban is biztos vagyok, hogy ezt az utazást segítik, könnyebbé teszik valamiféle földöntúli létezők - nevezhetjük őket angyaloknak is. Akár....
Aztán rettenetesen nagy bölcsességeket mondtam neki reinkarnációról, másik életről, meg hogy már jó neki ott ahol van..... Iszonyú elégedett voltam az empátiámmal!
..... mesélt az édesapjáról, az érzéseiről. És akkor, ott rájöttem, hogy mekkora egy hatalmas barom vagyok, beszélek arról, amiről semmit nem tudok....
Azután egy másik történet úszott be a fejembe, amitől nem tudok szabadulni, mert megértette velem, mit is jelent az a tátongó űr......
Pedig én el sem veszítettem őt! Itt van most is. De akkor, évekkel ezelőtt, elérte, hogy rettegjek az elmúlástól és én, ahogy kell rettegtem is. Bármit megadtam volna, csak ne maradjak itt a tudattal, hogy ő már nincs és nem mondhatom el neki az éppen fixálódó hülyeségeimet. Az önzés teljességében fetrengtem, donorlistára vetettem magam, csak el ne menjen. Csak itt ne kelljen maradni nélküle.....Nem testvér, nem rokon, nem szülőm, "csak" barát. De a latban nálam ugyanazzal a súllyal bír.
Aztán megtette.
....és elment.....
Igaz, csak egy röpke kis időre, és szerencséjére (meg az enyémre!) visszajött.
De megértettem a fájdalmat, megtapasztaltam az űrt.
Nincs vigasztaló szó - ezért én sem tudom kimondani azokat.
Csak a hála szavát ismerem, mert azt akkor én, mint jó tanuló, nagyon megtanultam.
A tudatos énem azt mondja továbbra is : az ott tényleg egy kapu, csak innen nézve kijárat.
De a lelkem ordítva tiltakozik az elvesztés ellen! Nincs igazság a földön.....
Az igazság tényleg odaát van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése