- Menjünk a víz fölé! - mondtam neki, és ő várta, hogy felülök rá, de más volt a tervem. A karmai közt akartam utazni, a hűs, kék víz fölött, hogy kezemmel megérinthessem a hullámokat. Akartam valamit magamnak, ami ugyanolyan, mint otthon: és ez a valami a víz .... talán.
Átrepültünk a kalászos fölött, majd megint egy terjedelmes rét következett, Az illata nagyon csábított a leszállásra, de uralkodtam magamon.
- Feljebb! - mert látni akartam nagyobb perspektívából a lent elterülő tájat. Egy kis erdő felett húztunk el, de fáinak színe és a levelek formája teljesen ismeretlen fajnak tűnt. Amióta itt vagyok észrevettem, hogy sokkalta tisztábban látok és hallok, és az illatokat is szelektáltabban érzem.
Végre megpillantottam, amire úgy vágytam már - a víz!
-Lejjebb repülj! Alacsonyan a víz felett! - mert éreznem kell végre valami ismerős érzést.
Meredeken ereszkedett, az adrenalin ettől végigdübörgött a fejem búbjától a a talpamig. Amint elég alacsonyan szálltunk, a kezemet a vízbe merítettem. A sebességtől élesen hasította bőrömet a víz, de cseppet sem bántam. Víz szaga volt. Víz érzete volt! Mint otthon. Hatalmas érzés volt! Hagytam, hogy a bőrömre, arcomra fröccsenjen, minden pillanatát érezni akartam ennek a kalandnak.
A víz nem volt sötét, gondolom nem volt akkor mély sem. De az árnyék, amit rá vetettünk, mi a sárkánnyal - annál inkább! Szokatlanul sötét árnyék volt. De csak pancsoltam a vízzel, élveztem a repülés adta szabadság élményét.
Ám a bogár ekkorra már ott motoszkált bennem.
Nem szeretem a sötét árnyakat . . .
-Menjünk magasabbra és kicsit lassabban is, kérlek! - és felkönyököltem a markában.
-Feljebb!
És életem legborzalmasabb képe vetült elém a víz fodrozódó tükrében. A jeges rémület markolt meg és tartott fogva abban a pillanatban!
A saját arcképem felett maga a halál lebegett!!!
Feketén, kérlelhetetlenül, arctalanul - a legrémisztőbb formájában. Tehát végem van! Most van itt az időm.... Behunyt pilláim mögül csak a visszaverődő fényeket érzékeltem, nem tudtam mire számítsak .... és mikor...
De akkor nem történt semmi, csak róttuk a köröket a sárkánnyal. Ám tudtam a halál már ott lebeg felettem.
Kinyitottam a szeme, de a sötét angyal nem állt odébb!
-A malomhoz! - préseltem ki magamból a szavakat, mert kínomban gondolkodni is elfelejtettem. Hamarabb visszaértünk, mint gondoltam. Kiugrottam a sárkány karmaiból és rohantam a kalászos túlsó vége felé, az erdő szélére. Ahogy az adrenalin szertefoszlott testemben, úgy kúszott be suttyomban a helyére a rémület. Könnyek folytak ekkorra már az arcomon, a félelem könnyei. Nem is tudom mitől féltem, mert a haláltól sosem. . . .
A felismeréstől, ami kezdett bennem összeállni.
Az erdő szélére érve körbe-körbe forgattam a fejem. ....-Hol vagy?!?
Mint nyári zivatar előtt az eget-földet megrengető dörgés, úgy hasítottak bele a némán sikított szavak a koponyám lágy részeibe. Kapkodtam a levegőt és minden egyes légvétel, mintha késhegyek ezrei sebeztek volna odabent. Erőtlenül rogytam le a zöld fűre, fejem a mellkasomra csuklott és odabent csak a NEM! NEM! NEM! hallatszott. Nem volt sem madárdal, sem lágy szellő, sem virágillat. Csak a NEM!
Az erdő csendes léptű őre észrevétlen lépett mellém, leült a fűbe - kényelmes törökülésbe.
- Mit "NEM"? - kérdezte.
Nem néztem fel rá, és nem válaszoltam, mert megszólalnom lehetetlennek tűnt. Nyelvem, mint hatalmas harang, amit ha mozdítanak - a halált jelzi szerte a világba. Gondolataimban rémfilmek véres jelenete rajzolt fekete árnyékot. . . Bénult voltam.
-Lazítsd el magad! Ne tiltakozz ellene, hagyd, hogy átjárjon és megérted! De ne harcolj ellene. Olyan ez, mint egy görcs - ha lazítasz, lassan felenged. Olyan halkan és megnyugtatóan mondta e szavakat, hogy eszembe sem jutott ellenkezni.
Tettem, amit mondott és lassan oszolni látszott a köd, ami megbénított, megvakított.
-Amit láttál. . . . miért rémített meg?
-A halál lebegett felettem, Te is megrémültél volna!
-És mit tudsz? Mert a látás, csak a csalható szemed képe. Minden igaz tudás - emlékezés! A többi - csak találgatás. De már tudod; már emlékszel. MOST - beszélgethetünk...
Nem tudtam beszélni. A kuszaság odabent nem hagyott egyetlen véget sem, aminél fogva kibogozhattam volna. És ez a fonál végtelennek tűnt... Csak lett. És volt.
-Hát jó! Amikor visszatértél, ragaszkodtál a testedhez, és magaddal hoztad. A te döntésed volt. Ez nehezítette az emlékezést, de tudod, hogy egy vagy közülünk!
-Mihael. . . . -mondtam ki hangosan, mert ez a név jutott hirtelen eszembe.
-Ó.... szóval már van nevem is! - azzal ültében szembe fordult velem.
