A rét...
Bársony puha fű, benne virágok. Aprók, mindenféle színben és formában. Oly kicsinyek, hogy le kell hajolnom, hogy pontosan kivegyem a formájukat, csodálatos mintázatukat. Van benne a kék és a lila minden árnyalata. Néhány apró, fodros szélű sárga is, a száruk lágy és törékeny. Óvatosan kell lépdelni közöttük, mert letörnek. Nem érezni, hogy van-e illatuk, de csodaszépek. Talán a sárgák a gólyahírre emlékeztetnek. A kék pedig, mint az erdei kökörcsin, olyan finom és selymes színe van, mintha nem is valóságos lenne....
Nem akarok felnézni, hiszen annyira szép itt lent minden. Ha felnéznék elrontanám ezt az érzést, had gyönyörködjek bennük! Ki tudja mi vár rám, ha felnézek?
A szél....
Csak finom fuvallat, lágyan ér a bőrömhöz, inkább simogat, mint fúj. Nem hideg, de nem is meleg, csak jó érzés, hogy fújdogál. Mintha valami illatot is hozna, olyan frisset, édeset. Nem ismerem ezt az illatot, még sosem éreztem, de szeretem.
Madarak....
Nagyon szép dalokat fújnak. Nem látom milyenek lehetnek, mert nem merek felnézni a fűről. Túl szép ez a rét, hogy levegyem róla a pillantásom. Itt még kis bogár is szívesen lennék.... De a madarak hangja, mint szépen komponált muzsika - olyan. Nem nyomják el egymást, egyik a másiknak emeli ki szépségét, aláfestés a paradicsomi rét látványa mellé. Ezer hang ez! Sosem hallottam még ilyeneket. Bizonyos, hogy nem otthon vagyok.... Nem tudom mikor és hogyan keveredtem ide, hogy valóságos-e, vagy csak álmodom, képzelődöm....de ez most cseppet sem lényeges.
Csak az számít, hogy itt lehetek.
Ruha. Nini, ruha van rajtam! Mármint nem az a fura, hogy van rajtam, hanem, hogy hosszú női ruha. Lágy esésű anyaga van, érdekes a szabása, nőies, de teljesen kényelmes. Valami nagyon halvány pasztell kék, azt hiszem. Legalább is arra hasonlít leginkább. Szép, olyan .....olyan felhő-érzés....
Huh...valami surrogott és mégiscsak felkaptam a fejem...
Nem bántam meg! A táj szintén fantasztikusan szép. Ahol állok az egy hatalmas rét, hol magasabb, hol alacsonyabb fűvel és virágokkal. Süt a nap, érzem a melegét a bőrömön, a hajamon. Jobbra, messzebb egy erdő húzódik, magas.....nagyon magas fákkal. Túl magasak és szálfa egyenesek. Nem sötét az erdő, szépen beengedi a fényt és látni az erdő alját is..... kevés aljnövényzettel, hangulatos....
Szemben velem valahol a távolban sárga mező - talán érett búza kalászai, vagy éppen virágozni készülő repce tábla....nem tudom megállapítani. Kicsit közelebb egy malomhoz hasonló épület, nem vagyok benne biztos, még sosem láttam hasonlót sem. Nem tudom milyen a színe sem, olyant sem láttam még. Világos, kicsit a napra hasonlít. És forog a lapátja, szélmalom lehet?....de nem fúj a szél, csak lágyan simogat. Akkor nem értem. Vizet nem láttam.
Balfelől olyan, mintha megművelt kertek lennének, dús növényekkel, de azokat sem igazán ismerem fel, hogy mik lehetnek ültetve. De pompásan virágzóak is vannak közöttük. Némelyeken, mintha valamiféle termés, vagy gyümölcs is megbújna a buja zöldben. Nem értem miért nem tudom megállapítani mik ezek.... és hol lehetek?? Nincs mozgás. Sem ember, sem állat....
De a hely nagyon vonzó, és főleg békés. Szeretek itt lenni. Otthon érzés, bár fogalmam sincs hol lehetek.
Talán el kellene indulnom a malom felé, hátha lakik ott valaki. Amerre csak a szem ellát minden a maga legszebb, legpompásabb formájában mutatkozik meg. Egy azon évszakban ez nem lehetséges.... azt hiszem....
Nem tudom miért ez jutott eszembe....
De nem baj. Gyönyörű a hely, és itt akarok maradni. Nem hiányzik semmi, nem tölt el félelemmel, ha itt ragadtam esetleg....
Olyan mintha valami muzsikát hallanék, de nem valahonnan szól a hangja, hanem itt van a fejemben, ami lehetetlen, mert én ezt a dallamot még sosem hallottam, de lágyan szól, kellemes. Valami dob, meg fúvós, meg nem is tudom mik szólalnak meg benne, és nem is lényeges, csak szóljon. Békés - ez a pontos megfogalmazása. És haladok szépen lassan a malom felé. Most vettem csak észre, hogy mezítláb vagyok, ami fura, mert normális esetben nem szoktam. Most kimondottan jó érzés, mert a fű puha és könnyű rajta a járás. Nem sietek, tudom, hogy nem kell. Nem látom a napot. Tényleg - akkor mi adja ezt a fényt?? Hol a nap?? De semmi az égen...sehol. Ez tovább nem is kérdés számomra, csak élvezem ezt a világot, bárhová is kerültem.
Haladok a malom felé, szép lassan közeledek, nagyok kellemes építménynek tűnik.
Nem tudom megállapítani miből építették. Téglából? Kőből?....semmi nem látszik rajta, bár régi épületnek mondanám, ha otthon lennék, de nem ütött -kopott....
Csak érzem, hogy régi.
A fű itt magasabb, nem kell lehajolnom, hogy elérjem, ahogy sétálok bele-beleakad a kezembe egy-egy hosszú fűszál. Nem láttam bogarakat sem. És itt megváltoztak a virágok is. Mintha nemesebb és nagyobb fajta lenne mind.
Közeledik a malom.... hamarosan bekopoghatok az ajtaján. A színe megváltozott valahogy, most inkább fehérnek tűnik. Barátságos épület. Vajon malomként működik?...
Még vagy tíz-tizenöt lépés és ott vagyok...
....kinyílik az ajtaja....eddig nem is láttam, hogy ott van egy ajtó....
Valaki kilép rajta..........
Szép nagy szalmakalapja van. Kedves, öreg arcú ember. Úgy száz évesnek mondanám, de biztos vagyok benne, hogy attól sokkal több, bár alig látszik hatvannak. Enyhén napszítta a bőre, fehér az a kevés haja, ami kilátszik a kalap alól. Valamit mond.... Nem is, inkább kérdezett valamit. De nem értem, nem az én nyelvemen beszél! De nagyon barátságos a hangja és a kézmozdulat....nem értem, de érzem, hogy barátságos akar lenni. Megfordul, egy pohár, vagy inkább kupa- féle forma van a kezében. Mond valamit és felém nyújtja. Elfogadom.
Belenézek, azt hiszem tiszta víz van benne. Megkóstolom: valóban friss, hideg víz. Selymes, cseppet sem kemény , és biztosan nem is klórozott!
Finom.
Azt hiszem azt kérdezi kérek-e még egyet. Megrázom a fejem. Ismét kérdez valamit, azt mondom nem értelek. Erre aprót meghajol és azt mondja a kezét a mellkasára téve, hogy "Einthon". Tehát ez a neve.
Én is hasonlóképpen cselekszem, meghajlok és mondom a nevem. Mosolyog.
Aztán félrelép az ajtóból és mutatja, menjek be. Minden mozdulata kedvességről és szeretetről árulkodok. És ez átragad rám is.
Bár nem ismerlek, de tudom megbízhatok benned és már most a szívembe zártalak.
Jesszusom ezt én mondom???
Megbízom benned????? Én??!!?? Soha, senkiben.....vagyis ebben sem vagyok már biztos.
Belépek hát a malomban. Kellemes az idő odabent. Nincs dohos szag ( valamiért arra számítottam ), kellemes félhomály van, de nem a sötétebbik fajta, csak nincs erős fény, mint kint. A zene innen jön, de nem tudom megmondani pontosan honnan. Székkel kínál és miközben kényelembe helyezem magam, valamit folyamatosan mesél.
De nem értelek, ne haragudj! Nem haragszik, és csak mondja tovább. Az egész olyan ismerősnek tűnik, és mégis oly távolinak, ismeretlennek.
Aztán egyszer csak érteni kezdem a beszédet....nahát! Ez nagyon meglep... De figyelek, mert az elejéről lemaradtam.
Valami nagy sárkányról beszél. Mintha azt mondaná, hogy az enyém és haza kellene vinnem, mert félnek tőle az itteni népek.
Itteni népek?... Senkit sem láttam errefele... házat sem, csak a malmot. De nem kérdezek, kicsit elálmosodtam. Ő mesél tovább.
Valamikor, amikor még itt éltem, én idomítottam a sárkányokat, nekem fogadtak szót. És amióta elmentem nem tudnak velük mit kezdeni. Ugyan nem bántottak senkit, de nem szeretik, ha szabadon kószálnak. És arra kér, ha megpihentem, akkor menjek és rendezzem el azt az egyet, amelyik most is itt van valamerre.
Jó, majd ha pihentem megyek....
Megint hallottam a surrogó hangot. Most már tudom, a sárkány lehetett.
A szemem félig csukva van már, de még látom, hogy bejön egy fiatalabb férfi is, valamit mond neki az öreg, amaz rám néz. Ismerem.... de most nem tudom megmondani honnan. Mond valamit.... a nevemen szólít.... tehát ő is ismer....
De most fáradt vagyok, pihennem kell, majd ha felébredtem, akkor megkérdem: kicsoda is ő valójában...
Szép lassan csúszok bele az alvásba, már nincsen testem, könnyű vagyok és a muzsika is felerősödött... Hallok mindent tisztán, de nem zavar, kellemes.
Mintha emelkednék, zsiborgok; ám nem félek, mert tudom ez a természetes. A tudatom közli, amiket kell. Otthon vagyok, ismerem ezt a helyet, tudom mi a dolgom. Maradnom kell, most már biztosan tudom, nekem itt van dolgom, még ha sárkánnyal kapcsolatos is az a dolog.
A szívem kalapál, a tudatom bólogat, helyesel, valamit mondanom kell valakinek, de nem látom az arcát pontosan, tisztán. Azt sem tudom mit kell elmondanom, csak egy érzés, ismerem, tudom,de hogyan??
....és kinek is??.....
Rá kell jöjjek, mert nagyon fontos lenne! Valami ezt mondja odabent és arra a tapasztalat szerint : hallgatnom kell!
A zsibbadás nem múlik, erősödik.
Tudom az érzést....ezt kell elmondanom, ez az üzenet....és a lényeg, hogy ÉN VISZEM A HÍRT!
Keresek... ..........keresnem kell!!!......... folyton és türelmesen, mert meg kell találnom.
Az üzenete nálam van, oda kell adnom annak a valakinek....
