Sors

Az örökös kérdés, hogy miért? 

Mit keresünk itt ezen a földön és mi a feladatunk? És miért az ???

 Hányszor, de hányszor elhangzik ez a kérdés. 

Magunkban, de sokszor hangosan is kimondjuk. 

És keressük a választ, bízva abban, hogy valaki olyan is meghallja, aki tud segíteni a válasz megtalálásában.

Pedig erről szó sincsen!

A végzetünket csak mi találhatjuk  meg, csak mi érthetjük meg mit kaptunk és miért. És nekünk egyedül kell azt elfogadnunk. Más nem értheti, illetve nem jelent neki  semmit. Ha megtaláljuk és nem ágálunk ellene, akkor jó úton vagyunk. 

Hiszem, hogy minden embernek feladata van, azzal a céllal születik le erre a földre, hogy azt keresse, megtalálja és megélje. 

...És ez talán mégsem olyan nehéz, mert mi magunk vagyunk a sorsunk. Szembe kell nézni ezzel a feladattal és megélni nap, mint nap.

Csak ezt nem könnyű elhinni, elfogadni. 

Ez a  nehéz...

Pedig egyszerű, csak rá kell érezni. Sorsunk összefonódik földi ittlétünkkel, kikerülgethetjük, próbálhatunk megszabadulni tőle, de nem fog menni.

Olyan ez, mint a kivágott fa, aminek csak a törzse maradt: előbb-utóbb újra levelet hoz, mert ez a dolga, ez a sorsa!

Nem kapálózik ellene, csak teszi, amire született.

És ugyanígy van az ember is. A sorsát születésekor kapja. Levetheti ugyan ideig-óráig, de újra és újra visszakerül rá, tehet bármit ellene. 

Valahányszor nehézség kerül az utunkba életünk során, az mind a sorsunk szerves része. Megtehetjük, hogy átlépünk felette, elmegyünk mellette, kikerülve az éppen ránk szabott feladatot, de visszakapjuk újra és újra. Nem menekülhetünk előle, meg kell oldani azt! És minél többször próbálunk szabadulni egy adott feladattól, annál nehezebbé teszi azt nekünk a végzet! 

Ismerünk olyanokat mindannyian, akik könnyedén veszik az akadályokat... Csak figyeljük meg. És ámulunk és bámulunk, hogy ezt miként képesek tenni naponta, ha kell. Ők azok, akik megtalálták és elfogadták a sorsukat. Ők a végzetüket követve élik életüket, megoldják a feladatukat és haladnak szépen az úton. Sokuk nem is tudja, csak ösztönösen teszi, ráérzett. 

Érdemes figyelni őket, meghallgatni a véleményüket, mert mint mindennek, ennek is megvan a ritmusa. Ha erre rátalálunk, és felvesszük egyszer a fordulatot, akkor könnyebben rátalálhatunk az utunkra.

Van, hogy összekapcsolódik emberek sorsa, egyiké megpecsételi másokét.  A végállomás mindenkinél ugyanaz, szerencsés, akinek akad egy sorstársa és éppen ismeri is! Együtt talán könnyebb, bár ez egyszemélyes játék. Egy síkon haladva, egymással párhuzamosan a végzetünk felé...

És mint tudjuk a párhuzamosok a végtelenben találkoznak.

  Mi magunka vagyunk a sorsunk, csak bátran szembe kell nézni vele!

Azt mondják a végzetünk ehhez a földhöz köt.

A részünkké vált és ez kölcsönös. 

Végzetünk úgy fonódik össze, mint fa gyökere a földdel.

Egyetlen ember sorsa képes megpecsételni sokakét.

Egész életünkben a végzetünket kutatjuk, próbáljuk megváltoztatni.

Van, aki sosem lel rá.

Azonban másoknak sikerül...

Az érem két oldala....

“Szeresd az igazságot, de bocsáss meg a tévedésnek.” (Voltaire)

Az igazság keresése hatalmas bukásokkal jár.

Messzebb megyek: az igazság keresése meddő próbálkozás, mert olyan, mint igazság NEM LÉTEZIK!

Objektív igazság nincs.

Az igazság csak egy  fogalom... ;)

Mert ugye nem létezik, hogy másnak legyen igaza. :))

Mert az én igazságom, nem biztos, hogy a Te igazságod is....

És ez minden egyes emberre vonatkozik. Sőt két egymással szemben állónak is lehet igaza egyszerre, egy helyen, egy időben, mégis mind a ketten mást állítanak, mást hisznek valós igazságnak. És ebből hatalmas galibák kerekedhetnek. Most tanulom, hogy ami első hallásra igazságnak tűnik innen, annak van egy másik oldala is, ami onnan nézve szintén lehet igazság....  Ez csak akkor okoz nagy lelki békétlenséget, amikor két hozzánk közel álló ember között kell vállalni az igazságot és az egyik oldalára állva, kiállni a szent bizonyosság nevében.

Na és akkor ott a csavar! A másik oldalt hallgatva, ott is igazság van és benne vagy a csapdában.

Nyakig.

A napokban egy élő példa keveredett az utamba. Sajnos nem voltam magamnál éppen és azonnal véleményt alkottam magamban. Pedig annyira tudom már, hogy csak szemlélődni kell, megfigyelni és elfogadni.... Nem véleményt alkotni!

Mert az ugye - csakis a történések teljes és pontos ismeretében lehetne esetleg. De sohasem ismerheted, ha nem rólad magadról van szó a teljes igazságot. Hát sikerült azonnal megnyúlt arccal véleményt alkotnom, elárulom, az eredmény nem éppen pozitív gondolat volt :(

Pedig ismerem nagyjából a történet szereplőjének  a körülményeit, a lehetőségeit, a problémáit. De ismerem a sötétebbik oldalát is és ez segített a véleményalkotásban leginkább!

Aztán átgondoltam egy beszélgetés során, hogy mit és miért is tettem. Megértést tanúsítva a szereplőkkel és a körülményeikkel, máris más fényben tűnt fel a történet! Nem lett jobb, vagy rosszabb a helyzet, csak a szemléletemet változtattam meg, elfogadtam, hogy ami ott van, annak ott és most kell lennie. Nem ítélkezhetek, mert hát ki vagyok én? És milyen jogon is tenném??? Hát a megértést választottam, és sokkal könnyebb lélekkel lépem át a küszöböt.

Mentségemre csupán az aggódás érzése szolgál, amit a történet egyik kis szereplője iránt érzek.

Nincs objektív nézet. Csak és kizárólag szubjektív van.... Ezt jó lenne ha többen megértenék, kevesebb kritika kerülne a fülekbe.

És néha a körülmények választásra kényszerítenek. Legalább is eddig ezt hittem, saját magamat belerángatva ebbe a szutyokba. Hála Istennek néha akad az utunkba egy-egy hang, ami rávilágít a valóságára ennek a szubjektív  "igazságnak".

Aztán, ha mégsem megyünk semmire ebben az egészben, legjobb csak félrehajítani a véleményünket, elfogadni az elfogadhatatlant és csak szeretni az embert. Ami korántsem könnyű - jegyzem meg! Az elfogadásnak nem feltétele a szeretet. Ám fordítva.....

Ezt a kényes kérdést csak a nagyon bölcs gondolkodók tudnák talán úgy kivesézni, hogy megtaláljuk benne az igazságot - ami ugye nincs is igazából. 

Hát megmaradok a szemlélődésnél, az elfogadásnál, igyekszem nem véleményezni a másik embert, mert talán nem ismerem a körülményeit a történetének megfelelően. 

És igyekszem szeretettel figyelni őket. Ha nem megy úgy, akkor valamiért nincs ott helyem, és ezt kell észrevennem időben.

Eszembe jut a véleményalkotásról áldott jó dédikém szállóigéje: "Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna".

És erre sokszor rájövök, hogy mennyire így van. 

A bölcs nem beszél.

Talán..... talán majd egyszer én is bölcs leszek...

Szeretet és félelem

Azt hiszem tényleg csak két alap-érzelem létezik, az összes többi ebből a kettőből keletkezik különböző adalékokkal. 

És ez a két érzelem a szeretet és a félelem.

A szeretetből fakadnak a jó dolgok, amiktől boldogok, vidámak, derűsek, elégedettek vagyunk. Amikor rájövünk, hogy ez nem kerül nekünk semmibe, akkortól adjuk a körülöttünk élőknek önzetlenül, korlátlanul, és ha nem is vesszük észre: minél többet adunk, annál többet kapunk vissza belőle. Ez nem kérdés, mindenki ismeri.

A félelem összetettebb érzés. A rossz érzések alapja: a haragé, az irigységé, az utálaté, a gyűlöleté, a gonoszságé, stb., stb... Nagyon nehéz nem félni, mert a mai kor arról szól, hogy állandóan meg kell felelni különböző helyzetekben, a munkahelyen, a családban, a villamoson, buszon, a strandon, a boltban, és még sorolhatnám. És ez mind félelemmel tölt el. Amiből ha nem tudjuk kezelni, pontosabban elfogadni a kvalitásainkat, harag lesz, gyűlölet lesz, vagy irigység. Aztán boldogtalanság. És innen már nagyon nehéz a visszautat megtalálni.

Menny és pokol.

De ez itt van lent! A földön. És mi magunk dönthetjük el, hogy melyiket választjuk, mi magunk teremtjük meg azt a mennyet, avagy poklot az életünkben idelent. De előfordul, hogy egyszerre, egy időben mindkettő létezik éppen. 

Meg is kell élnünk mindkettőt, különben honnan tudnánk milyen az egyik, vagy milyen a másik, ha nem ismerjük egyiket sem? 

Honnan tudod, hogy mi  a hideg, ha nem tapasztaltad a meleget? Honnan tudod mi a jó, ha nem érezted a rosszat? Honnan ismernéd fel a boldogságot, ha nem élted meg a boldogtalanságot?!

De mindezzel nem kell megküzdened.... Csak fogadd el, hogy létezik.... és pont. 

A kulcs az  elfogadás.

És a  megélés a titka az egésznek. Pontosabban az, hogy hogyan éled meg.

Ha egyszer rájössz a nyitjára, hogy ne légy dühös egy adott helyzetben, amikor amúgy az lennél, ha ez sikerül, és megjegyzed, hogy hogyan csináltad, magát az érzést....... onnantól nincs akadály!

A tudás bennünk van, velünk születik. Csak a  sémák, amiket belénk nevelnek az óvodákban, iskolákban elfedik ezt a tudást, de ott van bennünk és vár. Vár arra, hogy emlékezz és felfedezd újra. 

Ha megvan: használd!

Tököm nőtt :)

Mit ad Isten.... tököm nőtt a kertben!

Pedig nem is ültettem, csak a kidobott, már nem ehető folytatta földi reinkarnációját -tökként újra :)

Nagyon megörültünk neki, mert a telken direkt vetettek még sehol sincsenek. Ennek meg itt ni: már termése is van!

Hát terelgetem is az indáit, hogy merre fusson, ha már mennie kell valamerre. Csak teremjen bőségesen! A paradicsomok is megindultak a fa hordóban, olyan gyönyörűségesek, hogy csodájára járok napota...

A paprika palánták megsínylették a húsvéti segédnyúl tanonc működését, szegények győznek magukhoz térni az állandó rágóhatás miatt. Bár mostanra mintha helyrerázódtak volna.

 ...ugyanis nyuszi pajtás "rács mögé került". Elkerítettem neki egy részt a kertben, a legárnyékosabbat, mert szegény nehezen viseli ezt a nagy meleget. Ám az elzárás sokkolta, többször megszökött és megtámadta a kerítést is. Félelmetes vérnyúl jeleit mutatja....

Persze ellátom azért továbbra is minden jóval, és felügyelet mellet elhagyhatja a kennelt is majd. Addig is szőlő levelekkel és hajtásokkal próbálom megbékíteni őkelmét :)

Hála

Hónapokkal ezelőtt, pontosabban nőnapon, a tömött buszon beleakadtam egy idegenbe. Pontosabban "összepaszirozódtunk". És a helyzet adta komikum azonmód szavakba is lett öntve - jól- ki -magyar- fejezve! :o)

Kölcsönös elnézéskéregetés minden kanyarban, minden fékezésnél, a végén már csak mosolyogtunk rajta, és a virág is megúszta, amit a kezében tartott.

De menet közben mondott valamit... 

Nem is értem miért, hogyan került az oda, de megkérdezte tőlem, hogy este, amikor lefekszem, szoktam-e hálát adni azokért a jó dolgokért, amik aznap történtek velem? Háááát nem igazán jutott ez még eddig eszembe, bár néha önkéntelenül is hálát rebegünk, ha olyasmi történik, de annak nagy durranásnak kell lennie.

Egyszóval azt a tanácsot kaptam tőle, hogy próbáljam meg!

Fogjak egy cetlit (vagy egy füzetet akár), és minden nap 5 dolgot írjak le, amiért hálát adhatok.  Azt mondta nehogy azt higgyem, hogy könnyű lesz! Nevettem rajta!

Öt dolgot? Az simán menni fog....

Mielőtt elköszöntünk egymástól, ő elárulta, hogy neki az egyik az ötből, a velem való találkozása lesz, mert mindig nagy öröm pozitív emberekkel összefutni.... ezzel elment.

És a gondolat beleült az agyamba, mert kipróbálni, nem tesz semmit.

Jött az este és eszembe jutott, hogy mit akarok tenni: papír elő, és 

1.:.................

2.:....................

3.:........................

4.:...........................

5.:..............................

Hát itt jöttek a bajok! Azt túl egyszerűnek gondoltam, hogy mert sütött a nap, hogy kaptam friss kenyeret, hogy elértem a tömött buszt....

Szóval korántsem volt egyszerű!

Csak ücsörögtem ott, vagy fél órányit, elkortyoltam a boromat is, de nem volt könnyű megírni azt az öt hálát érdemlő dolgot. Mert igazság szerint annyi mindenért lehetünk hálásak, nap- mint- nap, hogy abból kiválasztani az öt legérdemesebbet! Nem egyszerű a feladat.

Napok teltek így el, amikor végre rájöttem a lényegére. Azt kell este papírra vetnem, amiért menet közben, amikor történik eszembe jut, hogy hála Istennek..... És így máris sokkal könnyebb! 

Van, hogy apróság és máskor észre sem veszem, amiért hálát adok, de van, hogy 10 évben egyszer történik olyasmi. 

Változó....  mint minden körülöttünk.

Sosem gondoltam, hogy ez szokássá válhat, és segít majd az élet pozitív látásához! Azóta ezt megteszem minden este, bár tudom igazából papír sem kell hozzá :) Elég, ha átgondoljuk és tudatosítjuk....

Aztán jönnek is sorban: egy kedves szóért, amikor rossz passzban vagy, egy mosolyért a kilóméteres sorban, egy szál százszorszépért, amit a füled mögé tűzhetsz, egy ölelésért egy régi-régi ismerőstől.....

... a hallgatásért, amikor rengeteg mondanivalód van,  egy szép fotóért, egy gyermeki mosolyért, vagy egy farkinca csóválásáért a hozzá tartozó hűséges szemekkel.

És végre valahára eszembe jutott az is, hogy ma este hálát adjak azért, mert valami fura véletlen az utamba sodorta azt a kedves embert annak idején, aki ezt megmutatta nekem!

...mert néha a legapróbb dologért is hálásak lehetünk ám!

...koszorú

Mire jó néha egy megszáradt borostyánkoszorú? Általában semmire.... de nem tudom kidobni. Olyan.... szép.

Hát marad és élvezem a látványát. :)

koszorúba ujjak fonták,

tündérlányok húzták-vonták,

Amíg zöld volt, hogy szerették!

...

szárazon is megbecsülték.

 Tündérporral jól beszórva,

 Zsebi sírján éled újra...

CsJ

Pitypangtündér - az előzmény

Két kedves barátom kérdezgetett a minap, miért és hogyan vitt rá az a valami, a Pitypangtündér történetének megírására. Hosszan magyaráztam Dórival való megismerkedésünket, és a Dóri-ház blogját, az oda írt kommenteket, amikor még nem találkoztam személyesen Dórival. És hogy hogyan tudattam vele a világról, ami körülöttem van.....

....és egyik reggel történt valami. Amit csak leírtam neki. De a drága hitetlenkedett a történteken; pedig nőljön répa az apja orrára, ha lódítottam!!! ;)

Hát így történt, hogy a kis tündér története papírra lett róva.

Ma reggel, amikor jól megérdemelt reggelijét tálaltam Boginak, nem a szokásos ugrabugra táncot adta elő nekem, hanem valamit mutatni akart. Már nem virágzik a pitypang, mert már nyár van, de ő talált egy utolsó szálat. Azt kellett velem tudatnia. Hát megnézegettük közelebbről...mit is keres itt, ilyenkor egy pitypang?!? Nem tudom tudtad-e, de a pitypangoknak saját, külön bejáratú tündéreik vannak. Még nem sikerült rájönnöm miért, de rajta vagyok az ügyön! :)

Na szóval, amikor közelebbről megvizsgáltam ezt a rejtélyes pitypangot - nagyítóval! - mert a szemem már nem a régi, akkor vettem észre, hogy egy virágtündérke ficereg a levelei között. 

Nagyon vékonyka és fáradt volt már szegényke, mert régóta próbált szabadulni! 

Öreg, vaksi pókuraság véletlenül beleszőtte a hálójába a lábacskáját, majd elfelejtkezett a légyfogó szerszámról és Isten neki fakereszt! - azonmód el is költözött onnan. Így ragadt ott tündérke.

Én sem voltam ám rest, kerestem egy vékony mogyorófa ágacskát és szép finoman letekergettem a pókhálót a riadt kis tündérről. Ahogy kiszabadult, azonnal a mellette álló rózsabokorhoz reppent és jó hosszasan ivott a levelein megtapadt harmatból. Nagyon megszomjazott már szegényke az utolsó eső óta. Aztán ahogy a szomját oltotta, felcsücsült szépen egy rózsabimbóra, hogy kipihenje a fáradalmait. Nagyon hálás szemekkel nézett fel rám.

Én meg nem annyira hittem a szememnek, de a fiúk még aludtak, hát sajnos egyetlen megbízható szemtanúm sincsen a történtekre..... Talán csak a Bogi, de ő meg nagyon tud titkot tartani :)

Majd azt mondta nekem ez a csöpp leányka: "Köszönöm, hogy segítettél, hálás vagyok érte! Cserébe, ha bármikor bajod esne, én szívesen viszonoznám a segítséged!"

Azt tudni kell, hogy az a hír járja szerte a világban, hogy a tündérek nagy gyógyító erővel bírnak. Hát nekem meg éppen bajom akadt az izületeimmel. Gondoltam, akkor ezt itt meg is oldhatnánk.

De aztán eszembe jutottál Te Dóri és azonnal tudtam mit kell tennem. Én ezt a tündérkét elküldtem hozzád, mert tudom, nálad is elkél a segítség!

Szóval ez a kedves tündérke most úton van felétek. Kérlek fogadd majd szeretettel és hagyd, hogy segítsen neked is. 

Ja és mellesleg rengeteg szebbnél szebb mesét ismer:)) Hát hallgasd és gyógyulj....

egy Vacsuti, innen a szomszédból :) 

 ....hát így történt. 

Aki nem hiszi, azt tekerje be pókapó, majd megyek és kimentem! :)