4. Látomás - Kérdések

Fogalmam sem volt mennyit aludhattam.

Az éjjel leplét szövő pók már ránk eresztette a sötétség hálóját és ezzel együtt a csöndet is. Félek a sötétben, kint az erdőben különösen. Hogy mitől, azt nem tudom. Felültem és próbáltam meresztgetni a szemeimet. Ahogy megszoktam a sötétet, lassan kibontakozott "beszélgetőtársam" sziluettje is  mellettem. Ugyanabban a pózban és ugyanott ücsörgött. Már nem kántált, csak ült és bámulta valamelyik holdat. Igen ! Mert kettő volt az égen. Növő hold volt és az egyik hatalmasnak mutatta magát, bár a fénye közel sem volt olyan, mint a földi holdé.  A másik jóval kisebb volt, fényileg hasonló, mint óriás testvére. Rendesen rácsodálkoztam erre a látványra, mert ezt lehetetlen megszokni azt hiszem. Felér egy csodával, és sok mindent megadnék, csak hogy minden este láthassam őket!

Próbáltam a nagyobbik égitestnek a felszínét szemügyre venni. A mi holdunk mintázata változatos, sok titokról árulkodik, katasztrófákról, változásokról. Ennek a holdnak nem volt olyan változatos a felszíne. Nem láttam benne krátereket, sem egyenetlenségeket.... csak olyan sima-szerű volt. Enyhén acélkék fénnyel világított, de semmi különös. A mi holdunk varázslatosabb!

Tán a szám is tátva maradhatott, mert egy pillanatra hal kuncogás ütötte meg a fülemet. Csak egy másodpercnyi.... de az volt! Ránéztem, próbáltam meglátni a csibészséget a szemében, de nem ment. Sötét volt.

Most már beszélhetünk? - kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak törökülésbe tette a lábait és monoton hangon elkezdet valamit mondani. Nem tudtam mit, de én is felvettem a pózt és becsuktam a szemeimet. Hallgattam a hangját a sötétben és éreztem valami bizsergést a testemben. Egyre jobban ellazultam és  rájöttem, meditáluk. Hagytam magam a hangja által vezetni, és hamarosan érzésekkel telt meg a szívem, a lelkem, a tudatom és a testem. Már ha ott, akkor, volt még testem. Nem zsibbadt a lábam a kényelmetlen és számomra szokatlan tartástól. De amúgy meg teljes valómban zsibbadtam.

És ekkor meghallottam a hangját. Most komolyan beszélt, magyarázott, éreztem a hangsúlyon. És mondta, mondta....

Lefestette a lehetőséget, ami vár ránk, rám is többek között. Választás -  a miénk és senki másé. Magunknak kell döntenünk magunkról. Nem figyelembe venni senki mást, mert itt egy ember, egy döntést hozhat meg, egyetlen testről, egyetlen lélekről. Vagy elfogadjuk ezt, vagy nincs tovább kérdés a számunkra. Ha az a döntés megszületik, át kell engednünk magunkat egy felsőbb segítőnek, aki vezet és megmutatja mit kell tennünk, mert azt mi még nem tudhatjuk, csak a legfelsőbb utazó. Vele mehetünk és megmenekülünk,  a lelkünk tovább élhet, tovább léphet. De a döntés az rajtunk áll.

De az idő nem kedvez most nekünk. Az ősök egészen idáig eljöttek és most segítenek majd mindenkinek, aki úgy döntött, - de meg kell tanulnunk még rengeteg dolgot, amit nem is érthetünk még, csak érezhetjük, hogy az a helyes irány. Az érzés, a lelkünk visz majd magával bennünket oda, ahová mennünk kell. Fejlődés, -azt mondta, minden szinten fejlődés lesz, annak, aki halad. A többiek maradnak, de nem kell aggódni.

Nem  tudom miket mondott még, de azt hiszem elaludtam, vagy elájultam, mert az agyamnak ez rengeteg információ volt. De megértettem és tudtam, bárhogy is döntök, valaki veszít azzal a döntéssel. Vagy én, vagy akiket szeretek. Nincsen jó vagy rossz döntés, de ahogy döntesz, az a feladat utána, hogy azt elfogadd és megéld.  És  Isten velünk lesz akár így, akár úgy döntöttünk.

Az agyam folyamatosan és automatikusan működött és csak külső szemlélőként vehettem részt a munkában, beleszólásom nem volt. Most már abban sem vagyok biztos, hogy az agyam volt, ami dogozott. Nagyon összetett történés volt ez, aminek a szemtanúja lettem itt, ezen az ismeretlen helyen. És a kérdésekre még mindig nincs válaszom! Bosszantó. De nem aggasztó...

Amikor felébredtem, akkorra már egyedül voltam a rét szélén, a fáknak olyan hajnali fény színe volt. Otthon hajnalnak nevezném. A honvágy nagy úr.....

Gondolom napkelte előtt járhattunk, bár a napot még mindig nem láttam, de a fény határozottan erősödött. A levegő kellemesen hűvös volt, de nem fáztam. A kérdéseimre sajnos nem álmodtam meg a választ. Tanácstalanság volt bennem: az ittlétem miatt, a sárkány miatt, az idegen miatt.... és az összes többi számomra ismeretlen, de mégis ismerős dolgok miatt. Válaszok kellenek mielőbb, mert megőrülök. A malom!

Talán Einthon majd hajlandó lesz nekem mesélni, ha elég határozott leszek vele. Ez megnyugtató volt, hát elindultam a malom felé. Ki kell találnom mit kérdezzek tőle, mert a kérdésekkel van a baj. Nem tudom hogyan kell kérdezni, hogy választ is kapjak rá. Sosem a helyes kérdéseket tettem fel!

Valahogy nem közeledtem a malom felé, pedig egy ideje már mentem feléje. Nem értem. A fény mostanra egészen erős volt, melegebb is lett, kellemes érzéssel töltött el. Nem kell sietnem.

Körülnéztem, hátha magam is rájövök hol vagyok, meg esetleg a miértre is rájövök. De  ez a csodálatos világ őrizte a titkát erősen. Nem mesélt semmit. Ismeretlen volt számomra az égboltja- nap nélkül-  a rét virágai és a színei, a malom sem  mutatta meg eredetét, csupa-csupa megválaszolatlan kérdés. És ott van az idegen! Mit mondott? Ki vagyok és miért itt? És a sárkány??

....surrogás. Tudtam ott van felettem, a hangot már beazonosítottam. Talán ő válaszol majd.

Gyere! - gondoltam és egy pillanat múlva előttem landolt. Nagyon vigyáztam mit gondoljak. Kicsit vártam és igyekeztem kizárni a gondolataimat, ahogy tanultam.  Ahogy tanultam??!!?  Hol tanultam én ilyesmit?  Fészkelődött, türelmetlenkedett kissé.  

Jó - gondoltam - akkor menjünk a dolgunkra.....

3. Látomás - Az idegen

A világon talán az egyik legeslegjobb dolog a repülés, már ha emberről van szó. Nem ismertem olyan embert eddig az életem során, aki ne akart volna szállni valamilyen módon.  A magasság mámora, a szabadság érzése, oly erővel tölti fel minden részedet és olyan hamar megszokod, hogy büntetésnek érzed a földönjárást ezek után.

Menjünk haza! - gondoltam, de nem sok sikerrel jártam. Sárkány mintha nem értette volna mit akarok.

Vagy  - uram atyám - nem akarta érteni?!?  Vagy csak pontatlanul fogalmaztam?  Vigyél vissza a malomhoz.... -és már fordultunk is.  Áhhááá...értem én a dörgést. Pontosan kell fogalmazni, ennyi az egész  -  halk morgással nyugtázta.  A malom mellett landoltunk, a súlytalan repülés után megtartania  súlyomat, kicsit nehéz feladatnak tűnt. A fejét felém fordította, megsimogattam, és megköszöntem neki a délutánt, majd határozottan arra gondoltam: menj most haza, pihenj! Ja! És nehogy eltüsszentsd magad a gabonatábla fölött.....

Mintha egy röpke mosoly játszott volna a szája körül, ami ugye nem valószínű....

A malom felé indultam, Einthon már az ajtóban állt és nagyon elégedettnek tűnt. Vízzel kínált és elmondta, hogy a hír már elérte a távolabbi falvakat is, hogy visszatértem és rendezem a sárkányokat. Örvendeznek a népek.

Bent leültünk, halkan iszogattam a vizemet, mikor megkérdezte, hogy holnap mit akarok tenni?

Holnap? Mit is kellene tennem? Fogalmam sincsen, majd kialakul. Látta rajtam, hogy nem vagyok beszédes hangulatomban így nem beszélt tovább ő sem.

A fény most nem volt olyan erős, mint napközben, de csak sejtettem, hogy este lehet. A zene is valahogy más volt, olyan nyugtató, vagy inkább altató hangzása volt.

Kimentem, mert még sosem láttam nap nélküli naplementét. A fény valami csodálatos színre változtatott mindent. A gabonát most nem arany színűnek láttam, hanem inkább narancs-vörösnek, de valahogy annyira tele volt élettel! A rét színe sem az az üde zöld, a kékes-lilás virágokkal, hanem megmondhatatlanul változatos színeket produkált! Életemben nem láttam még ennyi élettel teli színt egy helyen, a hegyek tetején csücsülő hósapka fehérjét, a napraforgó vakító sárgáját, a karmazsint és a barnának az összes árnyalatát a fű színeiben. A mély tenger kékjét, a kis hegyi patak ezüstjével, a rózsák rózsaszínével, és a tenger opálos kékjével összekavarodva, mégis külön-külön. És mindez ragyogott! A levegő változatlanul friss volt, de olyan sűrűnek éreztem, hogy akár rá is feküdhettem volna. Csak álltam ott és csodáltam ennek az ismeretlen világnak a szépségét. A szemem fájt, mert annyira meresztettem, hogy semmiről se maradjak le, hogy az agyam beihassa minden részletét e rengeteg szépségnek!

S egyszer csak a perifériában megpillantottam valakit. A rét erdő felőli szélén ücsörgött a fűben és engem nézett. Szinte hallottam a gondolataiban a kíváncsiságot, mert nem tudta ki vagyok és mit csinálok itt. Vagy ez inkább a saját gondolatom volt?

Valami legbelül arra késztetett, hogy beszéljek azzal az emberrel, de nem mertem elindulni felé. Mit mondjak neki? Hogyan kell egy idegent megszólítani? És nem is érti a nyelvet, amit én beszélek! De oda kell mennem, nincs mit tenni. Elindultam felé. Azt láttam, hogy a fejét felém fordítja, de az arcát ilyen távolról nem sikerült kivennem. Ahogy haladtam feléje, azon tűnődtem hogyan is kerültem én ide? Miért? És mi dolgom van itt ezekkel az emberekkel?

Meg sárkányokkal, amik hát legyünk őszinték- nem is léteznek, ugye? Legalább is az én valóságomban nem.

De a legutolsó emlékem az otthonomról, hogy mit is tettem....nos...az az volt, hogy.....hát.....nem emlékszem. Meg kell tudnom, mert otthon várnak. És itt is dolgom van, tehát teszem, amit kell és utána el kell hagynom ezt a csodálatos földet, mert nem otthonom nekem. Bár lehetne!

Közeledtem az idegen felé. Most már láttam az arcát, és azt is, hogy egy fűszálat rágicsált, miközben engem fürkészett a tekintete. Nem a kíváncsiság volt az arckifejezése, hanem valami más. Talán mintha türelmetlen lett volna. Határozottan azt éreztem, hogy már egy jó ideje engem várt, és én nem jöttem azonnal, mert hezitáltam. Arca markáns volt,ellentétben szemének szelídségével. Nem volt szép, de nagyon érdekes, akit minden körülmények között észrevesznek az emberek. Volt valami kortalan bölcsesség a szemében,  a tartásában. A korát képtelen voltam megállapítani. Lehetett akár 28 is, de akár 55 is. Lenvászon ing és nagyon egyszerű szabású, kicsit szürkébb nadrágot viselt, a nyakában egy medál lógott, amit már láttam azelőtt otthon is.

Mellé értem, és szó nélkül leültem kicsit távolabb tőle, de mellé. Nem nézett rám, nem szólt, csak egy pontra meredt a távolban. Követni próbáltam a tekintetét, de lehetetlen feladatnak bizonyult. Egy darabig jól esett hallgatni. A zenét nem is vettem észre mióta nem hallom, helyét a madarak éneke vette át, minden átmenet nélkül, mert akár zene is lehetett volna, olyan szépen szólt. Ránéztem és vártam, hátha megszólal. De nem tette. "A bölcs nem beszél" - jutott eszembe egy könyvből, talán  Lao Ce írhatta. És tényleg, olyan bölcsnek tűnt, ahogy ott ült a fűszállal az ajka közt.

Miért jöttem ide? - néztem rá, de nem fordult felém, csak halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Hát kinevet! Csak néztem rá, és észrevettem, hogy a medál alatt egy sárkányfog, vagy szarv lóg.  Döbbenten meredtem rá. Ilyent nem lehet akárhonnan szerezni! Végre rám nézett..... Tekintete csalódottságot árult el.  -"Miért kell itt lennem?"

-"Nem kell!" - csak ennyit bökött oda. - "Hanem?"- tele voltam kérdésekkel, mert tudtam: ő mindre egytől- egyig tudja a választ.

De rám sem nézett, csak foghegyről válaszolta: a kérdéseimmel hátráltatom a dolgában!  És többet nem szólt hozzám. Néha rám pillantott, de a szememben csak a kérdéseket láthatta, mert csak azok kavarogtak a fejemben. Olyan hosszan ücsörögtünk ott, hogy észre sem vettem mikor lett szürkület, és hogy mikor kezdett lágy, dallamos hangon kántálni valamit. Jólesett hallgatni, de hamar éreztem, ahogy  a zsibbadás elindul a lábamból és hamar elérte a szemhéjamat is. Amitől be kellett csukjam a szemeimet. És ha már egyszer becsuktam, kinyitni nem volt erőm.

Hogy mikor aludtam el nem tudom, de a kántálás olyan képeket hozott elő a fejemben, amikről még csak nem is sejtettem, hogy lehetségesek.....

2. Látomás - A sárkányidomár

A malomban ébredtem. Életemben ilyen mélyen még nem aludtam....főleg nem egy széken ülve:)

Pihentető volt és mély - nagyon mély. Álmodni nem álmodtam semmit. A zene még most is ott szól körülöttem, mostanra már ismerősnek mondhatnám. Talán tudom a dallamát is dudorászni. Szép lassan, kényelmesen emelem a fejem, tudom nem kell itt sehová sem kapkodnom. Az öreg Einthon sehol, gondolom a dolgát teszi. Kicsit körülvezetem tekintetem a malom belsején. Takaros, egyszerű, pornak nyomát sem látom. Sehol egy pókháló, pedig minden tisztességes malomban laknia kell póknak.

Talán ott a sarokban legfelül....mintha mégiscsak egy inciri-finciri pókocska lenne, de az is lehet....hogy csak árnyék.....

A berendezés fából van, leginkább arra hasonlít. A fenébe, hogy semmiben sem vagyok biztos.  Itt minden annyira más. Fehérek a bútoroknak nevezett dolgok, szerény formavilág, a másik életem régi falusi stílusát idézi leginkább. Valami szalma-féle díszítő anyaggal van valami minta rajtuk. Talán olyan kalász forma....

Magasan van a plafonja, öt-hat méterre is lehet. És olyan szép boltíves. Világos van idebent, csakúgy, mint odakint, de nem látok ablakokat sehol. A levegő friss és illatos, szintén, mint kint a réten. Nem is értem....

Talán nem is kell... :)

Még egy helység van, konyhának nevezhető. Nagy tűzhely, főzésre és fűtésre is alkalmas talán, bár nem hinném, hogy itt szükség lehet a fűtésre.... Csak egy olyasfajta megérzés.

Szép formájú edények mindenfelé a falon, mintha cserép és réz ötvözete lenne. Súlyuk alig van, kézi munkának tűnnek, de gyönyörűek. Praktikusak és díszesek is egyben. Ötletes.

Szomjas vagyok.  Hol lehet a víz?  Körbefordulok és el sem tudom képzelni, hol lehet a csap, és ha van is, milyen formában keressem?  De semmi, ami arra emlékeztetne, amit én keresek.

Kilépek a másik szobába, és ahogy visszanézek egy nagy  - leginkább dézsának nevezhető valamit veszek észre a fal mellett. A kupa is ott van mellette. Ezt miért nem láttam odabentről??? Megmerítem, belekortyolok: mennyei. Iszom, ameddig el nem oltja szomjam. Bele sem merek gondolni, hogy amikor ez kifele kívánkozik, hol találom a megfelelő helyiséget?!?...

Az öreg sehol.

Kilépek a malomból és elém tárul a mesébe illő táj látványa. Az illatok még mindig a már megismert friss rét illata, a lágy szél, mintha a tenger felől hozná a sós víz illatát. Talán távolabb tényleg ott a tenger is.

Az öreg a sárga kalászos szélén áll, amint észrevesz, barátságos mosollyal felém int.

Mögöttem ekkor megint a surrogás! Meg merjek fordulni? Ott lesz a sárkány. És ha nem ismer föl?

Vagy mégsem én vagyok az, akinek hisznek?.....akkor megesz!

A félelem velem maradt ezek szerint és szép lassan, ahogy kell, elkezd kúszni felfelé a gerincemen. Nem merek megfordulni. Csak rémülten bámulom az öreget, aki int, hogy nézzek a hátam mögé már végre. Kényszerít a kíváncsiság, hogy megforduljak. Életemben még nem láttam sárkányt, hát legalább mielőtt megesz megnézzek egyet szemtől-szembe.

Megfordítom a fejem, a testem becsülettel követi a mozdulatot. Igyekszem a félelmet nem mutatni kifelé, hátha akkor azt hiszi, én vagyok a bátrabb és nem harap azonnal. Amit látok....na azt nem értem. Valami krokodilbőr-szerű akármi van előttem. Meg egy árnyék, ami rám vetül és hirtelen sötétebb lesz körülöttem. A szél is felerősödött, lehelet szerűen orkánerejűvé válik - meglepő ritmusban.

O-ó....már értem. Amit nézek, az a lába. A sárkány maga, feljebb van. Emelem a fejem, mert kicsit nagyra nőtt a drága. Akkora kb, mint egy négyemeletes épület, nem is értem, hogy nem tett kárt a malomban, amikor leszállt. .....surrogva!  Nem robbanás szerű zajjal, hanem surrogva! Ez tud valamit.  És végre szemébe nézek. Nagy és sárga. Semmi gyalázatos gonoszság nem látszik benne. Inkább mondanám "Bodri-tekintet"-nek, barátságos, hűséges, tán még alázat is van benne. Mi a fene?!?!....

Ez csóválja a farkát! Még ha finoman, alig érzékelhetően, de esküszöm azt tette! Na akkor ma túlélem a vacsorát. Legalább is ma nem én leszek az. Várakozó állásponton vagyok. Szeretem az állatokat, és általában mindet azonnal megsimogatnám, amint a kezem ügyébe kerül, de ez nem ugyanaz azért! Ám mintha értené a gondolataimat, a feje lassan megindul felém. Némi fogmosás nem ártana....és már a földszinten van és bámul rám.... valamit vár. Jutalomfalat! -villan át az agyamon, de magamon kívül itt nincs mit harapni....ajjajj, erre nem voltam felkészülve. De a kezem az ösztönre hallgatva, megindul a feje felé.

És hozzáérek!

Nem hideg annyira, mint egy hüllőtől várható lenne, inkább langyos és sima a bőre. Cseppet sem rossz érzés megsimogatni. Nem nyálkás, nem dorozsmás a felülete, mintha csak egy kedves háziállatot érintenék, aki nem szőrös, nem tollas, hanem, hogy is mondjam.......kissé pikkelyes.

Tetszik neki is, bár a hangja inkább vad morgásra emlékeztet. A türelmetlenséget érzem leginkább rajta. De nem tudom mit vár, mire vár? Mit is kellene most tennem???

 Hiszen méretes foga van! Meg szarvai....

A szemei, mintha mindig mérgesre lennének beállítva, de a tekintete szelídnek, majdhogynem emberinek tűnnek. Fogalmam sincs mit kell tennem vele, hát maradjunk a simogatásnál, ami tetszik neki, de már tenne valami mást is. Csak tudnám mit is! Halkan duruzsolok neki, mint egy kutyának, de nem értékeli különösebben. Ekkor megrándul, és én mozgást érzek a hátam mögött. A sárkány szemében, mint egy tükörben megjelenik egy alak. Megfordulok.

Ő volt bent  az öregnél a malomban. Ismerős, nagyon, de nem tudom ki ez az ember. Alacsony kis köpcös alak. Inkább gyermeket formáz, mint felnőtt embert, csak őszülő haja jelzi korát. Valamit mond, de megint nem értem. Talán köszöntött, hát én is ezt teszem. A sárkány nyugtalanabb lett kicsit, de nem agresszívabb. Az idegen sem mutatott félelmet miatta, tehát ismernie kell. Talán segít elindítani a jószágot. De csak hadar valamit és azzal otthagy.

Hát a feladat megvan, de megoldásom az nincs. Repülni kellene......

És már száll is! Nem mondtam neki semmit, de huss itt hagyott. Fogta magát megunta a várakozást és elment. Einthonra nézek, aki elégedetten mosolyog ismét. Nem értem, de boldog és barátságos, így én is elégedett vagyok. Megyek megnézem mit is csinál a kalászosban, ám a surrogás megint felettem hallatszik. Felnézek, és a sárkány ott repdes felettünk, nem túl magasan. Hát nem lesz könnyű lerázni, az biztos.  Az öreg mond valamit, de még messze van nem értem. Ám ahogy közeledek, hiába próbálom érteni, egyszerűen nem hallani a surrogástól. Menj már innen te!, nem látod, hogy zavarsz?....és elmegy.

Remek. Végre értem, amit kell. Az öreg azt mondja, meglepődött, hogy ennyi idő után is így szót fogad nekem, valószínűleg ő azonnal felismert.

Szótfogad? Nekem? Nem is mondtam neki semmit, lévén nem tudom hogyan és mit kell.  De mindegy, a lényeg, hogy mindenki elégedett.

A kalászok érettek, jó lenne, ha a sárkány nem köhögne a közelükben, amíg el nem kezdik a betakarítást- mondja az öreg. Nem is értem eleinte, mire akar kilyukadni.

Sárkány és köhög? De egyszerre csak leesik! Ha köhög, akkor az tűzzel jár valószínűleg és akkor a száraz gabona ég, mint a....száraz gabona.

Visszafelé a malomba, az a gondolatom támad, hogy valaha templom lehetett, nem tudom miért, annak semmi nyoma, de az volt az érzésem. Maradtam volna még, hát hanyatt vágtam magam a fűben és azon tűnődtem, ha nincs nap, mint égitest, akkor mi a fenét takar ki előlem a sárkány.........mert megint ott repkedett felettem jó magasan.

Jó lehet repülni...... bár én is tudnék!

És akkor becsapott a ménkő! Lecsapott rám, mint sólyom a zsákmányra, és irdatlan nagy lábaival átnyalábolt, elragadott és repült velem valamerre. De oly finoman markolt meg, hogy fájdalmat nem okozott, meg tudtam fordulni a karmai között. Hason fekve láthattam az alattunk fekvő gyönyörű tájat, és csak suhantunk halk surrogással a mezők felett, a malom felett, az erdő felé. Bár visszafordulna, mert azt ott még egyszer megnézném....és már fordult is.

De hülye vagyok! Hát így működik! Gondolattal kommunikálok vele. Hallja amit gondolok! Próbaként kanyarodtunk jobbra, balra, fel-és le. Ment minden rendben. Szeretem ezt a sárkányt - a gondolat hatására hatalmas nyáladaggal lettem átitatva.

Tehát ő is szeret.

Jó ezt tudni!

1. Látomás

A rét...

Bársony puha fű, benne virágok. Aprók, mindenféle színben és formában. Oly kicsinyek, hogy le kell hajolnom, hogy pontosan kivegyem a formájukat, csodálatos mintázatukat. Van benne a kék és a lila minden árnyalata. Néhány apró, fodros szélű sárga is, a száruk lágy és törékeny. Óvatosan kell lépdelni közöttük, mert letörnek. Nem érezni, hogy van-e illatuk, de csodaszépek. Talán a sárgák a gólyahírre emlékeztetnek. A kék pedig, mint az erdei kökörcsin, olyan finom és selymes színe van, mintha nem is valóságos lenne....

Nem akarok felnézni, hiszen annyira szép itt lent minden. Ha felnéznék elrontanám ezt az érzést, had gyönyörködjek bennük! Ki tudja mi vár rám, ha felnézek? 

A szél....

Csak finom fuvallat, lágyan ér a bőrömhöz, inkább simogat, mint fúj. Nem hideg, de nem is meleg, csak jó érzés, hogy fújdogál. Mintha valami illatot is hozna, olyan frisset, édeset. Nem ismerem ezt az illatot, még sosem éreztem, de szeretem. 

Madarak....

Nagyon szép dalokat fújnak. Nem látom milyenek lehetnek, mert nem merek felnézni a fűről. Túl szép ez a rét, hogy levegyem róla a pillantásom. Itt még kis bogár is szívesen lennék.... De a madarak hangja, mint  szépen komponált muzsika - olyan. Nem nyomják el egymást, egyik a másiknak emeli ki szépségét, aláfestés a paradicsomi rét látványa mellé. Ezer hang ez!  Sosem hallottam még ilyeneket. Bizonyos, hogy nem otthon vagyok.... Nem tudom mikor és hogyan keveredtem ide, hogy valóságos-e, vagy csak álmodom, képzelődöm....de ez most cseppet sem lényeges.

Csak az számít, hogy itt lehetek.

Ruha.  Nini, ruha van rajtam! Mármint nem az a fura, hogy van rajtam, hanem, hogy hosszú női ruha. Lágy esésű anyaga van, érdekes a szabása, nőies, de teljesen kényelmes. Valami nagyon halvány pasztell kék, azt hiszem. Legalább is arra hasonlít leginkább. Szép, olyan .....olyan felhő-érzés....

Huh...valami surrogott és mégiscsak felkaptam a fejem...

Nem bántam meg! A táj szintén fantasztikusan szép. Ahol állok az egy hatalmas rét, hol magasabb, hol alacsonyabb fűvel és virágokkal. Süt a nap, érzem a melegét a bőrömön, a hajamon. Jobbra, messzebb egy erdő húzódik, magas.....nagyon magas fákkal. Túl magasak és szálfa egyenesek. Nem sötét az erdő, szépen beengedi a fényt és látni az erdő alját is..... kevés aljnövényzettel, hangulatos....

Szemben velem valahol a távolban sárga mező - talán érett búza kalászai, vagy éppen virágozni készülő repce tábla....nem tudom megállapítani. Kicsit közelebb egy malomhoz hasonló épület, nem vagyok benne biztos, még sosem láttam hasonlót sem. Nem tudom milyen a színe sem, olyant sem láttam még. Világos, kicsit a napra hasonlít. És forog a lapátja, szélmalom lehet?....de nem fúj a szél, csak lágyan simogat. Akkor nem értem. Vizet nem láttam.

Balfelől olyan, mintha megművelt kertek lennének, dús növényekkel, de azokat sem igazán ismerem fel, hogy mik lehetnek ültetve. De pompásan virágzóak is vannak közöttük. Némelyeken, mintha valamiféle termés, vagy gyümölcs is megbújna a buja zöldben. Nem értem miért nem tudom megállapítani mik ezek.... és hol lehetek?? Nincs mozgás. Sem ember, sem állat....

De  a  hely nagyon vonzó, és főleg  békés. Szeretek itt lenni. Otthon érzés, bár fogalmam sincs hol lehetek.

Talán el kellene indulnom a  malom felé, hátha lakik ott valaki. Amerre csak a szem ellát minden a maga legszebb, legpompásabb formájában mutatkozik meg. Egy azon évszakban ez nem lehetséges.... azt hiszem....

Nem tudom miért ez jutott eszembe....

De nem baj. Gyönyörű a hely, és itt akarok maradni. Nem hiányzik semmi, nem tölt el félelemmel, ha itt ragadtam esetleg....

Olyan mintha valami muzsikát hallanék, de nem valahonnan szól a hangja, hanem itt van a fejemben, ami lehetetlen, mert én ezt a dallamot még sosem hallottam, de lágyan szól, kellemes. Valami dob, meg fúvós, meg nem is tudom mik szólalnak meg benne, és nem is lényeges, csak szóljon. Békés - ez a pontos megfogalmazása. És haladok szépen lassan a malom felé. Most vettem csak észre, hogy mezítláb vagyok, ami fura, mert normális esetben nem szoktam. Most kimondottan jó érzés, mert a fű puha és könnyű rajta a járás. Nem sietek, tudom, hogy nem kell. Nem látom a napot. Tényleg - akkor mi adja ezt a fényt?? Hol a  nap?? De semmi az égen...sehol.  Ez tovább nem is kérdés számomra, csak élvezem ezt a világot, bárhová is kerültem.

Haladok a malom felé, szép lassan közeledek, nagyok kellemes építménynek tűnik. 

Nem tudom megállapítani miből építették. Téglából? Kőből?....semmi nem látszik rajta, bár régi épületnek mondanám, ha otthon lennék, de nem ütött -kopott....
Csak érzem, hogy régi.

A fű itt magasabb, nem kell lehajolnom, hogy elérjem, ahogy sétálok bele-beleakad a kezembe egy-egy hosszú fűszál. Nem láttam bogarakat sem. És itt megváltoztak a virágok is. Mintha nemesebb és nagyobb fajta lenne mind.

Közeledik a malom.... hamarosan bekopoghatok az ajtaján. A színe megváltozott valahogy, most inkább fehérnek tűnik. Barátságos épület. Vajon malomként működik?...

Még vagy tíz-tizenöt lépés és ott vagyok...

....kinyílik az ajtaja....eddig nem is láttam, hogy ott van egy ajtó....

Valaki kilép rajta..........
Szép nagy szalmakalapja van. Kedves, öreg arcú ember. Úgy száz évesnek mondanám, de biztos vagyok benne, hogy attól sokkal több, bár alig látszik hatvannak.  Enyhén napszítta a bőre, fehér az a kevés haja, ami kilátszik a kalap alól. Valamit mond.... Nem is, inkább kérdezett valamit. De nem értem, nem az én nyelvemen beszél! De nagyon barátságos  a hangja és a kézmozdulat....nem értem, de érzem, hogy barátságos akar lenni. Megfordul, egy pohár, vagy inkább kupa- féle forma van a kezében. Mond valamit és felém nyújtja. Elfogadom.

Belenézek, azt hiszem tiszta víz van benne. Megkóstolom: valóban friss, hideg víz. Selymes, cseppet sem kemény , és biztosan nem is klórozott!

Finom.
Azt hiszem azt kérdezi kérek-e még egyet. Megrázom a fejem. Ismét kérdez valamit, azt mondom nem értelek. Erre aprót meghajol és azt mondja a kezét a mellkasára téve, hogy "Einthon". Tehát ez a neve.  

Én is hasonlóképpen cselekszem, meghajlok és mondom a nevem. Mosolyog. 

Aztán félrelép az ajtóból és mutatja, menjek be. Minden mozdulata kedvességről és szeretetről árulkodok. És ez átragad rám is. 

Bár nem ismerlek, de tudom megbízhatok benned és már most a szívembe zártalak. 

Jesszusom ezt én mondom???

 Megbízom benned????? Én??!!?? Soha, senkiben.....vagyis ebben sem vagyok már biztos. 

Belépek hát a malomban. Kellemes az idő odabent. Nincs dohos szag ( valamiért arra számítottam ), kellemes félhomály van, de nem a sötétebbik fajta, csak nincs erős fény, mint kint.  A zene innen jön, de nem tudom megmondani pontosan honnan. Székkel kínál és miközben kényelembe helyezem magam, valamit folyamatosan mesél.
De nem értelek, ne haragudj!  Nem haragszik, és csak mondja tovább. Az egész olyan ismerősnek tűnik, és mégis oly távolinak, ismeretlennek.

Aztán egyszer csak érteni kezdem a beszédet....nahát!  Ez nagyon meglep... De figyelek, mert az elejéről lemaradtam.

Valami nagy sárkányról beszél. Mintha azt mondaná, hogy az enyém és haza kellene vinnem, mert félnek tőle az itteni népek.   

Itteni népek?... Senkit sem láttam errefele...  házat sem, csak a malmot.  De nem kérdezek, kicsit elálmosodtam. Ő mesél tovább. 

Valamikor, amikor még itt éltem, én idomítottam a sárkányokat, nekem fogadtak szót. És amióta elmentem nem tudnak velük mit kezdeni. Ugyan nem bántottak senkit, de nem szeretik, ha szabadon kószálnak. És arra kér, ha megpihentem, akkor menjek és rendezzem el azt az egyet, amelyik most is itt van valamerre.

Jó, majd ha pihentem megyek....

Megint hallottam a surrogó hangot.  Most már tudom, a sárkány lehetett.

A szemem félig csukva van már, de még látom, hogy bejön egy fiatalabb férfi is, valamit mond neki az öreg, amaz rám néz.  Ismerem.... de most nem tudom megmondani honnan. Mond valamit.... a nevemen szólít.... tehát ő is ismer....

De most fáradt vagyok, pihennem kell, majd ha felébredtem, akkor megkérdem: kicsoda is ő valójában...

Szép lassan csúszok bele az alvásba, már nincsen testem, könnyű vagyok és a muzsika is felerősödött... Hallok mindent tisztán, de nem zavar, kellemes. 

Mintha emelkednék, zsiborgok; ám nem félek, mert tudom ez a természetes. A tudatom közli, amiket kell. Otthon vagyok, ismerem ezt a helyet, tudom mi a dolgom. Maradnom kell, most már biztosan tudom, nekem itt van dolgom, még ha sárkánnyal kapcsolatos is az a dolog. 

A szívem kalapál, a tudatom bólogat, helyesel, valamit mondanom kell valakinek, de nem látom az arcát pontosan, tisztán. Azt sem tudom mit kell elmondanom, csak egy érzés, ismerem, tudom,de hogyan??

....és kinek is??.....

Rá kell jöjjek, mert nagyon fontos lenne!  Valami ezt mondja odabent és arra a tapasztalat szerint : hallgatnom kell! 

A zsibbadás nem múlik, erősödik. 

Tudom az érzést....ezt kell elmondanom, ez az üzenet....és a lényeg, hogy  ÉN VISZEM A HÍRT!

Keresek... ..........keresnem kell!!!......... folyton és türelmesen, mert meg kell találnom.

Az üzenete nálam van, oda kell adnom annak a valakinek....

A barátságról...

Manapság sitty-sutty köttetnek barátságok. Többféle minőségben megtalálhatjuk őket magunk körül. Van érdekbarátság, munkahelyi barátság, gyerekbarátság, kutya-macska barátság,  futó barátság....stb. Rengeteg féle van belőle. Csak jönnek és egyszer csak elmúlnak, Azt mondják, ennyi fért bele, kiforrt, kiégett, mégsem az volt. A gyerekek között még jobban rétegeződik a fajtája szerint. Naponta hallom a fiaimtól, melyik nap ki lett a "barátjuk", és azt is amikor már nem is az....

Persze vannak árnyalatok, de azt nem barátságnak szoktam hívni. Ilyen például a haverság. A munkahelyi barátság is csak odabent szokott működni, legtöbbször nem is kerül ki a civil életbe, és van, hogy érdek húzódik mögötte, vagy a sok nem jó közül, a kevésbé rosszat választjuk.

Meg az ismeretség, ami talán nem is azt jelenti, hogy ismerem, csak láttam, tudom ki az illető, találkoztam már vele. De nem barátság!

Úgy vélem, a barátság az sokkalta mélyebb, tartósabb - tán örökké tartó dolog. Van, hogy az első pillanatban tudod, egy mosolyból, egy szempárból, egy szóból, hogy megtaláltad - ez nagyon ritka az életben.

A másik esetben,  lépésről-lépésre alakul ki.  Apránként és finoman.  A lelkünkben, a szívünkben érezzük azt a valamit, amitől egyre szebb érzést vált ki belőlünk a  másik közelsége. Azt mondják jóban-rosszban köttetnek az igaziak. Főleg a rosszban ismerszik meg ki-kicsoda mellettünk. És amikorra biztossá válik ez az érzés, már olyan közel is vagyunk a másikhoz, mint saját vérünkhöz! Azt mondják, az igazi barát egy lélek - két testben.

Nincs is jobb egy igaz barátnál ! .....talán csak egy igaz barát csokival ... :))

És ezzel rengeteg érzés jár! A legfontosabb a szereteté, amit akkor is érzel, amikor napok óta nem látod, de ha eszedbe jut, az ezzel az érzéssel párosul. Meg a hülyeségek, a vidámság, néha a szomorúság, az együttérzés... 

Aztán ott van még az aggódás! Az a második legerősebb . Ha nem tudod mi van vele, nem elérhető egy ideje, és elkezdesz aggódni, hogy mi is lehet vele, csak nem történt baj!!! És a megkönnyebbülésé.... na az a felszabadító érzés igazán! oké... minden rendben van!  A barátság egy csoda..... amikor repül az idő a társaságában, amikor azt érezzük, hogy már ezer éve ismerjük egymást....

A barátság arról ismerszik meg, hogy szavak nélkül is értjük egymást, hogy  külső szemlélő nem tudja min nevetünk hangosan, de idebent, mintha valami folyamatosan csiklandozna...

A barátság az, amikor nem teszünk semmi különöset, de később rájövünk, mennyire különös volt az az idő, amit együtt töltöttünk.

A barátság az, amikor elébe teszed a darabokra tört szívedet, amit akkor finom kezek összeraknak, kiválogatják, amit érdemes belőle megtartani, a maradékot pedig észrevétlenül a széllel elengedik.

A barátság az, amikor tudod a másikról, hogy közel sem tökéletes, de pont így szereted, a hiányosságaival és a csodáival együtt.

A barátság az, amikor tudod, hogyha valami baklövést követsz el, van melletted valaki, aki majd biztosan figyelmeztet, és segít a megoldani a problémát.

A barát megtalálása nem lehet véletlen. Az utadba sodorja valami végtelen erő, okkal kapod meg őt. A barátság okán...

A barát az, akivel a reggeli órákban kiülsz a téren egy padra, nézitek a semmit - és arról is tudtok beszélgetni.

A barátság a lélek legfontosabb gyógyszere. Mindig tudja, milyen bajra mit kell adnia, és mindig használ.

Amikor csupa rossz hírt hallasz, amikor az ég aggasztóan sötétlik, amikor a szél jegesen fúj rád, amikor gorombák az emberek veled, és a szekrényből az összes csoki is elfogyott már,  és akkor az egyetlen vigasztaló gondolat az marad, hogy van egy olyan barátom, mint ő.

A barátság az, amikor rád néz őszinte, szerető  mosolyt látsz a szemében.

....és hogy még mi minden jellemzi a barátságot? Mindenkinek más talán, de mégis ugyanaz! A  feltétel nélküli szeretet talán....

Valami bölcs ember azt mondta:

                                              "A barátok közötti legrövidebb út az ölelés."

...szerintem van rövidebb is!

                                                     (...megtaláltam....)

      :)

(A szövegben mástól vett idézetek is találhatóak!)

A látás "tudománya" :)

Vannak "rossz napok". Pontosabban: vannak az embernek rossz napjai. Van, akinek bal lábbal sikerül felkelnie reggel, az idő ilyenkor nem a hangulatunknak megfelelő, a reggeli kávé keserű, mint az epe, a fogkrém is éppen elfogyott, később kiderül ma nincs melegvíz karbantartás miatt, majd a reggeli zsömléről derül ki,hogy ehetetlen. És a többi.... 

És néha ez gyűrűzik tovább. A buszon, például.

Majd a munkahelyünkön túl sok lesz hirtelen a hülye kolléga, értetlenek, zaklatók, lusták, és ki tudja még milyenek. És ez így megy tovább, feltehetően estig, sőt néha ezzel fekszünk egy ágyba is!

Nekem ritkán "adatik" meg, hogy bal lábbal keljek. Sőt, az időjárás sem sokszor befolyásolja a kezdeti hangulatom. Szerencsémre a reggeli kávé a legtöbb hajnalon isten ajándéka - finom és forró. Aztán ott van még a reggelek mosolyvarázslója, a kutyuli, aki annyira, de annyira örül, hogy lát ebben a korai órában, hogy a kis kedvetlenséget ez azonnal elűzi, főleg az ő reggelijének kiosztása okozta örömét látva. Szóval szerencsés eset vagyok. De néha , nagyon ritkán nálam is becsúszik a baj, a rossz lábam éri először a talajt.  Borzalmas lehet azoknak, akik ezt rendszeresen művelik, mert kiveszi az embert a hitéből, az észből, meg még sok minden másból is...

Nekem szerencsém van, mert akadt egyszer egy jóember, aki látva ezt a reggeli "haggyálbékénb@meget", görbe tükröt dugott az orrom elé. Először, közelebb léptem, bele egyenesen az ő aurájába, hogy nekem itt ne okoskodjon! Aztán, mivel hatástalan volt a fellépésem rá, hátraléptem, hogy itt hagyom ezt a majmot, és kevés híján el is húztam volna éppen a csíkot, ám ahogy hátraléptem, leesett, hogy mi is van....

  Most is ugyanazt a képet látom, mint más, rendesebb, békésebb reggeleken, csak akkor meg is nézem becsülettel a dolgokat és meglátom a bennük lakozó szépet és jót, amitől az embernek a jó kedve kerekedik.   Szánok rá időt és ennyi. Hagyom magam elvarázsolni egy napsugártól, ami az ablak szélén éppen csak beszökött, egy illattól elbódulni, legyen az bár a kávé, vagy egy virág a kertemben, esetleg a kis büdös Bogi szaga.... Adok időt magamnak a jobb napon, hogy a reggeli olyan legyen, ami éppen a szám íze szerint való, friss kenyérke némi margarinnal és rá egy kevés meggylekvárral...nyami.... Egy jobb napon a kávémat a kertben iszogatom meg, madarak csiripelése és a virágok szépsége mellett, vagy télen a kemence melegénél. Némi kutyuli simogatás még rádob egy lapáttal, és kész a jókedv. Nem sok, ugye? 

Pedig ott van  mellette a kapkodás, mert elbámészkodtam a kertben, és kicsit sietnem kell a fiúk reggelijével, meg a friss teával. De ez nem vesz el belőle egy szemernyit sem, jókedvem töretlen tud ekkor is maradni.

De akkor mi történik a bal-lábas napon???? Azt hiszem a látással lehet a baj. Nem látni azt a jó csajt a fürdőszoba tükrében, helyette egy sárkányné asszony bámul vissza büdös szájjal, kócosan. Na, a tükör az első hiba. A keserű kávé pedig, még egy plusz kanál cukortól sem lesz édesebb, lehet, hogy ma teával kellene kezdeni a napot?!? Ennyi elég is, mert ezek után a tragédiák után ki a fenét érdekel a rózsa a kertben, amint éppen a hajnali harmat cseppjeit szárogatja magáról! A madárrikácsolástól is teljesen égnek állnak az idegdúcaim... És persze én még meg sem reggeliztem, de az az ádáz kis dög már itt csóválja a farkát nekem... mi a fenének tud ez már ilyen korán örülni???!!! Ha erre még a gyerekeket sem sikerül simán kikergetni az ágyukból, hogy időben elinduljanak suliba, máris kész a tragédia! Ennyi....

Mi  a hiba ebben a dologban? Mi a nyitja?

Na, erre kellett az a görbe tükör, amit ez a jó ember odatartott.

Elsőre nekiugrottam volna, hogy mit szivat még ő is egy ilyesfajta ócska nap elején! Majd inkább elszaladtam volna, csak mindenki hagyjon békén! De amikor hátraléptem, megláttam azt a valamit egyetlen pillanatra, ami a lényeg lett volna ebben a tükörben. Most is ugyanazt látom, mint máskor! Ugyanaz a kép, csak nem néztem meg rendesen. Látás nélkül elveszett a lényeg, ami adja a hangulatát az egésznek.

Ez lehet a titok nyitja.... nem csak nézni, LÁTNI KELL!

Ki kell próbálni, hátha valóban ennyi az egész. 

Most várhatnom a következő ballábas napot, mert akkor, ha sikerül, megfigyelhetem, ebben van-e az a titok.

...ja...meg egy jó nagy pohár tiszta víz a kávé után! :-)

NEKED IS LEGYEN SZÉP A NAPOD  -  MINDEN NAP!

Anyák napja - anya nélkül

      Május első vasárnapján ünneplőbe öltözik a szívünk és a lelkünk, mert ez a nap az édesanyánkról szól, őket ünnepeljük.

Elérzékenyülve jut eszünkbe a sok-sok jó és szeretet, amit tőle kaptunk és kapunk szüntelenül, örökké.... legyünk bár rosszak, veszekedősek, nyűgösek, vagy figyelmetlenek.

Az ő szívük nem szűnik szeretni, bármit tesznek értünk, az nem áldozat a számukra. És mi - gyermekeik - ezt természetesen fogadjuk, ebbe nőttünk bele, tudjuk, hogy Ő mindig ott van nekünk, ha öröm, vagy bánat ér.

         Köszönjük ezt nekik, szívünk minden szeretetével.....

De mi van az árvákkal? 

A gyermekotthonokban élő gyerekekkel?

Akiknek ez valami ok folytán nem adatott meg. Akik otthonokban nőnek fel sokadmagukkal és nekik "csak" a nevelők, gondozók szeretete adatott meg....

Ők, akik nem tudják milyen, amikor lázas homlokodat az ő hűs keze simogatja, amikor elesel, puszit ad a bibire és azonnal meggyógyítja. Nem tudják milyen az, amikor egy anyák napi ünnepségen elmondod a kis versedet, elénekeled az anyák napi dalocskát, és a saját kezeddel készített ajándékkal odaszaladsz hozzá és büszkén átadod Neki. 

Nem tudják milyen az esti puszi a mese után, nem ismerik a reggeli ölelést, a szeretetteljes ébresztést.  Ha fáj a kis lelkük, nincs akihez odabújva és elmesélve a bajukat, megnyugtató szavakkal gyógyítsák a sebesült lelkeket ..... - mert nekik nincs édesanyjuk.

Én emlékszem milyen volt, amikor rémálomból riadva, anya után kiáltottam  és ő azonnal megjelent az ágyam mellett és elüldözte a félelmetes dolgokat.

Az övéket ki üldözi el?

Én emlékszem, amikor a doktornéninek szurit kellet adnia, hogy meggyógyuljak a betegségből, és anyu puszit adott a helyére, s máris nem fájt semmi.

Nekik ki puszilta meg a sebet?

Emlékszem a karácsonyi ajándékokra, vacsorákra, hogy együtt énekeltük a karácsonyi dalokat .

Nekik mi jutott mindebből anya nélkül?

Ott vannak árván, és nem tudnak mit kezdeni ezzel az ünneppel. 

Nekünk, akiknek van szerető édesanyánk, el kellene gondolkodnunk azon, hogy miként tehetnék elviselhetőbbé ezt a napot számukra!

Hallottam ismerősöktől, hogy ilyenkor megvendégelnek egy kis csapat gyereket egy napra, van aki nagy tálca süteményt visz be az otthonba , és van aki összegyűjt a társasházukban lakóktól játékokat, könyveket, sütiket és azzal lepi meg a kis árvákat.

Nem nagy dolog.......

                                                 De nekik számít ez is.

És mi lenne, ha mindenki, aki teheti, megtenné ugyanezt? És nem csak anyák napján? Nem nagy dolog egy adag süti, néhány nélkülözhető könyv, egy-két játék.

Vagy csak egy kérdés: mire vágynál?

....és tán csak egy ölelésre...... hogy emberszámba veszel, és tudatod, számítok én is.